6. feladat

Az alábbiakban néhány idézetet olvashat a magyar nyelvészetről és a nyelvtan tanításáról. Döntse el, egyetért-e velük vagy sem! Vitassák meg véleményüket csoportban is!

1. Úgy látom, a legnagyobb adósságunk az ismeretterjesztés terén van. A közvéleményben nem tudatosult az a paradigmaváltás, mely a nyelvleírásban az elmúlt évtizedekben végbement. A magyar nyelvészetet a művelt közvélemény máig is a filológiai megközelítésű, preskriptív nyelvleírással és a nyelvműveléssel azonosítja. Ez nem meglepő, hiszen az iskolákban is csak ezt tanítják. Olyan ez a helyzet, mintha a gimnáziumok fizika óráin a tanulók csak a newtoni fizikáról hallanának, a kvantummechanikáról nem. (É. Kiss, 2002)

2. „A hagyományos nyelvtanokat az adott nyelven beszélni tudó kutatók készítik, leginkább az adott nyelven beszélni tudók számára. Amikor a hagyományos nyelvész a nyelv egyes jelenségeit fürkészi, majd pedig, amikor a tanulságokat papírra veti, tisztában van azzal, hogy felhasználói közönsége embertársai lesznek. Ezért alkalmas a hagyományos nyelvleírás az oktatásra. Nyelvérzékünk és tapasztalataink alapján viszonylag jól tudjuk, hogy olvasóink milyen nyelvi tudás birtokában vannak. Így aztán nem szükséges elmagyaráznunk például azt, hogy a Vica és Kati sokat beszélgetnek
   egymással mondat jó mondat, míg az Egymás sokat
   beszélget Vicával és Julival nem jó mondat. Az ilyen típusú információk közlése az alsóbb fokú oktatásban fölösleges és időrabló.” (Lengyel, 2002)

3. „Az akadémiai és egyetemi nyelvészeknek tehát súlyos adósságokat kellene törleszteniük. Be kellene vallaniuk a magyartanároknak, hogy súlyos tévedések történtek. Be kellene ismerni, hogy – sok más tantárggyal szemben – a nyelvtani tananyag nem felel meg a tudomány „mai állásának” (nagyon tágan értelmezve a „mai” szót – a fizika esetében ez úgy 60–70 évet jelent). El kellene fogadni, amit minden tanár tud, hogy a mai iskolai nyelvtananyag unalmas, haszontalan és ellentmondásos (…)A magam részéről lehetetlennek találom, hogy a tanárképzésben használt tankönyvek – és ennek megfelelően az iskolai nyelvtanok – valamely „modern” nyelvészeti paradigma irányvonalát kövessék. Úgy gondolom, a 60–70 éve konszenzust képező nézetekre lehet hagyatkozni, ahogy más tantárgyaknál is teszik.” (Kálmán, 2006)

4. „Mind a klasszikus nyelvtannak, mind a nyelvtudománynak, mind a kommunkációtannak helye van a középiskolában, csak más és más szerkezeten belül. Viszont az is igaz, hogy sokkal kevesebb leíró nyelvtant kellene tanítani, sokkal több szövegértést, szövegalkotást, s sokkal nagyobb szerepet kellene szánni a kommunikációs képességfejlesztésnek. Ez így persze csak szólam, ki kell dolgozni, pontosan mit is jelent, hogy „szövegértés”, „szövegalkotás”. Elvileg egyébként a modern nyelvészeti alapozású, tehát a generatív-transzformációs grammatikára alapozott anyanyelvtanításhoz közelebb áll a kommunikációs képességfejlesztés, mint a leíró nyelvtantanítás gyakorlatához, ez utóbbi mellett a kommunikációs képességfejlesztés ugyanis csak szervetlen kiegészítés tud lenni. A generatív grammatika viszont a mondatkombinatorikán keresztül logikusan kapcsolódik a kommunikációs képességfejlesztéshez. (…) Másfelől ma a nyelvtant megtanuljuk, és nem érvelgetünk. Nem azt csináljuk, amit például Nádasdy Ádám, tudniillik hogy tűhegyre vesz, megnéz egy jelenséget, megvizsgálja, hogy alakult ki, hogyan változik, ellenpéldákat keres – tehát amit egy nyelvész csinál. Azt gondolom, hogy a nyelvi jelenségek nem preskriptív jellegű megközelítése nagyon is bevihető volna a nyelvtanórára.”(Arató László, lásd Bárány, Hardi, Molnár, 2004)