1.
a) Hasonlítsa össze a magyar nyelvet egy tetszőleges idegen nyelvvel a szó eleji mássalhangzók szempontjából! Milyen különbségek vannak?
b) A magyar nyelv régen nem szerette a mássalhangzó-torlódást. Mit gondol, az alábbi jövevényszavak hogyan hangzanak a magyar nyelvben? Milyen változások történtek? Hogyan oldotta fel a magyar nyelv a szó eleji mássalhangzó-torlódást? lat. scola, ném. Schwager, szláv sztol, brat, glista, vlasi, olasz stallo, ÓMS syrolm. Milyen magyar szavakat ismer fel?
Magyarázat: iskola, sógor, asztal, barát, giliszta, olasz, istálló, siralom ~ sirám
Az uráli nyelvekben szó eleji helyzetben nem fordulhatott elő két mássalhangzó egymás mellett. Nyelvünk megőrizte ezt az ősi tulajdonságát a honfoglalásig. A honfoglalás után azonban olyan népekkel érintkeztünk s vettünk át tőlük szavakat, melyekben nagyon gyakori volt a szó eleji mássalhangzó-kapcsolat. Ez a fonotaktikai jelenség a honfoglalásig csak a hangutánzó szavakban fordulhatott elő (pl. prüszköl, trüszköl).
A mássalhangzó-torlódást kezdetben a magyar nyelv kiküszöbölte. Ennek többféle módja volt lehetséges:
a) a torlódás elé ejtéskönnyítő hang tevése (szl. sztol > m. asztal, lat. scola > m. oskola > iskola, olasz stallo > m. istálló
b) a két mássalhangzó közé egy bontóhang kerül szl. brat > m. barát, szl. glista > m. giliszta, szl. kral > m. király, szl. szreda > m. szereda > szerda
c) ha a szó első mássalhangzója v, akkor az általában magánhangzóvá válik:
szl. vnuka > m. unoka, szl. vlasi > m. olasz
ha a szó második hangja v, akkor az általában kiesik
ném. Schwager > m. sógor, szl. szvoboda > m. szabad
d) a szóvégi mássalhangzó-torlódásnál a német jövevényszavainknál általában egy magánhangzó kerül a szó végére ném. Nudel > m. nudli, ném. Kasten > m. kasztni, kaszni, ném. Lidl > Lidli
e) ha a szóvégi magánhangzó lekopása miatt alakul ki mássalhangzó-torlódás, akkor betoldódhat a két utolsó mássalhangzó közé egy magánhangzó szerelmü > szerelem, hármu > három (de a ragozás során előjön az eredeti tő: szerelem: szerelmet de: szerelemben, három: hármat de: háromszor.
Érdekes példa ÓMS-ből: Syrolm > siralom (betoldódás), + sirám (kiesés) (de megmarad a tő a siránkozik igében).
2.
Néhány i-t tartalmazó szavunkban mély magánhangzó jelenik meg a toldalékokban. Tud ilyeneket mondani? Mi a különbség az írek ~ írok között?
Magyarázat: Az ősmagyar korban kétféle i hang létezett a magyar nyelvben, egy veláris és egy palatális i. A veláris i hang a 13. század után eltűnik, palatalizálódik. Azokban az ősi szavakban, amelyek már ebben a korban kialakultak, a hangrend őrzi a veláris i nyomát, a toldalékok illeszkedésnél velárisként viselkednek.
A magyarban kb. 60 ilyen, a magánhangzó-harmónia szempontjából különlegesen viselkedő szó van. Ezeket antiharmonikus töveknek nevezzük. Amikor valaki magyarul tanul, ezeket a szavakat kivételként kell megjegyeznie, mert semmilyen szabállyal nem írhatók le egyértelműen. Ilyenek írok, iszom, bírom, kínos, nyilat, hidak, szívok, szilas stb., de szívem, hiszem, írek, viszem, vizet, lisztet.
3.
Melyik alak a helyes: fotelban ~ fotelben, Ágnesnek ~ Ágnesnak, férfinek ~ férfinak? Esetleg mindkettő? Mi a különbség közöttük?
Magyarázat: A magyar nyelvben a vegyes hangrendű szavaknál - ha e (é) vagy i (í) van az utolsó szótagban az illeszkedés nem mindig érvényesül. Ezekben az esetekben sokszor mind a veláris, mind a palatális változat helyes (Ágnesnek ~ Ágnesnak).
A vegyes hangrendű szavak illeszkedésénél szabályos kivételt találunk akkor, amikor az utolsó szótagban i, í és é van: ezek úgynevezett ,,átlátszó'' hangok, ha van előttük másik magánhangzó, akkor ahhoz fog illeszkedni a rag, tehát a harmónia-szabály az i, é fölött ,,átugrik'', mintha ők ott se lennének: tányér-ból, papír-hoz, kuplé-hoz, marék-hoz, konflis-hoz.
Amikor a szó végén é, e van, nagyon sokszor ingadozás figyelhető meg a vegyes hangrendű tövek toldalékolásánál (pl. ankétot ~ ankétet, Ágnesnek ~ Ágnesnak, hotelben ~ hotelban, októberben, tandemhez, vagyis az é, e itt nem semleges, őhozzá illeszkedik a rag). Az anyanyelvi beszélők ítélete is sokszor bizonytalan annak eldöntésében, melyik toldalékolt alak hangzik számukra jobban. Ezeket a szavakat a magánhangzó-harmónia szempontjából ingadozó töveknek nevezzük.
Az uráli alapnyelv korára feltételezik a kutatók, hogy létezett egy palato–veláris magánhangzó-harmónia. A kétszótagú, fogalomjelölő szavak második szótagjában csak az *ȧ,* ä,* e fordulhatott elő. A szóvégi magánhangzók aszerint járultak a tőhöz, hogy a szó első szótagjában palatális vagy veláris magánhangzó fordult-e elő. Mivel az e hang már valószínű, hogy akkor is semleges hang volt, így az első szótag magánhangzója döntötte el a szó hangrendjét (mint ahogy ma is az „átlátszó” hangoknál). Valószínű, hogy a szavak nagy részére jellemző ingadozás is ide vezethető vissza. Később azonban az újonnan bekerülő szavak analogikusan beilleszkedtek a rendszerbe. Az ómagyar kor közepére felbomlott a magyar nyelvet addig jellemző magánhangzó-harmónia, s a jövevényszavak vegyes hangrendjét sem változtatjuk már meg (sofőr, nüansz, Kanizsa, szonett, sóder, tetovál stb.).
4.
Mi a különbség az alábbi hangpárok között? Tud még ilyeneket mondani? dong ~ döng, dibben ~ dobban, nyikkan ~ nyekken, kavar ~ kever, makog ~ mekeg, libeg ~ lobog; azt ~ ezt, ide ~ oda, itt ~ ott…
Magyarázat: Itt két nyelvi jelenséggel van dolgunk: a hangrendi párhuzammal és a szóhasadással. Már az alapnyelv korára is jellemző volt a hangrendi párhuzam: a palatális hangrendű szavak a kisebb intenzitást, a magasabb hangot, a közelséget jelentették, míg a veláris hangrendű szavak általában a mélyebb hangokat, a nagyobb intenzitást, a távolabbi dolgokat. Ezek elsősorban a hangutánzó és hangfestő szavaknál érvényesültek, illetve a mutatószavainknál. Valószínű, hogy ezek már az alapnyelv korától szóhasadás útján (sokszor csak a leánynyelvekben) elkülönültek egymástól.
5.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára segítségével nézze meg, hogy a b-, d-, g; z-; c-, dzs-, zs-vel kezdődő szavaink milyen eredetűek!
Magyarázat: Ezek a hangok a magyar nyelv önálló életében alakultak ki belső magyar fejlődéssel először szóbelseji helyzetben, majd a jövevényszavak hatására szóeleji helyzetben is megjelentek. A b-, d- hangjaink igen korán, az ősmagyar kor elején előfordultak szó belsejében (PU *-mp- > m. -b-, PU * -nt- > m. -d), így a honfoglalás előtt nyelvünkbe került ótörökök jövevényszavainkat már ezekkel a hangokkal tudtuk átvenni, hanghelyettesítés nélkül. (ótörök: bátor, bika, dara, dió). A g, z hangunk szintén ősmagyar kori változásként kerülnek be nyelvünkbe (PU *-ŋk- > m. -g-, PU *-t- > m. -z-) Ezek a hangok szókezdő helyzetben valószínű, hogy csak az ómagyar kor elején jelennek meg. Erre utal, hogy kezdetben az alán, ótörök eredetű szavak szókezdő g, z hangját hanghelyettesítéssel vesszük át: alán eredetű kincs, vagy a gazdag szavunk, mely még a 16. században is kazdag alakban volt használatos. A z hangunk késői megjelenését mutatják a Zala megyei Szalafő neve is, mely a mai Zala < Szala folyóról kapta nevét. A z hangunk szókezdő helyzetben való megjelenésére nincsenek ilyen pontos adataink, mert az ómagyar korban mind az sz, mind a z hangot általában z betűvel írták.
A -c-, -zs- hangunk meghonosodását elősegítette az, hogy allofónként már kialakulhatott nyelvünkben a honfoglalás után: a tővégi magánhangzók lekopását követően , ha az s, c-re végződő szavakhoz zöngés mássalhangzóval kezdődő toldalékok járultak (pl. a -ban/-ben vagy a t-végű igéknél a Sg2. személyrag -sz toldaléka), akkor a hangok egymásra hatása miatt a szó belsejében megjelenhetett már a c, zs hangunk (*wos + *beleül > vazsból, *met + sz > mecc). Kezdetben – amíg ezek a hangok belső nyelvi fejleménnyel nem jöttek létre nyelvünkben a jövevényszavak ilyen hangját hanghelyettesítéssel vettük át: pl.szl. nemec > m. német, szl. cesar > m. császár, szl. Wroclav > m. Boroszló; szl. Kneža > m. Kenese, ném. Schamel > m. sámli (később átvesszük zsámoly-ként is). Ugyanígy alakult ki a dzs hangunk is a 16. században. (Kezdetben a cs végű szavakhoz járult zöngés mássalhangzós toldalékok hatására egy hátraható hasonulás következik be, melynek eredményeként allofónként megjelenik a dzs hang (Bécs + ben > Bédzsben, töltsd + meg > töldzsd meg)). Fonémaként való létrejöttét a nyelvünkbe kerülő oszmán-török jövevényszavaink segítették (dzsámi, dzsida).
6.
Tekinthetjük-e a dz hangot önálló fonémának? Tud érveket hozni mellette? Mit gondol, miért nincs a magyarban dz-vel kezdődő szó? Mi a különbség a vakarózik ~ vakaródzik, fenyegetőzik ~ fenyegetődzik között?
Magyarázat: A dz hangunk szó belsejében alakult ki a 15. században. Kialakulása összefügg a szóvégi magánhangzó lekopásával. A -doz/-döz képzős igéknél a kétnyíltszótagos tendencia miatt kiesik a magánhangzó, s egymás mellé kerül a d+z hang (övedezjetek > övedzjetek > övedzétek), vagy gy-végű szavakhoz z-vel kezdődő toldalék járul (jegyzi), akkor affrikálódás következik be (jedzi). Mivel nem találkoztunk olyan néppel, amelynek a nyelvében a dz hang szókezdő helyzetben lévő fonémát tartalmazott volna, így a dz hangunk megmaradt szó belseji fonémának nyelvünkben. A nyelvészek egy része (Siptár, 2003:169) nem is tekinti önálló fonémának, hanem csak hangkapcsolatnak. A dz hang előfordulását a fenti affrikálódások is növelték. Ezekben az esetekben nem beszélhetünk mássalhangzó-kapcsolatokról. A fenti alakpárok között stilisztikai és egyéni használatbeli különbségek vannak csupán.
7.
Mit gondol, van összefüggés az agyar ~ acsarkodik, vigyorog ~ vicsorít, lágy ~ langyos között?
Magyarázat: A gy hangunk az ómagyar kor közepére alakul ki. A változás az alábbi módon történt: PU * -ńčˊ- > ősmagyar -džˊ- > ómagyar (13. sz.) -gy- vagy PU * -ńčˊ- > ősmagyar -
ˊ- > magyar -cs-. A két, különbözőképpen fejlődő szó aztán szóhasadással elkülönül egymástól (agyar ~ acsarkodik, vigyorog ~ vicsorít). Néha, egyes nyelvjárásokban a denazalizáció el is maradhatott, s az egymás mellett élő két, azonos eredetű szó szóhasadással elkülönült egymástól (lágy ~ langyos).
8.
A gy hangunk jelölése nem következetes. Hogyan kellene írnunk? Miért írjuk g + y-nal s nem d + y-nal?
Magyarázat: A mai gy hangunk az ősmagyar korban egy palatális *džˊ hang volt. A jelölésmód kialakulását egyrészt az olasz helyesírás segítette (a magyar palatális džˊ hang legközelebb az olasz dzs hanghoz állt, melynek jelölése g volt palatális magánhangzó előtt (Genova, Gina), másrészt a német latin ejtésé, melyben a ge, gi betűkapcsolatnak gye, gyi ejtése alakult ki. Ez honosodott meg nálunk is a latin jövevényszavaknál (vö. gyehenna, gimnázium > régen gyimnázium, gyömbér, angyal, evangélium < régen).