5. Újabb korok, újabb elméletek

 

 

A gyermekkortörténet-írás olyan klasszikusai, mint Ariès és deMause viszonylag kevés figyelmet fordítanak a 18-19. századi gyermekattitűd alakulására. Mindenesetre tanulságos Ariès okfejtése arról, hogy az újkori szülők egyre jobban igyekszenek felkészíteni gyermekeiket az élet megpróbáltatásaira. Ennek a felkészítésnek a színtere pedig mindinkább az iskola lesz. Az iskola azonban kiragadja a gyermeket saját világából, s helyette egy pedáns fegyelemre épülő zárt világba veti. Éppen így alakul át a tradicionális szülők egykori közömbössége egy újfajta, szinte „kínzó" szeretetté, amely a gyerek minden-áron-való nevelésében ölt testet. A szülők és az iskola megnövekedett nevelői aspirációit jól érzékelteti deMause is, amikor a gyerek lelkébe való erőszakos behatolást, az „intrúzió"-t ecseteli. De ide sorolható a következő időszak is, a 19. század, amely továbbra is a szocializációban, a gyermek társadalomba való beillesztésében látja a szülők és az iskola fő célját.

Hogy az intruzív és szocializációs hatások mennyire fonák és manipulatív módon jelentkeznek a 18-19. században, azt a gyermekkortörténeten és a pedagógia történetén belül egy újabb irányzat, a „fekete pedagógia" történetével foglalkozó kutatások igazolják. A fekete pedagógia legismertebb képviselője Katharina Rutschky német pedagógiatörténész és Alice Miller svájci pszichológus (Miller, 1980). Rutschky híres könyvében (Schwarze Pädagogik, 1977) a „felvilágosult" polgári pedagógia több jelentős képviselőjének eredeti szövegeit közli és elemzi, és ezeken a forrásokon keresztül mutatja be a 18-19. század gyermekszemléletének antihumánus jellemzőit, az ésszerűnek kikiáltott pedagógiai eljárások visszásságait.

A forrásszövegeket különböző címek alatt gyűjti csokorba (mint például „Pedagógiai iniciáció", „A gyermek pedagógiai úton való előállítása", „Felkészítés a katasztrófára", „A szadizmus racionalizálása"), és meggyőző erővel mutatja be, hogy mennyire képmutató és hamis az a nevelő szándék, amely ezekből a szemelvényekből elősejlik. Nevelésre voltaképpen nem is a gyermeknek van szüksége. A felnőtt nevelő követeli, hogy nevelhessen, aki ilyen módon akarja kiélni elfojtott gyermekellenes ösztöneit. (A gyermek pedagógiai úton való előállítása című fejezetben összegyűjtött forrásokból például kitűnik, hogy ezek a szerzők a gyermekkort egyfajta betegségként kezelik, amelyből a gyerekek mielőbb ki kell gyógyítani. Az iskolába lépő gyerek csak teljesen tudatlan lehet. Az iskolai nevelés egyre jobban kiterjeszkedik, s egyre jobban ellenőrzése alá vonja a gyermek teljes életét.)

Újabban a „fekete pedagógia" kutatói a pedagógiai gondolkodás történetének klasszikus tekintélyeit is kikezdik. „A gyermek-alattvaló" (Untertan Kind, 1987) című könyv szerzője, Carl-Heinz Mallet például - többek között - Francke, Rousseau és Pestalozzi életrajzát és pedagógiai írásait újra vizsgálva és értelmezve jut meglepő következtetésekre. Francke nevelőintézetében a verés és az állandó kontroll a hétköznapi élet része volt, Rousseau manipulált helyzeteket teremt növendékének, aki így egy-egy színjáték beavatatlan szereplőjévé válik, Pestalozzi saját gyermekét embertelen módon nevelte, az általa alapított intézetek a vezetői alkalmatlansága miatt mentek csődbe (Mallet, 1990). Ez csupán néhány kiragadott példa. Mallet vitathatatlan túlzásai mellett könyve mindenképpen figyelemfelhívó jellegű: a pedagógia, a nevelés történetének nagyjait is újra kellene értelmezni, lehántani róluk az évszázadok alatt rájuk tapadt mítoszokat, félrevezető címkéket.

Izgalmas kérdés lehet az is, hogy vajon hogyan látják a mai gyerek helyzetét a gyerekkor történetével foglalkozó kutatók. DeMause 1950-ig terjedő elemzéseit egyik követője, Otto Hansmann folytatja, és két újabb szakasszal toldja meg a pszichogenikus modell lépcsőit (Hansmann, 1995):

A változó gyermekkor (kb. 1960-tól): Fogyasztó gyerekek: a gyerek ekkortól már a konzum-, szabadidő- és szórakoztatóipar céltáblája. Gyökeres változások zajlanak le a hagyományos életmódban (időbeosztás, lakóterek, étkezési szokások stb.).

Az elveszett gyerekkor (kb. 1980-tól): A gyerekkor krízise: a gyerekkor eltűnik, a család összeomlik, a tömegkommunikációs eszközök radikálisan átformálják a hagyományos értelemben vett gyermekkort (Hansmann, 1995. 126. o.).

Nemcsak Hansmann figyelme fordult e máig ívelő fejlődési vonulat utolsó szakaszai felé. Több újabb keletű könyv foglalkozik ezzel a témával. A gyermekkor átalakulását, eltűnését diagnosztizálja - többek között Marie Winn (Children without Childhood, 1981 - Gyermekek gyermekkor nélkül, 1990) és Neil Postman (The Disappearance of Childhood, 1982). Mindkét kötet igen lehangoló képet fest a gyermekkor kiüresedéséről, a gyermekek lelkét fenyegető hatásokról. Winn szerint például a szülők félelmei közt szerepel a „tizenéves farkasember" mítosza - azaz egyre jobban tartanak gyermekük kamaszkori fékezhetetlen indulataitól. Az amerikai szerző riasztó látleletet ad a hetvenes évek Amerikájában lezajló mentalitásbeli változásokról. A gyerekek túl hamar szembesülnek a felnőttek világának lelket torzító hatásaival, így ők maguk is szinte egy csapásra vesztik el gyermekies vonásaikat, s átmenet nélkül felnőtté válnak. Winn az „új középkor" eljöveteléről beszél, amikor riasztó párhuzamot fedez fel, az Ariès által ábrázolt középkori gyermekszemlélet és az új gyermekkor egyre ridegebb, agresszív módon felnőttes magatartásformái között (Winn, 1990. 272. o.).