3. A pedagógiai munka differenciálódása

 

 

 

 

Már a századforduló táján megfogalmazódik az a kritikai hang, amely felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, amely a korabeli társadalom hagyományos művelődési intézményei, többek között a tekintélyelvű iskolai gyakorlat, és a növendékek oldaláról jelentkező, velük szembeni elfogadó, szeretetteljes viszonyulásra irányuló alapvető szükséglet között feszült. Ezért ebben az időben kibontakozó reformpedagógia gyermekközpontú törekvéseiben a nevelővel szemben számos új típusú elvárás is megfogalmazódik. A mozgalom egyik fontos alapelve értelmében, amelynek megvalósulását napjainkban már törvényi előírások is garantálják, a nevelés során tilos az erőszakos eszközök alkalmazása, ehelyett a nevelőnek inkább az életszerűség, szemléletesség, tényszerűség és a gyermeki igények elfogadása segítségével kialakítható öntevékenység kialakítására kell törekednie. Ezek az elvárások nem csupán elméleti szinten, illetve csupán elszigetelt egyedi megnyilvánulásként, hanem egy széleskörű nemzetközi pedagógiai mozgalom sokoldalú kezdeményezéseinek keretében valósultak meg. A különböző reformintézmények, a vidéki nevelőotthonok, erdei iskolák, Waldorf-iskolák, Montessori gyermekházak, munkaiskolák, iskolaszövetkezetek, gyermeki életközösségek és egyéb széles körben kibontakozó reformintézmények egyre nyilvánvalóbbá tették a nevelői tevékenység terén a 19. század során elkezdődő változásokat, nevezetesen a pedagóguspálya professzióvá válását majd egyre szélesebb körű specializálódását.

Ezt a komplex folyamatot a gyermekkor változásaival összefüggésben vizsgáló, a nyolcvanas években megszülető szociológiai elemzései a pedagógiai tudás és felügyelet szakszerűbbé válásaként értelmezték. A témával foglalkozó kutatók (Fölling-Alberts 1989, Preuss és Lausitz 1983, Rolff és Zimmermann 1985.) ennek jelenségeit összefüggésbe hozták azzal a tendenciával, hogy a nyugat- európai országokban a háborút követően felnövekvő generációk jelentős mértékben felszabadultak a szülői kontroll alól. Ennek legfőbb okát abban látták, hogy a háború utáni időben számos - főleg német - gyermek édesapja hosszabb időt hadifogságban töltött, másrészt a lerombolt európai nagyvárosokban lakó családokban a szülők minden idejét elvette az újjáépítés, és a megélhetés anyagi feltételeinek biztosítása. Az ennek következtében fellazuló családi kapcsolatok, a családi nevelés és szülői felügyelet egyre nagyobb hiánya is jelentős mértékben hozzájárult az ifjúsági tömegmozgalmak kialakulásához, a „lázadó ifjúság" megjelenéséhez. Ezek sorát az ötvenes évek végén kibontakozó, elsősorban munkásfiatalok által szervezett nagyarányú rendbontások nyitották, majd tíz évvel később a „hatvannyolcas nemzedék", a főként középosztálybeli értelmiségi fiatalok egyetemi tiltakozó mozgalmai következtek. Részben ezek ellenhatásaként, mint a gyermekek és az ifjúság felügyeletének sajátos új formája, erősödött meg a hetvenes évektől kezdődően az ún. szakértői kontroll, melynek eredményeként a pedagógiai munkán belül egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szakmaiságra való törekvés.

Ennek eredménye lesz a pedagógustársadalmon belül nagyarányú differenciálódás, amely paradox módon nem csupán a professzió folyamatait, a szakértővé válás lehetőségét biztosította, hanem a már korábban is létező szakmai hierarchiát, a kvalifikációs különbségeket is felerősítette. A társadalmi tevékenység más területeihez hasonlóan ezen a területen is létrejött az a sajátos „tudástípus", amely különböző bürokratikus formákba és intézményes keretekbe szerveződve, majd különböző részterületekre szétválasztott szakértői tudássá átalakítva került vissza a gyakorló pedagógusokhoz. Ez nem csupán a neveléssel kapcsolatos - egyébként elengedhetetlen - gyakorlati szakmai képességek gyarapodásához és hatékonyabbá válásához, hanem az ún. szakértői attitűd meghatározó fontosságának erőltetett hangsúlyozásához, és további túlzott intézményesüléshez vezetett. Ennek eredményeként napjainkban a különböző nevelési és oktatási intézményekben nem csupán tanárok és tanítók, szociál- és gyógypedagógusok és óvónők tevékenykednek, hanem ezen a foglalkozáson belül különböző szakmai csoportok különülnek el, például általános iskolai tanítók és tanárok, gimnáziumi, szakközépiskolai és szakmunkásképző intézeti tanárok, Montessori- és Waldorf-pedagógusok, gyermek-, ifjúság-, és tehetséggondozók, diákotthoni és napközi otthonos nevelők, rekreációs szakemberek, pályaválasztási és tanulmányi tanácsadók, felnőtt oktatók stb.