3. 1777-től 1850-ig
Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis az oktatás egésze mellett természetesen a tankönyvkiadásra is jelentős hatással volt, hiszen e rendelet az egységes, központosított tankönyvkiadást is szabályozta (Fehér, 2000).
A felvilágosodás korának hazai tankönyveit áttekintve, megállapítható, hogy összhangban az európai törekvésekkel, egyre nagyobb hangsúlyt kapott bennük az anyanyelv. „Amikor a 18. század végén elkezdődött, majd a reformkorban felerősödött a nyelvújító mozgalom, ez egyben a magyar nyelv iskolai tanításáért, illetve tágabb értelemben az iskolai oktatás magyar nyelvűségéért vívott küzdelmet is jelentette. ... a magyar nyelvű oktatásért folytatott harc egyik magától értetődő területe volt a magyar nyelven megjelentetett tankönyvek ügye, valamint ezeknek a tankönyvek kiadása, beleértve az oktatást szolgáló könyvtárak, könyvgyűjtemények számára történő megvásárlásukat is" (F. Dárdai, 2007. 31. o.).
„A 18. század a tudományos nyelv magyarosodásának korszaka, a tudósok megkísérlik a latin nyelvet kiküszöbölni, és tudományos gondolataikat magyar nyelven megfogalmazni, más tudósok műveit idegen nyelvről magyarra lefordítani. A matematikai műnyelv megalkotásában például kiemelkedő érdeme van Dugonics Andrásnak, hiszen akkor fogalmazta meg tiszta magyar nyelven négykötetes matematikai művét, amikor még a közoktatás és a tudomány nyelve is a latin volt.
... Magyar nyelvű matematikai tankönyve hosszú időn keresztül a kor tudósainak alaptankönyve volt, amelyből nemcsak a számtan, algebra, mértan és részben a természettudományok műszavait sajátították el a diákok magyar nyelven, hanem a tudományos gondolkodás, a logikus érvelés, a bizonyítás készségét is" (F. Dárdai, 2007. 42. o.).
Hiába is keresnénk a mai tankönyvekre jellemző műfaji sajátosságokat. A korabeli tankönyvek mindenekelőtt kompendiumok, szöveggyűjtemények, esszé típusú tankönyvek, az alsó- és középfokú oktatás számára készültek pedig olvasókönyvek, katekizmusok voltak. A tankönyvek didaktikai apparátusa nem vethető össze a maiakéval, hiszen akkoriban még kevés hangsúlyt fektettek arra, hogy a tankönyvekben foglalt ismeretek a tanulók számára minél könnyebben elsajátíthatóak legyenek. Éppen ezért hiába keressük az ún. didaktikai apparátus - képek, térképek, grafikonok, ábrák, színes illusztrációk stb. - tudatos pedagógiai alkalmazását. A korabeli tankönyvek egyértelműen (összhangban az akkori neveléselmélettel és gyakorlattal) az ismeretközvetítő (frontális) oktatást, és az ezt alkalmazó tanári munkát támogatták. A tankönyvek többsége ezért nemcsak a diákoknak, hanem a tanároknak is szólt, mintegy tanári kézikönyvként szolgált.
A tankönyvekben (kivéve a katekizmus jellegűeket) nincs kérdés, a tanulói elsajátítást nagy részben a tanári magyarázat és instrukció segítette. A tankönyvszerzők a tananyagot strukturáltan, érthető rendben építették fel, az egyes alfejezetek, részfejezetek egységes egészet alkotnak. A tankönyvek nem egy-egy meghatározott osztálynak íródtak, ezért olvashatóak a címlapokon olyan kifejezések, hogy „oskolai ifjúság számára", „gymnasialis iskolák számára". Az illusztrációk száma is kevés (ez nyilván összefüggött az akkori nyomdatechnikai kapacitásokkal), amennyiben mégis van illusztráció, azok általában a címlapon, illetve függelék formájában a tankönyv végén találhatók. A tankönyvből tanulók számára a legtöbb segítséget a logikus, világos tagolás (tananyag elrendezés), a fontosabb megtanulandó szavak jegyzéke, illetve a latin szavak, kifejezések magyar megfelelőjének a felsorolása adta.
A tananyag kiválasztása a tankönyvírók egyéni döntésein alapult. Nem, vagy csak nagyon kevés esetben létezett olyan tantervi dokumentum, mely meghatározta volna a tartalmat. Mivel semmilyen külső elvárást nem támasztottak a szerzők felé (sem a tankönyvek terjedelmét illetően, sem a tananyag elsajátítására fordítható időben), ezért gyakran találkozhatunk e korban hosszú, terjedelmes tankönyvekkel (Emődy István 1809-ben Sárospatakon kiadott Állattana például 580 oldalas). E korszak tankönyveiről, azok külső jegyeiről elmondhatjuk, hogy jellemzően kis méretűek voltak, továbbá mind a papír, mind a nyomtatás minősége rossz volt. A tartalomban a teológia, a vallásosság továbbra is áthatotta a tudományos gondolatokat. A kor tankönyvei azonban tartalmaztak egy sor olyan újítást is, melyek már előremutatóak: egyre nagyobb szerepet kapott a kor tankönyveiben a szemléltetés. A szemléltetés sajátos eszközeként használják a legkülönbözőbb tudományterületek tankönyveiben a szöveges példákat. A célközönség két korosztály köré csoportosult: az alsóbb iskolafokok diákjai, a gyerekek, s ezáltal a tankönyvek nyelvezete és felépítése is egyszerűbb, számukra könnyebben befogadható; a másik a korosztály, a 10-16 éves diákoké, akiket már gyakran felnőttekként aposztrofálnak a tankönyvszerzők, tehát a tankönyvek nyelvezete, a tananyag elrendezése is ehhez viszonyul.
A tankönyvnyomtatás elterjedésének következtében e korban jelentősen nőtt a hazai tankönyvszerzők száma. A gyakran túlzsúfolt, szakkönyv jellegű tankönyveket egyszerűbb nyelvezettel, a bennük található ismereteket szelektálva újra kiadták, ezáltal pedig megindult a tudományos igénnyel készült szakkönyv és a tankönyv műfajának elhatárolódása. A kor legnagyobb vívmánya a tankönyvek tekintetében, az anyanyelven írt tankönyvek elterjedése. Nyelvezetük, főleg a teljességére törekvő tartalom miatt nehézkes, legtöbbször nem alkalmazkodik a diákok életkori sajátosságaihoz (Fehér, 1995).