2. Lánynevelés a modernizálódó társadalomban

Az 1860-as években Magyarországon is a korábbiaknál merészebb hangok kezdtek megszólalni a lányneveléssel kapcsolatosan. 1865-ben a Hon című lapban például Veres Pálné egy felhívást tett közzé, amelyben felszólította művelt nőtársait arra, hogy karolják fel a „nőgyermekek tudományos kiképeztetésének eszméjét". Ugyanő 1869-ben e célt előmozdítandó, Országos Nőképző Egyletet is alapított.

A 19. századi társadalmi és gazdasági változások hatására a nők szerepköre átalakult, kibővült. Addigi kötelezettségük a család összetartása, a gyerekek gondozása és a háztartási feladatok ellátása volt. Ezen a téren azonban a gyáraknak és az ipari forradalom, illetve tudomány-technikai fejlődésnek köszönhetően fokozatosan felszabadultak. A statisztikai adatok elemzéséből kitűnik, hogy a dualizmus korában a két nem aránya nem volt egyenlő hazánkban, mindig volt némi eltolódás a nők javára. Ebből kifolyólag a nők egy része soha nem tudott férjhez menni. Mivel a század közepén-végén már nem volt megszokott, hogy a hajadonok családos rokonaiknál éljenek, kénytelenek voltak saját maguk biztosítani a megélhetésüket.

A társadalom átalakulásához, modernizálódásához az 1867-ben megkötött kiegyezés nyújtott megfelelő keretet. A gazdasági-politikai változásokhoz az oktatás területén is korszerű rendelkezésekre volt szükség. Amikor 1868-ban (Eötvös József második vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején) megszületett az első, a kötelező népoktatásról szóló törvény, akkor Magyarországon a teljes női népességre vetítve - hasonlóan Európa sok más országához - körülbelül 25 % volt az írni-olvasni tudók aránya. 1868 után viszont a 6 és 12 éves kor között lányoknak - csakúgy, mint a fiúknak - muszáj volt iskolába járniuk, mert különben a szüleiket (gyámjukat) megbüntették.

Az 1870-es évektől kezdve hazánkban is megsokasodtak a lányok számára szakmai képzést nyújtó iskolák. A polgári iskolák, az óvónő-képzők és a tanítónő-képzők mellett bővült a kereskedelmi és ipari szakiskolák köre is. A lányok számára az egyik első lehetőséget az elemi ismereteken túl mutató képzésre, és sokáig az egyik legnépszerűbb formát is egyben, a pedagógus pályára felkészítő különböző intézmények jelentették.

2.1 Nők a pedagóguspályán - óvónők és tanítónők képzése Magyarországon

A pedagógus professzió/szakma fejlődéstörténetének kezdetei a 18. század végéhez köthetőek és a folyamat a 20. század elejéig tartott, párhuzamosan a nemzetállamok kialakulásával Európában. A különböző pedagógus professziók (gimnáziumi tanár, egyes szakmákhoz kötődő középiskolák tanára, valamint a népoktatásban dolgozó tanítók) közül az alábbiakban a tanítónők képzésének kialakulását vizsgáljuk, valamint a kisgyermekek neveléséhez kapcsolódóan az óvónői képzés létrejöttét Magyarországon. Az ezekre felkészítő intézmények mindegyike ebben az időszakban a középfokú oktatás részét képezte.

A 18. század végéig nem találhatunk kimondottan az iskolamesterek képzésére szolgáló tanintézményeket. A 18. század végén Mária Terézia hívására érkezett a birodalom területére Johann Ignaz Felbiger sagani apát, aki a szervezett, intézményes tanítóképzést az általa kidolgozott „sagani" vagy „norma módszer" (Normal-Methode) révén valósította meg (lásd vonatkozó fejezet). A 19. század elejére azonban a normaiskolák száma, mely tankerületenként egy intézményt jelentett, már nem volt elegendő, valamint továbbfejlesztésre, korszerűsítésre szorultak (Szakál, 1934; Németh, 2012). A katolikus egyház a 19. század első felében kezdte meg kiépíteni tanítóképzőit, melyek közül az első az 1818-ban Pyrker László által alapított szepesváraljai német nyelvű tanítóképezde volt, melyet 1828-ban követett a szintén általa létesített első magyar nyelvű tanítóképző Egerben (Szakál, 1934; Kelemen, 2007) Ezen intézmények, csak a férfiak számára nyitották meg kapuikat, így ebben az időszakban a nők képzéséről a tanítóképzés területén még nem beszélhetünk.

2.1.1 A tanítónők képzésének kezdetei

Az 1770-es években nem csak a tanítók képesítésére állíttattak fel normaiskolákat, hanem 1775-ben Pozsonyban két normaiskola a leányok számára is nyílt: az Orsolyiták és a Miasszonyunk női kanonokrend zárdájában. A két leányiskola a Felbiger-féle szabályzat szerint működött, azonban arról nincsenek feljegyzések, hogy a zárdákban élő apácákon kívül világi tanítónők is részt vettek volna a képzésben (Kiss, 1929). Az 1806-ban kiadott II. Ratio Educationis 36. §-a szerint a leányok képzésére olyan intézeteket kell felállítani, melyekben „a nevelés iránt hivatást érző leányok a tudományokban és a tanításokban oktatást kapjanak" (Kiss, 1929. 16. o.). Ez az intézkedés azonban hamar feledésbe merült, és így a 19. század első felében többen is (pl. Fáy András, Bezerédj István) a képzőintézetek állami megszervezését sürgették, miközben a rendelkezés már megszületett erre vonatkozóan. A tanítónők tanulmányait szolgáló első intézmény az Angolkisasszonyok által a pesti rendházban saját rendtagjaik számára létrehozott tanintézet volt, mely 1855-ben indította meg a képzést, ahol 1861-ig teljesen német, majd részben magyar, 1864-től pedig teljesen magyar nyelven történt a rend iskolákban tanító apácák felkészítése (Kiss, 1929. 19. o.). A kétéves tanulmányi időt írás- és szóbeli képesítő vizsgálat zárta a helytartótanácsi biztos részvételével, és ezt évente kb. 30-40 tanítónő-jelölt tette le sikeresen. A következő években indította el képzését a szatmárnémeti (1857), a nagyváradi (1858), a kassai (1860) és a soproni (Orsolyita, 1864) királyi római katolikus tanítónőképző, amely intézményekben 1868-ig összesen kb. 600 tanítónő szerezte meg képesítését (Kiss, 1929. 19. o.).

2.1.2 Tanító(nő)képzés 1867 és 1945 között

Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népiskolai oktatásról hozott újabb változást a tanítóképzés terén is A törvény tanítóképzőkre vonatkozó (106-115. §) részeinek kidolgozásában Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségére volt Zirzen Janka, aki az első állami tanítóképző intézet igazgatója lett - valamint a női iparoktatás terültén is elévülhetetlen érdemeket szerzett (erről lásd vonatkozó alfejezetet) (Németh, 2012; Kiss, 1929). A képzési időt kettőről három évre emelték fel (ezt a képzési időt a katolikus képzők csak kb. egy évtized múlva tudták minden intézményükben fokozatosan bevezetni), és az ország területén előírták húsz állami tanítóképző intézet létesítését, valamint meghatározták az intézmények felvételi feltételeit is. A tanító(nő)képzőkbe történő felvételinél előírták a 14. életév betöltését, valamint a felső elemi iskola, polgári iskola első négy osztályának elvégzését.

A tanítók és az általuk tanított diákok létszáma az 1868 és 1919 közötti időszakban hatalmas mértékben megnövekedett. A történelmi Magyarországon a tanulók száma 1,15 millióról 2,51 millióra, tanítóik és tanítónőik összlétszáma pedig 17800-ról 34500-ra emelkedett. A dualizmus időszakában a tanítóképzők fenntartóinak aránya is ebből adódóan változott, bár a katolikus felekezet végig megtartotta vezető szerepét a képzést nyújtó, és az ott tanulmányaikat folytató diákok számának tekintetében is. Az 1868-tól kezdődő időszakban folyamatosan nőtt a képzőintézetek száma, mind az állami, mind a felekezeti intézmények tekintetében. 1868-ban 34 tanítóképző és 5 tanítónőképző intézet működött az országban, a számuk a dualizmus korának végére, 1918-ban már 91 (51 tanító- és 40 tanítónőképző), 1929-re ez a területi változások következtében 48-ra csökkent (Kiss, 1929; Donáth, 2008). A tanítónőképzők növendékeinek létszáma 119-ről (1868, 5 képzőben) 1283 tanulóra nőtt 1880-ra, mikor is már 16 képzőt találunk az ország területén (Neszt, 2010).

	állami	római kat.	gör. kat.	gör. kel.	református	evangélikus	izraelita	egyleti/ magán	összesen
1868	-	5	-	-	-	-	-	-	5
1875	4	7	-	1	-	-	-	-	12
1880	6	8	-	1	-	-	-	1	16
1890	5	9	-	1	-	-	-	-	15
1900	6	7	-	1	1	-	-	1	16
1914	8	20	2	1	4	1	-	-	36
1918	8	22	2	1	5	2	-	-	40
1929	4	19	-	-	4	1	1	-	29

1. táblázat: Tanítónőképzők számának változása fenntartók szerint. 1868-1929 Forrás: Kiss, 1929; Neszt, 2010 alapján saját szerkesztés)

A tanítónőképzőkben az 1880-as évekig gyorsan emelkedett a tanulók létszáma, majd kisebb visszaesést követően az 1890-es évek közepétől újra növekedésnek indult, amihez az intézetek számának gyarapításával is alkalmazkodtak a fenntartók. Elsősorban a római katolikus egyház alapított a századforduló után nagy számban tanítónőképzőket, ami a diákok megoszlásán is jól nyomon követhető. A tanítónőképzők növendékei létszámnövekedésének okát Kiss József szintén nem csak a tanítónői hivatás iránti érdeklődésben látta, hanem ahogy fogalmazott „a nőnevelés fellendülésének megfelelő leánynevelő-intézet nem lévén, sok szülő a tanítónőképző-intézeteket puszta nevelőintézetnek tekintette" (Kiss, 1929. 36. o.). Az ott tanultakat (gyermekekre vonatkozó ismeretek, neveléstan, gazdasági ismeretek, kézimunka, zene) azok számára is hasznosnak tartották, akik később feleségként és anyaként töltötték be a társadalom által rájuk rótt szerepüket. A társadalmi változások azonban magukkal hozták a nők egyre nagyobb arányú megjelenését a munkaerőpiacon is, a legtöbben közülük pedig a tanítói hivatást választották, így biztosították jövőjüket sok esetben a férjhezmenetelig. Emellett nem szabad megfeledkeznünk a korszakban terjedő női egyenjogúsági mozgalmakról sem, melyek támogatták a nők tanulmányait, munkába állásukat, jogi és társadalmi egyenlőségüket (Neszt, 2010).

2. A tanítónőképzők diáklétszámának változása 1868-1943 között. Forrás: Neszt, 2010. 316.o.

Az 1881. évi 655. és 15.369. számú miniszteri rendelet a három éves képzést négy évfolyamúra emelte, és bár a törvényi előírás továbbra is a három évfolyamú intézetet határozta meg, az állami képzők azonnal áttértek a négy éves képzésre, míg az egyházi fenntartásúak esetében a tanulmányi idő kitolása hosszabb időt vett igénybe, és csak 1894-re vált minden tanítónőképző négy évfolyamúvá (Kiss, 1929; Neszt, 2014.). Az óraszámok emelkedésével (Takács, 2014) növekedett a különböző elméleti és gyakorlati tárgyak - pl. a neveléstan, tanítástan, tanítástani módszertan - óraszáma, de megmaradt a közismereti tárgyak fontossága is. A tanító- és tanítónőképző intézetek eltérő óraszámát az 1911-es tanterv egységesítette, és ettől az évtől vált kötelező tantárggyá minden évfolyamon a szlöjd, vagyis kézimunka óra és a negyedik évfolyamon az egészségtan (Németh, 2012). Az 1920-as évekig ezen rendszer alapján végezték tanulmányaikat a tanítónőképzők diákjai, és kerültek egyre nagyobb számban az elemi népiskolák oktatóinak sorába, mivel a kor iskolaépítési tevékenységéhez kapcsolódóan (l: Klebelsberg Kunó) azt is célszerűnek tartották, hogy az alsóbb osztályokban nők tanítsanak, így a kisgyermekek az anyai kézből egy olyan személy felügyelete alá kerülhettek a korabeli elképzelések szerint, akiben az anya és az iskola a legtermészetesebben fonódott össze (Neszt, 2010).

A tanító(nő)képzők tanulmányi ideje öt évre emelkedett az 1923. évi 81.986/VL. számú miniszteri rendelet következtében, melyet az 1925-ben bevezetett új tanterv egészített ki (Németh, 2012). Ezen tanterv értelmében a tanítónőképzők heti óraszáma 150-re emelkedett (évfolyamonként heti 30 órával) és a növendékek az ötödik év végén jelentkezhettek képesítő vizsgára, mely a korábbiakhoz hasonlóan írásbeli (neveléstudomány, magyar nyelv és irodalom, mennyiségtan tárgyakból) és szóbeli részből (hit- és erkölcstan, nevelés-tanítástan, neveléstörténet, iskola-szervezettan, lélektan, magyar nyelv és irodalom, magyar történelem, alkotmánytan, földrajz), valamint a vizsgatanításból állt (Németh, 2012; Kiss, 1929). A tanító(nő)képzés ezen öt évfolyamos képzés keretében zajlott a második világháborút követő változásokig annak ellenére, hogy az 1938: XIV. tc. hat évesre bővítette azt, azonban a világháború kitörése miatt ezt már nem sikerült bevezetni (Németh, 2012).

2.1.3 Az óvónőképzés létrejötte Magyarországon

Az óvónők képzésének intézményi háttere a 19. század első felétől kezdődően bontakozott ki Magyarország területén, és hasonlóan a tanítóképzéshez, először itt is az óvók képzésére szolgáló intézeteket találunk. Az első óvoda - a Brunszvik Teréz által 1828-ban létesített krisztinavárosi Angyalkert (Mészáros-Németh-Pukánszky, 2003) - megalapítását követően már felmerült egy olyan iskola létesítésének a gondolata is, ahol a kisdedóvókban dolgozók képzéséről gondoskodnának. Az első magyar egyesületi óvóképző 1836-ban nyitotta meg kapuit gróf Festetics Leó adományából Tolnán, mely 1843-tól Pesten működött, azonban ebbe az intézetbe még csak férfi növendékek jártak (Kurucz, 2013). Az első női növendéket az intézménybe 1858-ban vették fel, és ezzel megkezdődött a kisdedóvói pálya elnőiesedése, mely nagyon hamar, már az 1870-es évekre be is következett, ugyanis az 1874-75-ös tanévtől, mikor is két évfolyamú lett a képzés, már csak nők jelentkeztek felvételre (Patyi, 2013). Bár az 1891. évi XV. tc. a kisdedóvásról felvételi feltételei között megtaláljuk, hogy leányok 14, fiúk 16 éves kort betöltve jelentkezhettek a képzésre, ekkor azonban már gyakorlatilag csak női óvodapedagógusokat és jelölteket találunk, így már a törvény szövegében is az óvónőképző szerepel (Patyi, 2013). A hazai óvónőképzés intézményi hálózata a 19. század végére már 12 képzőt jelentett, melyekbe beletartoztak a Magyarországi Központi Fröbel Nőegylet által alapított gyermekkertésznőképző-intézetek (Bp., Kolozsvár, Kassa), valamint a különböző felekezetek által fenntartott iskolák is. A pálya elnőiesedésében közrejátszott az is, hogy a kisdedóvók képzése szorosan összekapcsolódott a női munka elősegítésének kérdésével, valamint az a felfogás is ezt támasztotta alá, miszerint a nők értenek leginkább a kisgyermekek gondozásához, és mivel az óvoda az anyai felügyeletet is pótolja, így ez a munkakör illeszkedik legjobban a női nem természetéhez (Podráczky, 2013).

2.2 A női szakképzés a dualizmus kori Magyarországon

A tudomány és technika fejlődésének hatására az egyes munkafolyamatok és az ezekhez szükséges tudás mind differenciáltabbá vált a 19. század folyamán. A dualizmus idején kibontakozó polgári kultúra egyik fő jellemzője a specializáció; a kultúra és a tudás egyes ágainak szétválásával, önállósulásával, bővült az ismeretek rétegzettsége, ezzel együtt az oktatási rendszer és a különböző kulturális intézmények is mind tagoltabbakká váltak, ebbe a folyamatba illeszkedik a már tárgyalt pedagógus szakmai professzionalizáció, illetve az egyéb speciális tudással és felkészültséggel rendelkező szakemberek képzésére Európa szerte létrehozott különböző szakképző intézmények is. A század végére Magyarországon is lassan kialakult a kor színvonalán álló mérnöki, technikusi és szakmunkásgárda, amely képes volt ellátni a reá háruló egyre több és összetettebb műszaki feladatot. Ez elsősorban az általános és a szakoktatás nagyarányú fejlesztésének köszönhető (Katus, 2010). A női szakoktatás különböző változatai (a nőipari, a kézimunka, a mezőgazdasági, a háztartási és a kereskedelmi tanfolyamok, illetve iskolák) ebbe a folyamatba illeszkednek. Jól lehet, sajátos „női jellegük" bizonyos tekintetben mindvégig elválasztotta őket a szakképzés magvát jelentő férfiak oktatásától. A nők számára megszervezett szakképzés esetében az első világháborút megelőzően nem jött létre olyan differenciált oktatási struktúra, mint a fiúknál. (Nagyné Szegvári, 1969). A nők felsőfokú mérnöki képzésének engedélyezése ugyanis csak 1919-ben a Tanácsköztársaság idején történt meg, így az 1935-ös újra engedélyezése előtt elenyésző számú női diákkal találkozhatunk a hallgatói névjegyzékekben.

Az első iskolák, melyekben nők az iparűzéshez szükséges ismereteket elsajátíthatták, már a 18. század végén megalakult hazánkban (pl.: 1788-ban megnyíló alapfokú fonó-szövő iskola Pesten vagy Tessedik Sámuel már említett szarvasi szorgalmatossági iskolájának leányosztályai, ahol a legfontosabb mezőgazdasági és ahhoz kapcsolódó feldolgozóipari munkák elvégzésére tanították meg a gyerekeket). A 19. század elején több más kézimunka-tanfolyamot hirdettek, amelyek célja az volt, hogy a szegényebb sorból származó lányokat kenyérkereső munkához juttassák (Pukánszky, 2006). Ezek, a sokszor rövidéletű iskolák, azonban hallgatószámukat és a tanított szakmai ismereteiket tekintve is elmaradtak utódaiktól.

A század második felében lezajlott gazdasági, társadalmi változások következtében mind több nő kényszerült rá, hogy kilépjen a munkaerőpiacra (lásd. Kéri, 2006; Nagy M., 2006). Nem volt azonban könnyű helyzetük, mivel még az 1890-es években is meglehetősen kevés formában és helyen szerezhettek olyan versenyképes szaktudást, mellyel hosszú távon önmagukat vagy családjukat eltarthatták volna. A működő intézmények esetében a szegényebb, ténylegesen munkára kényszerülő lányok esélyeit rontotta a sokszor magas tandíj. További problémát jelentett, hogy a női és a férfi szakoktatás között jelentős különbségeket találunk (képzés ideje, minősége, célja stb.): a legnagyobb távolságot a két nem iskoláinak színvonala és tantervei között az ipari iskolák esetén találhatjuk, míg a felső kereskedelmi iskoláknál mindezek közel azonosak.

Az alábbiakban röviden a dualizmus idején a nők számára szakképzést nyújtó intézménytípusokat tekintjük át:

2.2.1 Mezőgazdasági szakoktatás

Annak ellenére, hogy Magyarország alapvetően agrárország volt és maradt is a korszakban, a mezőgazdasági szakoktatás a lányok és a fiúk esetében is jelentős elmaradásokat mutatott a szakképzés más ágaihoz képest (Kövér, 1982).

Az 1868-as népiskolai törvény, amely az egész dualizmuskori oktatási rendszer alapját jelentette, már intézkedik az ismétlőiskolák felállításáról, melyekben eltérő mértékben földművelési és állattenyésztési ismereteket is oktattak mindkét nem számára. Az 1880-as évektől számos iskola mellett létesítettek gyakorlókertet, de az oktatás színvonalát gyakran megkérdőjelezték a korabeli szakemberek. (Felkai és Zibolen, 1993. 118. o.). Wlassics Gyula vallás és közoktatásügyi miniszter 1896. évi 60 764. számú rendeletével létrehozta a gazdasági ismétlőiskolát. Az „... iskola célja és feladata a 12-15 éves, mindkét nembeli tanulókat - addigi ismereteikben való megerősítésük és továbbképzésük mellett - a gazdaság egyes ágaiban oly mértékben begyakorolni, hogy a fiúk mint leendő földművesek okszerűen kezelhessék birtokukat, vagy mint gazdasági munkások keresetképességüket fokozzák; a leányok pedig mint jövendő gazdasszonyok és családanyák a munkakörükbe eső gazdasági ágakban és a háztartásban megkívánható tudnivalókkal megismerkedjenek s a főbb teendőket elsajátítsák." (Mészáros, 1995. 27. o.). Ezeket a három évfolyamos, alapfokú szakiskolákat azokon a mezőgazdasággal foglalkozó településeken kellett megszervezni, ahol a tanulók száma elérte a negyven főt. A tananyag közismereti és gazdasági tárgyakat, valamint hit- és erkölcstant tartalmazott. A leányok konyha- és virágkertészetet, gyógynövény- és gyümölcstermesztést, baromfitenyésztést, sertéshizlalást, selyemhernyó-tenyésztést, háztartási teendőket, csecsemőgondozást, szabást, varrást tanultak alapfokú ismeretek szintjén (Rendek, 1998). A gazdasági ismétlő iskolák az állami népiskolákkal kapcsolatban szerveződtek meg és 1913-ban a számuk már meghaladta a 2800-at (Orosz, 2003).

A korszakban több kezdeményezés is történet a lányok kvázi középfokú háztartási és gazdasági irányú intézményeinek létrehozásra (pl.: Putnokon 1913-ban megnyíló Magyar Királyi Háztartási Iskola, Budapesten Női Gazdasági és Háztartási Tanfolyam). Ezek a többnyire egy éves tanfolyamok, ekkor még nem találtak nagy számban követőkre; majd csak a két világháború között szaporodnak el a háztartási irányú női szaktanfolyamok (Rendek, 1998; Nagy A., 2011). Mindez azonban alig elégíthette ki a mezőgazdaság szükségleteit.

2.2.2 Iparoktatás

A kifejezetten nők számára szervezett ipari szakképzés egy rendkívül szűkre szabott tevékenységi körben jelölte meg a női iparűzés lehetőségeit (legtöbbször női kézimunkához kapcsolódóan). Elsősorban nem a modern munka világára, vagy a nagyipari munkavégzésre készítette fel az ott végzetteket (ellentétben a fiúk középfokú szakiskolájával), hanem egy tradicionálisabb kisiparos munkavégzésre, illetve a hagyományos női szerepkörökre - feleség és családanya (vö. Acsády, 1997). A női kézimunka a legkülönfélébb dualizmus kori leánynevelő intézetek tantervében (felsőbb népiskola, polgári iskola, tanítónőképző) is megjelent, de a heti 1-2 órás tanrendi elemek nem jelentettek valódi szakképzést, ez ténylegesen a női ipariskolák sajátja volt.

Trefort Ágoston Zirzen Jankát (1824-1904) - az Erzsébet Nőiskola igazgatóját- bízta meg, hogy tanulmányozza a hazai és a külföldi nőipariskolákat. 1876 nyarán több ipariskolát vizsgált meg Bécsben, Münchenben, Stuttgartban és Würtenbergben. Ennek is köszönhetően a hazai nőipariskoláknak elsődleges példát az osztrák, illetve német iskolák jelentették (vö. Grüner 1987; Friedrich,1999; Mayer, 2007). Útjáról visszatérve az 1876/77-es tanévben állították fel az iparos kézimunka-tanítónőket képző tanfolyamot a polgári iskolai tanítónőképzőjében. A rövidesen kétévessé szerveződő iskola a női ipari szaktanárképzés alapját jelentette a korszakban (Fericsán, 2001).

Az 1879 júniusában megtartott Iparos Kongresszus volt az első olyan hivatalos fórum, ahol kimondták, hogy a férfiak ipari és kereskedelmi képzését ki kell egészíteni női szakoktatással is. A női szakképzés megszervezésének egyik megoldási kísérletét jelentette a polgári leányiskolák gyakorlati irányú átszervezése, a negyedik évfolyam fölé szervezett női-kézimunkatanfolyamok révén. Az első ilyen kétéves képzés 1885-ben Kismartonban jött létre, de szabályozása csak egy 1898-ban kiadott rendelettel történt meg. A tanfolyamok legnagyobb hiányossága az volt, hogy a megszerzett végzettség nem jogosított nőipari üzlet önálló vezetésére, így a munkaerőpiacon ténylegesen csekély értéket képviselt (Nagy A., 2014).

Az első női ipariskolát az Országos Nőiparegylet állította fel Budapesten, amely 1874 januárjában nyitotta meg kapuit a diákok számára. A budapesti székhelyű Nőiparegylethez hasonlóan több vidéki városban jött létre a női munkavállalást és szakképzést támogató egylet, társaság, amelyek saját iskoláikat is létrehozták. A 19. század második felében létrejövő női ipariskoláknak kettős célt szántak: „a női munkák rendszeres gyakorlati tanításával és az ahhoz, illetve a kisebb üzletek vezetéséhez szükséges elméleti szakismeretek oktatásával a nő keresetképessége fokoztassék és hogy a családi körben foglalkozó nőknek a különböző női kézimunka alapos kiképzést nyujtsanak." (Vígh, 1932. 245. o.). Az 1894-ben a női ipariskoláknak kiadott tanterv értelmében négy szakosztálya volt az intézményeknek: fehérneművarró, ruhavarró, műhímző és divatáru cikkeket készítő osztályok.

Egy-két év női ipariskolákban folytatott tanulmány feljogosította a lányokat a segédlevél kiváltására, egy év szakmai gyakorlat után pedig az iparengedélyt is megszerezhették a végzett diákok (Vámos, 1997). A budapesti Nőipariskola mindvégig az egyik legnépesebb női szakképző intézménynek számított; az összes női ipariskolai diák közel 40%-a járt ide. 1874 és 1914 között összesen 19 nőipariskola jött létre Magyarországon, de 17 iskolánál több egy időben nem működött (Vígh, 1932; Szterényi, 1897; A magyar iparoktatás 1904, Magyar Statisztikai Évkönyvek alapján).

2.2.3 Kereskedelmi szakoktatás

Az első önálló női kereskedelmi tanfolyam 1888 őszén nyílt meg a főváros V. kerületi polgári leányiskolájában, amelyet 1890-től nyilvános joggal ruházott fel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Az 1891/92-es tanévtől sorra nyílnak meg az újabb ilyen jellegű 8 hónapos tanfolyamok. A képzés feladata többek között az volt, hogy az olyan kereskedelmi és ipari üzletekben, ahol a szakképzett vezető hiányzott, vagy azt az üzleti költségek szerényebb mértéke nem tette lehetővé, helyet biztosítsanak a nőknek. A női kereskedelmi tanfolyamokra 1891/92-es tanévben, 16 iskolába 400-an, míg1898/99-ben 17 iskolába már 940-en iratkoztak be (Nagy A., 2009. 278. o.). A 20. század első évtizedében megnövekedett a női kereskedelmi tanfolyamok népszerűsége, és a jól képzett hölgyek a korabeli források szerint keresettek voltak a munkaerőpiacon is.

A női szakoktatás következő lépcsőfokaként 1909-ben az első három évfolyamos női felső kereskedelmi iskola is megnyitotta kapuit Pozsonyban, amely nevével ellentétben középfokú képzést jelentett csupán. A női felső kereskedelmi iskolák engedélyezése jelentős előrelépés volt egyrészt a középfokú kereskedelmi iskolai oktatásban, másrészt a lányok középfokú intézményi oktatásában. A már működő felsőbb leányiskola és leánygimnázium mellett egy újabb középfokú iskolatípust jelentett a továbbtanulni szándékozó lányoknak. A leánygimnáziumokkal ellentétben, a női felső kereskedelmi tananyaga és a megszerezhető kereskedelmi érettségi is megegyezett a fiúkéval, ezért is válhatott az egyik legnépszerűbb szakoktatási formává a tárgyalt időszakban. (Jól lehet a kereskedelmi középiskolai érettségi csupán a kereskedelmi akadémiákra biztosított továbbtanulási lehetőséget a korban.) „Ez az iskolatípus az általános műveltség mellett leginkább szakmát kívánt adni a nők számára" (Nagy A, 2014. 262. o.).

A női szakképzés jellemzői

A fiúk szakiskoláiról elmondható, hogy az egyes gazdasági szereplőkkel élénk kapcsolatot ápoltak és az egyházak általában csekély befolyást gyakoroltak rájuk, ezzel szemben a női iparoktatási intézmények ellentétes tendenciát mutatnak. A lányok szakiskoláinak életére jóval nagyobb hatással voltak az egyházi szereplők, ezt a tényt támasztja alá a több egyházi fenntartású intézmény, pl.: a marosvásárhelyi nőipariskolát a helyi református hitközösség hozta létre 1894-ben vagy a Marianum Kolozsvári Római Katolikus Tan- és Nevelőintézet tagozataként működő kolozsvári női felső kereskedelmi iskola. A női szakiskolák és szaktanfolyamok esetében is láthatjuk, hogy gyakran egy-egy női iparegyesület kezdeményezte felállításukat, illetve fenntartásukat magukra vállalta (pl.: a debreceni, nyíregyházi és a győri nőiparegyletek), amelyek inkább tekinthetőek karitatív szervezeteknek, mint piaci szereplőknek. 1896 után az alapvetően magán kezdeményezésre megszervezett nőipari iskolák többsége állami segélyben részesült, ellentétben a fiúk szakiskoláival teljesen állami fenntartásúvá egyedül a budapesti női ipariskola vált. A női felső kereskedelmi iskolák esetében ehhez képest jóval nagyobb arányú volt az állami szerepvállalás (az 1918-ig felállított női felső kereskedelmi iskolák közül öt volt állami fenntartású (Nagy A., 2014).

Az egyes női szakképző intézmények között is meglehetősen nagy eltérések mutatkoztak, függetlenül attól, hogy hivatalosan egy iskolatípusba tartoztak-e vagy sem. A felső női kereskedelmi iskolák és tanfolyamok sikeresen elvégzett négy polgári, felsőbb (1916-tól felső), leányiskola vagy leány-középiskola elvégzését követelték meg a diákjaiktól, addig a nőipariskolák hat elemi elvégzését írták csak elő. Előfordult, hogy az elméleti képzés a tanerő hiányában nem valósult meg, ilyen esetekben az egyes intézmények rendszeresített szaktanfolyamoknak tekinthetők csupán (Vörös, 2014).

A női szakoktatás különböző intézményeinek a célkitűzésében továbbra is meghatározó fontosságú maradt a normatív női feladatkörökre való felkészülés. „Az életviszonyok újabbkori változása, a megélhetés nehézségeinek fokozódása folytán egyre növekszik ama nőknek száma, akik kenyérkereső foglalkozást kénytelenek folytatni." - írta Szterényi József 1897-es könyve női iparoktatásról szóló résznek bevezetőjénél (Szterényi, 1897. 418. o.). A képzés tehát gazdasági oldalról tekintve indokolt az egyénre vonatkozóan, de nem fenntartások nélkül elfogadott a társadalomban. A végzett növendékek nagy része a megszerzett tudását sok esetben nem a munka világában hasznosította, hanem saját háztartása vagy családja körében.

A különböző női szakképző intézmények diákjainak társadalmi összetétele is meglehetősen heterogén. A felső kereskedelmik növendékeinek szülei többnyire értelmiségiek, köz- és magántisztviselők közül kerültek ki, a nőipariskola tanulóinak szülei a szegényebb kisiparosok, kereskedők, illetve tisztviselők, míg a gazdasági és háziasszonyképzőkbe közép- és kisbirtokos családok gyermekei jártak (Nagy A., 2011; Nagy A., 2014; Vörös, 2014).

A dualizmus oktatási rendszerének kiépülésével és a nők művelődési jogainak kiszélesedésével mind több képzési forma vált elérhetővé mindkét nem képviselőinek. A lányok nevelése azonban nem érte el azt a teljességet, színvonalat és megbecsülést, mint a fiúké. A női szakoktatás számos tényező miatt (képzés színvonala, a végzett diákok munkavállalási sajátosságai stb.) gazdasági jelentősége csekélynek mondható, de meglévő igényekre született válasz, amely magán viseli az adott korszak társadalmi és gazdasági változásait, így a modernizáció jegyeit is.

A két világháború között a nemek közötti különbségek a szakoktatás területén tovább csökkentek, egyrészt az intézmények mennyiségére vonatkozóan, másrészt az 1938. évi gyakorlati középiskolai képzést szabályozó törvény által létrehozott (mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi) gazdasági középiskolák és gyakorlati irányú leány- és fiúlíceumok révén.

2.3 A nők egyetemi oktatásának kezdetei

A 19-20. század fordulóján Magyarországon a nőknek komoly küzdelmet kellett folytatniuk azért, hogy a társadalommal elismertessék a felsőbb szintű tanulmányokhoz való jogukat. Az újságok hasábjain, a nőegyleti gyűléseken és a parlamentben gyakori téma volt a leánygimnázium ügye, és elképesztő vitákat váltott ki az a kérdés, hogy szabad-e érettségi vizsgát tenniük a lányoknak. (A fiúgimnáziumokban egyébként az 1850/51-es tanévtől vezették be az érettségi vizsgálatokat, ami szükséges volt ahhoz, hogy a diákok egyetemre lépjenek.) A nők egyetemi oktatásának joga, lehetősége, igénye egy, a 19. századon átívelő, az ország társadalmát átalakító kérdések közül.

2.3.1 Út az egyetem megnyitásához

Nyíri István, sárospataki professzor 1835-ben a Magyar Tudományos Társaság tagjaként a nők természeti jogait vizsgálta. Kutatásának eredményeit a Nőjogtan, vagy a szépnem természeti jusairól című munkájában fogalmazta meg. Nézetei szerint a nőknek személyes és cselekvési jogai is vannak, mindezek mellett biztosítani kell, hogy testüket és lelküket tökéletesíthessék (Kornis, 1927). A természetjogi megnevezés értelmében „a nő korlátlan művelődési joga" (Kornis, 1927. 87. o.) egy íratlan szabály, amit minden tekintetben figyelembe kell venni. „A szépnem mind a tudományokra, mind a gyakorlatokra igen alkalmatos. Miért engedik tehát a felsőbb akadémiai s egyetemi tanulás pályáit tőlük elzárni?" (Kornis, 1927. 87). Nyíri kérdése egészen 1895-ig érvényes maradt.

Az abszolutizmus korában a női emancipációs mozgalom kérdései a háttérbe szorultak. 1871-ben jelent meg Illésy György, hírlapíró munkája A nők munkaképessége és munkajoga különösen szellemi téren címmel, melyben a nők által betölthető munkakörök számának kibővítését javasolta. Ezzel a lépéssel „a felső osztályok vagyont, az alsók munkaerőt nyernek a házasság által". (Ladányi és Nagyné, 1976. 11. o.). Persze mindez nem jöhetett volna létre, ha nem könnyítik „meg a nőknek a hasznos ismeretek szerzését; állítsanak számukra külön iskolákat, vagy bocsássák be őket a főiskolákba." (Ladányi és Nagyné, 1976. 11. o.).

Hugonnai Vilma, magyar grófnő orvosi diplomáját 1879-ben szerezte meg a Zürichi Egyetemen, ahol már 1864-ben engedélyezték, hogy hallgatójukként nők is tanulmányokat folytassanak. Oklevelét Magyarországon nem fogadták el, a honosítási folyamat pedig éveken keresztül tartott. Első lépésként kérvényezte a Vallás- és Közoktatási Minisztériumtól, hogy érettségi vizsgát tehessen. Trefort Ágoston kultuszminiszter, az egyetemek és az Országos Közoktatási Tanács két eddig ismeretlen kérdéssel álltak szemben: lehetőséget adjanak-e arra, hogy egy nő, ha kivételesen is, de hallgatója legyen egy egyetemnek, és megengedhetik-e, hogy orvosi diplomával nők is dolgozhassanak hazánkban. A budapesti egyetem nem látott kivetnivalót abban, hogy nők is lehessenek orvosok, a tanulmányok megkezdését azonban súlyos feltételekhez kötötték: nyolcévi gimnáziumi magántanulósághoz és az ezt követő érettségi vizsgához (Ladányi és Nagyné, 1976). Hugonnai Vilma az érettségi vizsgát 1881-ben sikeresen teljesítette, majd megszerzett diplomájának honosítását kérelmezte a budapesti orvosi karon. Az érvényesítést „orvostudori" szigorlathoz kötötték az egyetemen, a minisztérium azonban elutasította a kérvényt. Trefort nem sokkal később elhangzó soproni beszédében kiemelte, hogy a nők előtt tényleg meg kell nyitni új szakmák lehetőségét, de szerinte nem várható el egy hölgytől, hogy egész szellemi és testi erőnlétet igénybe vevő munkát vállaljon (Ladányi és Nagyné, 1976).

1891. szeptember 19-én György Aladár Nők mint orvosok címmel tartott előadást a Mária Dorothea tanítói szakosztályában. György a nők orvosi képzésének engedélyezését és szükségességét emelte ki, hiszen a hölgyek természetéhez hozzátartozik a betegápolás, a bábáskodás, bár tisztában volt vele, hogy ezek nem egyeznek meg az orvoslással, szerinte elég közel állnak egymáshoz. Annyira, „hogy olyan nőknek, kiknél az értelmi tehetség fejlettebb, az orvosi pályán működést hivatásával ellenesnek ne tarthassuk." (György, 1891. 344. o.). Az egyesület a felolvasás hatására kérvényt nyújtott be a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, melyben kérelmezték a női orvosok képesítésének lehetőségét hazánkban. A folyamodványt a minisztérium nem utasította el, hanem adatgyűjtésbe kezdtek a külföldi orvosnők működéséről. Az adatokat szolgáltató országok között volt Ausztria és Németország is, ahol még nem engedélyezték a nők egyetemi tanulmányait, így torzított eredményeket tudott megjeleníteni a budapesti egyetem orvosi kara. Végeredményként megállapították, hogy Magyarországon nincs szükség női orvosok képzésére, hiszen elegendő orvos volt a pályán, akik addig is ellátták a hölgyek panaszait, megélhetésüket segítségére más szakmákat kell megnyitni (Ladányi és Nagyné, 1976).

A Magyarországi Gyógyszerész Egylet véleménye szerint a Mária Dorothea Egyesület kérvénye a női egyenjogúsítás egy újabb törekvése volt, ami a társadalom érdekei ellen való. Olyan érveket hoztak elutasításuk bizonyítására, mint például a leányok fizikai gyengesége, vagy a női erkölcs féltése az éjszakai ügyelettől és a férfiakkal eltöltött közös munkaidőtől, illetve a hölgyek morális érzéke is sérülne a férfi nemi betegségekre felírt receptek olvasása közben (Ladányi és Nagyné, 1976).

Gyakori volt az olyasfajta vélemény, amit 1892-ben A Hét című lapban tettek közzé egy olvasótól: „a gimnázium csak a csúnya lányoknak való, a csinos nő mindig egy áldozatkész férjjel biztosíthatja legjobban jövőjét". A nők egy része azonban Magyarországon is másra, többre vágyott, arra, hogy önállóan döntsön az életéről, hogy azt csinálhassa, amit szeret, amihez tehetséget és elhivatottságot érez. Egy olvasó - akinek hamarosan igaza lett - ezt írta a leányérettségi kapcsán: „... ha ellene szólnak is, mégis meglesz. Ha most nem, hát később. Minek is belekapaszkodnunk azon óriási kerék óriás küllőibe, melynek »fejlődés« a neve".

Annak ellenére, hogy az Országos Nőképző Egyesület, valamint elnöke, Veres Pálné Beniczky Hermin már 1868-ban fellépett az ügy érdekében, a tényleges áttörésre az 1890-es évek közepéig várni kellett. 1895-ben Wlassics Gyula miniszter sajátos módon nem az érettségi lehetőségét, hanem az egyetemekre való bejutást engedélyezte a magyarországi nőknek, először csakis a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti karokra. A rendeletnek köszönhetően a leányok engedélyt kaptak, hogy magántanulóként is érettségi vizsgát tehessenek fiúgimnáziumokban, megteremtve ezzel a lehetőséget egyetemi tanulmányaikhoz (Ladányi és Nagyné, 1976; Pukánszky, 2006). A következő évben tették lehetővé, hogy a leányközépiskolák egy részében érettségire is felkészítsék a diákokat, és az első érettségire bocsátott leányosztály végül 1900-ban tett vizsgát. Az Országos Nőképző Egyesület már a rendelet kiadása előtt bizottságot hoztak létre azzal a céllal, hogy kidolgozzák a kialakítandó új intézménytípus, a leánygimnázium tervezetét, amely alapján az első leánygimnáziumokat felállították. (A leányközépiskolák egységes tantervei csak 1916-ban készültek el.) (Kéri, 2008; Müller, 2000).

Az egyetemeken tanuló nőhallgatók száma 1896 és 1913 között így alakult:

1896-1900	19 fő
1901-1905	168 fő
1906-1910	283 fő
1911	359 fő
1912	364 fő
1913	434 fő

Nagyné Szegvári Katalin: A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban. KJK, Budapest, 1969. 389. o.

2.3.2 Az egyetemek további karainak megnyitása

Annak ellenére, hogy a nők előtt megnyílt a felsőfokú tanulmányok lehetősége, a női emancipációs mozgalom tovább folytatódott újabb szakok, kiemelten a jogi kar nyújtotta lehetőségek elérésére. Az 1896 júniusában tartott II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszuson Beke Manó a nők művelődési körének szélesítését hangsúlyozta, véleménye szerint, ha a bírói vagy ügyvédi pályát nem is, de hivatalnoki munkát, melyhez jogi végzettség szükséges, nők is el tudnának látni. Pár évvel később, 1899-ben Máday Andor A női munka című írásában az egyetem minden karának megnyitását szerette volna elérni (Ladányi és Nagyné, 1976).

1903-ban Szászy-Schwarz Gusztáv A nők jogi studiumáról című munkájában abból a központi gondolatból indult ki, hogyha a hölgyek a bölcsész kar hallgatói lehetnek, akkor a jogi képzést is megnyithatnák előttük, hiszen a jog történeti és bölcsészeti eredetű. A szerző Beke Manóhoz hasonlóan nem a bírói vagy ügyvédi pályát engedélyezte, de véleménye szerint segédek és gyakornokok a nők is tudnának lenni közigazgatási hivatalban, ügyvédi vagy közjegyzői irodában. A biztos kereset pedig a férjhezmenetel és a csalásalapítás lehetőségét könnyítené meg (Szászy-Schwarz, 1903).

Az addigi elméleti kérdés azonban 1903 júniusában valóságossá vált, amikor Seiler Emilia felvételi kérelmet nyújtott be a budapesti jogi karra. A kérvényt se a kari tanács, se a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem fogadta el (Ladányi és Nagyné, 1976).

1904-ben Berzeviczy Albert, kultuszminiszter szigorította a nők felvételi lehetőségét. A rendelet értelmében a jeles rendű felvételi kérelmeket pozitívan bírálták el, az elégséges érettségi bizonyítvánnyal rendelkező hölgyek kérelmét azonnal elutasították, a jó érettségivel bíró leányokat pedig egy év rendkívüli hallgató státuszba vették fel, melynek tanulmányi eredményétől tették függővé a későbbi felvételt vagy elutasítást (Ladányi és Nagyné, 1976; Pukánszky, 2006).

Kmety Károly 1907. január 15-i országgyűlési felszólalásában a vandalizmusnak tekintette, hogy a hölgyeket természetes hivatásukból kiszakadva egyetemen tanultak, ezért vagy a felvehető női hallgatók számának korlátozását, vagy az egyetemre való beiratkozás lehetőségének teljes eltörlését tartotta indokoltnak. Az újonnan kialakult női típusban, a „női szörnyetegekben" a régi magyar asszonytípus megsemmisítőjét, a nemzeti élet pusztulásának okozóját vélte felfedezni (Kéri, 1996; Ladányi és Nagyné, 1976).

A Feministák Egyesülete a következő években a nők egyetemi tanulmányainak kiterjesztéséért folyó küzdelem központi alakja lett. Több kérvényükben szerepelt céljaik között az egyetemek összes karának megnyitása vagy a nők és férfiak felvételi kérelmének azonos elbírálása, választ azonban ritkán és megkésve kaptak. Az egyesület egyik 1912-es kérelmére, melyben a jogi kar megnyitását akarták elérni a nők számára, a minisztérium 1914-ben elutasító választ adott. A budapesti egyetem jogi karának túlzsúfoltsága miatt nem érezték megfelelőnek az időpontot, nem akarták tovább szaporítani a hallgatók számát (Ladányi és Nagyné, 1976).

Az első világháború évei alatt a férfi hallgatók katonai szolgálata miatt folyamatosan emelkedett a női hallgatók száma és aránya az egyetemeken, mindez pedig a következő változást jelentette a nők számára a felsőoktatásban: Lovászy Márton, vallás- és közoktatásügyi miniszter 1918. évi 206.626. számú rendeletével engedélyezte a nők korlátozás nélküli felvételét az egyetemekre. Bár a rendelet a Tanácsköztársaság bukásával érvényét veszítette, a felsőbb tudományokat tanulni óhajtó hölgyek tovább folytatták jogaikért a küzdelmet a Horthy-korszakban (Nagyné, 1969).

« Előző | Következő »