2. A gyermekkortörténet bölcsőjénél
Az új tudományág fejlődéstörténetének állomásairól szólva egy jelentős alapművet szokás kiemelni, amelynek megjelenése (1960) előtt rendszeres gyermekségtörténeti kutatásról nem beszélhetünk. Philippe Ariès L'enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime (A gyermek és a családi élet az ancien régime korában) című könyve tehát alapvető fontosságú sajátságos cezúra e paradigma kiformálódásában.
Ariès 1960-ban megjelent híres „gyermekkönyvében" a következő téziseket fogalmazza meg:
1. A középkori ember nem rendelkezett egyértelműen körülírható gyermekkor-felfogással, nem volt jellemző rá a gyermeki sajátosságok iránti érzékenység. A gyermek attól kezdve, hogy megélt anyja, vagy dajkája gondoskodása nélkül, már a felnőttek társadalmának részévé vált.
2. A gyermekkor mint elkülönített életszakasz fogalma - és az ezzel kapcsolatos reflexió - a polgárosodás kezdetétől jelenik meg. Ettől kezdve azonban a gyermekek korábbi korlátlan szabadsága megszűnt. A család és az iskola egyre hevesebben törekedett nevelés útján való formálásukra. Ariès téziseinek igazolására mentalitástörténeti, művészettörténeti, divat- és játéktörténeti elemzéseket végez.
Ad 1. Tételének megfogalmazásakor a francia történész a középkori mentalitás vizsgálatából indul ki. A differenciált gyermekkor-felfogás hiányát igyekszik illusztrálni, amikor az életkorok megjelölésével kapcsolatos sajátos középkori szokásokat elemzi. Utal arra a sajátos gyakorlatra, miszerint az életkorra vonatkozó kérdésre az egyének sokszor csak bizonytalan választ adtak, s ez a hezitáló tartózkodás később egyfajta illemszabállyá vált (Hány éves ön? - Tizenhárom, ahogy anyámtól hallottam) (Ariès, 1987. 14. o.).
Noha számtalan traktátus foglalkozik a különböző életkorokkal (mint például kisdedkor, gyermekkor, fiatalkor, ifjúkor és öregkor), ezeknek a kategóriáknak a használata a legkevésbé sem következetes. A terminológiai esetlegesség éppúgy érvényes a latin nyelven írt értekezések esetében, mint a nemzeti nyelvű szövegekben. Általában a függőségben levő személyeket (mint például szolgákat, lakájokat, mesterlegényeket, katonákat) neveztek gyermeknek, fiúnak. A középkorban tehát az elkülönült életkori szakaszokról alkotott felfogás még nem alakult ki, ez a későbbi korok terméke. (Ugyanakkor máig élő szóhasználat őrzi a régi gyakorlatot: „Gyerünk gyerekek!" - ma is buzdíthatja így a mester a legényeit, főnök a beosztottjait.)
Ariès szerint a középkori mentalitás nem úgy tekintett a gyermekre, mint sajátos értékekkel rendelkező lényre, aki már magában hordoz egy jövendő felnőtt embert (Ariès, 1987. 43. o.). Az igen magas gyermekhalandóság egyfajta távolságtartó közönnyel vértezte fel a szülőket. Montaigne-t idézi, aki „két vagy három gyermeket vesztett el a bölcsőből nem sajnálat, de harag nélkül" (Ariès, 1987. 170. o.).
Ad 2. Noha a gyermekkorral kapcsolatos archaikus távolságtartó attitűd („a kicsi nem számít") az újkorban is tovább él, a 16-17. századtól kezdve mégis egyre több jele figyelhető meg a „gyermekkor új felfogásának". Az új felfogás elterjedése több új szokásban testesül meg:
A. A kisgyermek egyre gyakrabban válik - naivsága, kedvessége révén - a felnőttek számára mulatság, felüdülés forrásává. Előbb az előkelők, majd az alsóbb osztályokból kikerülő szülők egyre gyakrabban kényeztették kisgyermekeiket. A moralista szerzők többsége erre a jelenségre reflektálva egyre ingerültebben reagál a szülői kényeztetés szélsőséges megnyilvánulásaira.
B. Az újkor felfedezi a gyermeknek a felnőttől eltérő sajátosságait. A moralisták azt sugallják a szülőknek, hogy gyermekük ártatlan, „törékeny és veszélyeztetett" teremtmény, aki nevelésre szorul. Ez kétféle törekvés megerősödéséhez vezet. Egyfelől a szülők egyre inkább szeretnék megóvni esendő gyermekiket az élet szennyes oldalától. Így - Ariès szavaival élve - „konzerválják a gyermekkort". Másfelől viszont - fel kívánván vértezni őket az élet veszélyeivel szemben - tudatosan és egyre következetesebben fejlesztik erkölcsét, jellemét. A gyermek értelmére hivatkozva követnek el mindent, hogy a kívánatos viselkedési szabályokat minél hamarabb elsajátítsa, s mihamarább felnőttként tudjon élni. Megszületik a gyermekek számára írt illemtankönyv műfaja. A „jól nevelt gyermek" ideáljának a megjelenésével viszont az újkor - a gyerekkor konzerválása mellett - egyben „öregíti" is a gyermeket.
C. Egy további új szokás megjelenése az egyre terjedő és egyre tömegesebbé váló intézményes oktatással kapcsolatos. A középkori iskolák (klerikusképző intézmények) nem különítették el a tanulókat életkoruk szerint. Az életkorok keveredése később megszűnik, s ez párhuzamba állítható egy új intézmény, a kollégium (internátussal együtt működő latin iskola) megjelenésével. A kollégiumokban először a latin nyelv alapjaival ismerkedő fiatal gyerekeket különítették el, miközben viselkedésüket egyre szorosabb ellenőrzés alá vonták. Később a magasabb tudományokkal foglalkozók számára is külön osztályokat szerveznek. Eközben eleinte a tudásban való előmenetel szintje szerint alakították ki a csoportokat, majd fokozatosan kialakult az életkorok szerinti differenciálás is, amely azonban hosszú időn keresztül esetleges maradt. (Mint ismeretes, a mai értelemben vett évfolyam-osztály mint iskolai keret csak a 19. századra lett általánosan elfogadott.)
Ezzel párhuzamosan a korábbi esetlegességet felváltotta egy újfajta zárt, szinte állandó kontroll alatt álló iskolai életforma, amely a gyerekeket kiszakította az iskolán kívüli életből. A gyerekek iskolai életét egyre több (és egyre szigorúbb) szabály határozta meg, egyre gyakrabban büntették a vétkeseket testi fenyítékkel. A verés, amely kezdetben csak a kicsikre korlátozódott, egy idő után az egész diákságra kiterjedt. A korábbi parttalan szabadságot a szigorú alávetettség követte.