2. A neveléstörténet főbb irányzatai napjainkban

 

 

Az 1980-as évek végétől a különböző társadalomtudományok, ezen belül a neveléstudomány, illetve neveléstörténet diskurzusaiban is mind erőteljesebben jelentkeztek a posztmodern tudományfelfogás kritikai irányzatai. Amennyiben a posztmodern kialakulását, kultúra- illetve tudományelméleti jelentőségét körvonalazni szeretnénk, megállapíthatjuk, hogy az, eredetét tekintve a francia posztstrukturalizmus jelentős képviselői, Foucault, Derrida és Lyotard munkáira alapozódik. Az irányzat lényegét Lyotard, a késő-modern kor különböző tudástípusait elemző „A posztmodern állapot" (La condition postmoderne 1979, magyarul 1993) című munkájában fogalmazza meg. Ennek egyik kiinduló tézise szerint a tudományos igényű tudás státusa is megváltozott, amikor az európai társadalmak az ún. posztindusztriális, a kultúrák pedig a posztmodern korba léptek. A változás lényege abban ragadható meg, hogy a felvilágosodással kezdődő modernitás alapnarratívája szerint a történelemnek formája van, „teljesítőképességgel" rendelkezik, „valamilyen irányba halad", és ez „fejlődést" eredményez. Ez a feltevés, mint az európai modernizáció tudományos diskurzusainak közös eleme, áthatotta a korszak legszámottevőbb tudományos elméleteit, mint például az evolúciós elméletet, a pozitivista-pragmatista tudományfelfogást, Parsons társadalomelméletét, és a marxizmus különböző irányzatait. Lyotard állítása szerint a 20. század utolsó harmadára ez az eszme elveszítette legitimációs erejét. Miként megfogalmazta, nem léteznek többé azok a „nagy elbeszélések" - vagyis a közös legitimációt megalapozó, átfogó történelem- és fejlődéskoncepciók -, amelyek a kora újkortól a felvilágosodáson, majd a modernizáció különböző időszakain át közös keretet biztosítottak az európai kultúrának: „Végsőkig leegyszerűsítve, a „posztmodernt" a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg. Ez a bizalmatlanság kétségtelenül a tudományok fejlődésének eredménye, de ugyanakkor fejlődésük előfeltétele is. (...) Az elbeszélő funkció elveszti működtetőit, a nagy hőst, a nagy veszélyeket, a nagy utazásokat és a nagy célt." (Lyotard, 1993).

A nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság képviselői szakítanak a tudományos forradalom „sikertörténetével", a technikai fejlődést nem tekintik az emberi felsőbbrendűség szimbólumának, amelynek során az európai ember megszabadult a modern kor előtti időszak láncaitól. Több posztmodern gondolkodó inkább úgy vélekedett erről a korszakról, hogy a természet demisztifikálásával kezdődött el annak brutális kizsákmányolása, illetve teljes elpusztítása. Miként a modern társadalmak válságjelenségeit elemző munkájában Stehr megfogalmazza, ebből a nézőpontból leginkább azok a korszakok tekinthetők a jelenleginél „jobb kornak", amikor az ember és természet viszonyát még nem a tudomány közvetítette, amikor az ember még harmóniában élt a természettel (Vö. Stehr, 2007. 35. o.).

A posztmodern tudományértelmezés kulcsmotívuma a modernitás nagy, egyetemes érvényű tudományos koncepcióinak, illetve azok egyetemes érvényességre, a kizárólagos igazság megfogalmazására irányuló átfogó igényének tagadása. Egyben annak hangsúlyozása, hogy sem a fejlődésnek, sem a történelemnek nincsenek elfogadott, általános érvényű, igazolható fogalmai. Ehelyett számos eltérő történelem és tudásforma, a tudomány által is elfogadott különböző értékrend és orientáció létezhet. Ebből adódóan a posztmodern gondolkodás alapvető sajátossága a sokféleség, a teremtő, kísérletező elgondolások (élet-, társadalom-, tudás- és művészi kifejezési formák) világértelmezésének kizárólagosság nélküli pluralizmusa, és az irántuk tanúsított elfogadó tolerancia: „A posztmodern tudás nem egyszerűen a hatalmon lévők eszköze. Finomítja a különbségek iránti érzékenységünket, és erősíti az összemérhetetlenség iránti türelem képességét. Alapelve nem a szakemberek azonos lényegűsége, hanem a felfedezők paralógiája" (Lyotard, 1993. 10. o.).

A posztmodern tudományfelfogás nézőpontváltásában fontos szerepe volt a francia társadalomtudományos-filozófiai gondolkodás hatvanas-hetvenes években előtérbe kerülő új generációjának (például Lacan, Lyotard, Deleuze, Foucault, Derrida és mások). Jóllehet nem sorolhatók egyetlen egységes bölcseleti iskolába, tevékenységük közös vonása, hogy érdeklődésük a világ, a lét és az értelem kérdéseinek vizsgálatáról, a „nagy leleplezők" - Marx, Nietzsche és Freud - nyomán egyre inkább a világ, az értelem és a lét alapdiskurzusai felé fordult. Megközelítésükben a nagy tudományos rendszerek maguk is olyan diskurzusok, amelyekben feltárulnak a háttérben működő, azokat formáló rejtett erők (például hatalom, ideológia, elfojtás), illetve lelepleződnek az azok hierarchiájában rejtett módon fellelhető integratív vagy éppen kirekesztő stratégiák. A posztmodern kornak a neveléstudomány, illetve a neveléstörténet területén is érvényesülő tudományos szemléletváltását nagymértékben befolyásolta Michel Foucault poszt- illetve újstrukturalista elméletként definiált életműve. Ennek a „tudás archeológiája" elnevezéssel elterjedt komplex metodológiai rendszerében jól megfér egymás mellett a történelemanalízis, a filozófiai fejtegetés és a műelemzés (Foucault, 1990, 1998, 2000a, 2000b, 2000c).

A francia filozófus munkásságának egyik fontos vonulatát alkotják az ismeretelméleti megközelítésű művek - például Les mots et les choses (A szavak és a dolgok, 1966), L'archéologie de savoir (A tudás archeológiája, 1969), amelyek a tudományos tudás létrejöttének történeti vetületét a szigorú akadémiai-tudományos gondolkodás fejlődése szempontjából vizsgálják. Pedagógiai, illetve neveléstörténeti szempontból is jelentős későbbi munkái a hatalom mikrostruktúrájával foglalkoznak. 1975-ben jelent meg nagy hatású Surveiller et punir (Felügyelet és büntetés - magyarul 1990) című történeti munkája, amely a fegyelmezés és a fegyelmező hatalom társadalmi szerveződésének változásait vizsgálta. A Felügyelet és büntetés kiinduló tézise szerint a középkori fegyelmezési és büntetési módszerek brutalitása helyett az egyre finomabb és civilizáltabb formák létrejötte a fegyelmezési és büntetési mechanizmusok működési területének nagyarányú kiszélesedésével jár, így elemzéseiben megjelenik a kaszárnya, a kórház, a modern gyár, az internátus, a kollégium, illetve az iskola vizsgálata is. Ennek kapcsán vizsgálja azokat a rejtett kontroll folyamatokat, amelyek hatására a mindinkább atomizáltakká váló emberek kapcsolati formái leginkább olyan formalizált-kontrollált csoportok lesznek, amelyek beépített, jól felépített kontroll folyamatai egyénileg elkülöníthetően tudják az egyes személyeket ellenőrizni, szükség esetén hatékonyan fegyelmezni, illetve büntetni. A börtön és a kaszárnya ezeknek a felosztásokra és az atomizálásra irányuló törekvéseknek legtisztább megnyilvánulási formái, de alapvetően a különböző hivatalok, üzemek, kórházak és az iskolák is ugyanezen az elven alapulnak. Foucault aprólékos elemzései részletesen tekintik át az egyes intézmények fegyelmezési-ellenőrzési mechanizmusainak változásait, hogy ezek révén kimutassák a tudás és a társadalmi mikro hatalom minden területre kiterjedő totális jellegét (Vö. Foucault, 1990).

A történettudomány különböző területein érvényesülő posztmodern diskurzus a pedagógiatörténetben is nyomon követhető. Ennek már a kilencvenes években elkezdődő posztmodern vitája a Paedagogica Historica 1996/ 2. számának hasábjain, Marc Depaepe Sol Cohennel kezdeményezésére (Cohen és Depaepe, 1996), egy nemzetközi résztvevőkkel lefolytatott tudományos tanácskozás keretében teljesedett ki (Ennek részleteit és hazai recepcióját ld. részletesen: Biró és Pap, 2008).

A posztmodern társadalomtudományok szemléletmódjának változásai a 20. század utolsó harmadától kezdődően több egymást követő szakasz, vagy más néven nagy fordulat (turn) keretében bontakoztak ki, amelyek első állomása ún. nyelvi fordulat (linguistic turn) volt. A nyolcvanas évektől kezdődően az irányzat követői a történeti szövegeket, a strukturális nyelvészet és a pszichoanalízis eszközeit is felhasználó kritikai eljárás segítségével, mint sajátos diskurzusokat vizsgálják. A nyelvet jelek olyan zárt rendszerének tekintik, amelyben a jelek közötti összefüggések újabb jelentéseket hoznak létre, ahol a valóság nem a diskurzuson kívüli viszonyítási alap. (Leduc, 2006. 205. o.). A szemléletváltás kihatott a kultúra értelmezésének egészére. Erre utal a nyelvi alapokon nyugvó kultúra-fogalom legfontosabb alapmetaforája, amely szerint a kultúra egésze szövegként fogható fel. Eszerint minden társadalom önmaga interpretációjára meghatározott szimbolikus kifejezési formákat, mint például művészetet, színházat, rituálékat, ünnepeket hoz létre. A különböző humán- és kultúra tudományok az elmúlt évtizedekben kialakuló új orientációs pontjai közé tartozik a tér és az idő természetének vizsgálata. Ez a szemléletváltás alapozza meg a téri fordulatot (spatial turn), amely arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi viszonylatok, a kultúra megalkotása során a jelek és szimbólumok, illetve a szöveg mellett fontos szerepe van a téri viszonylatokban reprezentálódó, megfogható matériának, az anyagi tényezőknek is. A kultúra szimbolikus „nyelve" megértésének további új dimenzióját a képi fordulat (iconic turn) teremtette meg. Az ennek nyomán kialakuló képtudományok a képekkel, a képi világgal való foglalkozás különböző jelenkori és történeti dimenziójának feltárására vállalkoznak. A képek megismerése helyett a képek és a vizualitás segítségével történő megismerésre helyezik a hangsúlyt. Törekednek a világnak a képek segítségével, a látás és a rápillantás sajátos kultúrája révén történő megismerésére (Bachmann-Medick, 2009. 36-42. o.; Wulf, 2007).

A kultúra szövegként történő értelmezéséből következik az a felismerés, hogy az emberi cselekvések, mint a „kultúraszöveg sajátos" formái, maguk is gazdag szimbolikus jelentést hordoznak. Az emberi cselekedetekbe kódolt „testszövegek" megfejtésére vállalkozik az ún. performatív fordulat, mely megközelítés elsősorban Victor Turner ritualizációs, továbbá John Austen performatív nyelvi aktus elméletére alapozódik. Az emberi cselekvések performatív vonatkozásait a különböző tudományok irányából vizsgáló megközelítések arra keresik a választ, milyen eljátszott elemei vannak a különböző emberi cselekedeteknek, amelyek például az ünnep és karnevál formájában, illetve különböző sportrendezvények, politikai események, vallási rituálék és nem utolsó sorban a színház által kerülnek előadásra. Eszerint a kultúra szövegei a hétköznapi cselekedetek sajátos előadásai, a társadalmi drámák keretében kerülnek bemutatásra, amelyek színrevitele, azok kulturális szimbolizációja során kiemelt szerep jut a különböző rituáléknak.

A performatív fordulat nevelési, illetve pedagógiai vonatkozásait a közelmúltban megjelenő pedagógiai munkák (pl. Wulf és Zifras, 2007) széles ívű interdiszciplináris, illetve kultúratudományos keretbe ágyazottan tárgyalják. Ezek alapján úgy vélik, hogy napjaink társadalma mintegy a „színre lépés" társadalmaként értelmezhető, amelyben minden egyes ember élete olyan „kis színház" is egyben, amely az egyes embereket folyamatos nyilvános szereplésre kényszeríti. Amennyiben a pedagógia meg akarja tartani empirikus karakterét, illetve gyakorlat közeliségét, kutatásainak meg kell célozni napjaink világának felfokozott erővel jelentkező performatív jelenségeinek vizsgálatát is. Ennek megalapozásában a fenti elméleti munkák mellett a korábban már említett Victor Turner és John Austen mellett Noam Chomsky nyelvelméleti munkásságát, továbbá a 20. század második felének különböző, erőteljes performatív karakterrel rendelkező művészeti irányzatainak (happening, fluxus, body-art, performance), valamint Judith Butler performatív gender-elméletének befolyását hangsúlyozzák.

A pedagógiai jelen és múlt egymástól nem elkülöníthető mikro-elemzéseihez sokszínű módszertani eszköztár igénybevételére van szükség, amelyben a legkülönbözőbb megközelítések, így a fenomenológiai, etnográfiai, interakcionalista, konstruktivista nézőpontok egyaránt helyet kaphatnak. A jelen és múlt pedagógiai jelenségeinek performatív vonatkozásainak vizsgálata terén a legjelentősebb eredmények a rituálékutatás terén születtek, amelynek kapcsán elsősorban a család, az iskola, a különböző médiumok, továbbá az ifjúsági kultúrák rituálé vizsgálata által igyekeztek azok performatív karakterét megragadni (Vö. Wulf és Zifras, 2007. 10. o. és 19. o.).