Skip navigation

1. A neveléstörténet kutatási helyszínei; elsődleges és másodlagos forrásai, forrástipológia



1.1 A neveléstörténet kutatási helyszínei

 

 

A nevelés történetének megismeréséhez gazdag és változatos elsődleges és másodlagos forrásanyag áll rendelkezésünkre, bár hangsúlyozandó, hogy ezek mennyisége és minősége időben és térben, illetve témától is függően nagyon egyenetlen, több esetben töredékes. A forrásanyagok különböző intézmények keretei között kerültek megőrzésre és rendszerezésre, ezek közül a legfontosabbak az alábbi alfejezetekben szereplő helyszínek.

 

 

 

1.1.1 Levéltárak

 

 

Magyarországon először a középkorban jöttek létre királyi magánlevéltárak, az ország levéltára pedig a 18. században került felállításra, melynek utódját, az Országos Levéltárat 1875-ben szervezte meg Pauler Gyula. A későbbi korszakokban ezen intézmény mellé számos köz- és magángyűjtemény szerveződött, amelyeknek iratanyaga fontos forrásként szolgál a neveléstörténeti kutatásokhoz is. Ezekben az országos és helyi, egyházi, állami és magánlevéltárakban sok millió - nagyrészt máig feltáratlan - egyedi iratot őriznek, melyek többsége a bennük leírt eseményekkel, jelenségekkel egy időben keletkezett. Ebben az intézménytípusban nincs lehetőség személyes kölcsönzésre, mivel az egyedi iratok pótolhatatlanok. A levéltári kutatómunka engedélyhez kötött (a kutatóterem vezetőjétől vagy az intézmény igazgatójától kell kérni), és megfelelő felkészültséget kíván a kutatótól. Érdemes akkor felkeresni a kutatáshoz szükséges forrásokat tartalmazó levéltárat, ha a kutató a könyvészeti forrásokat már átnézte (Kiss, 1979. 12-13. o.). Az 1861 előtti magyar nevelés történetének kutatásához szükség van a latin, illetve a német nyelv ismeretére, külföldi levéltárakban való kutatásokhoz pedig értelemszerűen az azon a területen és a vizsgált korszakban használt nyelv olvasási szintű tudására.

Ahhoz, hogy lehetővé váljon a levéltárakban összegyűjtött forrásanyag közötti eligazodás, a megőrzött iratokat és okleveleket a szakemberek rendszerezték. A levéltárakban való eligazodást levéltári segédletek teszik lehetővé. Ezek használata akkor lesz igazán eredményes, ha a neveléstörténet kutatója tisztában van az általa vizsgált intézmény, hivatal ügyviteli szervezetével, hatáskörével, a közigazgatás hálózatában elfoglalt helyével és szerepével. A nagyobb nemzetközi és magyar levéltárak iratainak egy részét az utóbbi időben mikrofilmre viszik, illetve számítógéppel rögzítik. Ez egyrészt az állomány védelmét szolgálja, másrészt megkönnyíti a kutatók forrásgyűjtését és forrásfeldolgozását.

 

 

 

1.1.2 Könyvtárak

 

 

A könyvtárak szintén nagyon fontos színterei a neveléstörténeti kutatásoknak. Nem csupán nyomtatott könyveket (melyek között elsődleges és másodlagos forrás is lehet) őriznek ebben az intézménytípusban, hanem esetenként kéziratos anyagokat, hang- és filmanyagot, és újabban számítógépen rögzített információkat is. Nagyobb könyvtárakban elkülönített helyen (a hemerotékában) találhatjuk meg a sajtótermékeket, amelyek jelentős része állományvédelmi okokból régebben mikrofilmes rögzítésre, ma már inkább digitalizálásra került, és a kutatók legtöbbször csak külön engedéllyel forgathatják az eredeti lapokat. Általában - bár nem kizárólagosan - a könyvtárakhoz kapcsolódnak azok a fonotékák és filmtárak is, amelyekben filmeket, hangfelvételeket és fotókat tárolnak, illetve újabban a CD-ROM- gyűjtemények és adatbázisok.

Mivel a világban megjelenő publikációk száma hihetetlenül magas, a neveléstörténeti kutatás során is használni kell azokat a segédeszközöket, amelyek megkönnyítik a szükséges irodalmak felkutatását. A könyvtári tájékozódás eszközei a katalógusok, a kézikönyvek, az indexek és a referáló folyóiratok (Falus, 1996. 40-60. o.; Koltay, 1999. 125. o.). A könyvtári anyagok elrendezésének gyakorlata akár könyvtáranként eltérő lehet, erre - különösen külföldön folytatott neveléstörténeti kutatások esetében - érdemes tekintettel lenni.

A szakirodalomban való eredményes és gyors tájékozódáshoz - az egyes tudományágak és témák könyvtári osztályozásának ismerete mellett - szükség van a megfogalmazott kutatási témával kapcsolatos fontosabb tárgyszavak átgondolására, hiszen ezek nélkül elképzelhetetlen az adatbázisokban, katalógusrendszerekben való keresés. A fellelt szakkönyvek és szakcikkek további forrásfeltárást tesznek lehetővé, hiszen jegyzetapparátusuk, illetve bibliográfiájuk eligazodást ad a kutatónak a további adatgyűjtéshez. A kutatómunka során mindvégig szükség van a könyvtári - szisztematikus vagy esetenkénti - keresgélésre, az irodalmak feltárása sosem tekinthető lezártnak.

Napjainkban a neveléstörténet számos forrását virtuális tárhelyeken, elektronikus adatbázisokban is elérhetjük. (L.: Fischerné Dárdai Ágnes - Márhoffer Nikolett - Szalacsi Alexandra: Neveléstudományi, neveléstörténeti elektronikus és digitális források című fejezet!)

 

 

 

1.1.3 Múzeumok, képtárak, művészeti gyűjtemények

 

 

A múzeumokban elsősorban képi és tárgyi emlékeket, illetve az anyagi és szellemi kultúra dokumentumait találjuk. A múzeumok gyűjtőkörüket tekintve nagyon sokfélék lehetnek, beszélhetünk történelmi, néprajzi, szépművészeti, iparművészeti, mezőgazdasági, sőt pedagógiai múzeumokról is. A magyar neveléstörténet kutatásához például jó kiindulópont lehet az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban őrzött anyagok áttekintése, de sok más múzeum emlékeit is felhasználhatjuk neveléstörténeti vizsgálódásainkhoz a festményektől a taneszközökig. Újabban több magyar és nemzetközi múzeum anyagából készült válogatás tekinthető meg a számítógépes világhálón is. A múzeumok gazdag anyaga nem csupán tárgyi emlékekből áll; bőséges számban találhatunk e közgyűjteményekben írott forrásokat is.

 

 

 

1.1.4 Iskolai irattárak

 

 

Számos, a neveléstörténet megismeréséhez kapcsolódó forrást őriznek iskolai irattárakban, illetve egyes iskolatörténeti kiállításokon. Ezeken a helyszíneken tanulmányozhatók egy adott iskola történetének írott dokumentumai, az iskolai élet pillanatait megörökítő, ránk maradt fotók, tárgyi emlékek. (L. Kisfaludy, 1987).

 

 

 

1.2 A források csoportjai és típusai

 

 

A történelem, s így a neveléstörténet rekonstrukciója nem volna lehetséges akkor, ha a múlt (az emberiség múltbeli élete) nem nyert volna kifejezést maradandó formákban. A történelmi események, jelenségek tanulmányozása lehetetlen volna, ha nem állnának rendelkezésünkre a múltból származó források. A forrás (régebbi magyar nevén kútfő, latinul fons, fontes) mindenképpen a történeti kutatások legfőbb eszköze, és forrásnak tekinthető minden, az utókorra maradt olyan emlék, amely tükröz valamit az elmúlt korszakok történelméről (Bán, 1989. 139. o.). Topolsky szerint a forrás nem más, mint információ az emberiség múltjáról; Bloch szerint pedig a forrás egy nyom, egy olyan jel, melyet egy adott jelenség hagyott hátra, és amely érzékszerveink által felfogható (Tiana Ferrer, 1988. 97. o.). A múltból ránk maradt, információkat közvetítő források kapcsán ki kell emelnünk, hogy azok minden esetben csak töredékét jelentik az egykor létezett életkifejezéseknek, hiszen - miként jelenünkben is - ezeknek jelentős része múló, pillanatnyi jelenség (az élő beszéd formájában felszínre kerülő információk zöme), vagy gondolatainkban élő, kifejezésre nem vagy csak közvetetten, transzformálva kerülő önkifejezés. A források maradandósága ellen dolgozik továbbá maga az idő is, hiszen az információhordozók tetemes része - anyagi mivoltánál fogva - az évszázadok során megsemmisült vagy jelentősen károsodott, hozzáférhetetlenné téve így a rajta rögzített adatokat (például a fakéregre, levelekre, csontokra, papiruszra, papírra, állatbőrre, viaszra, agyagtáblára vagy kőre jegyzett információk nagyobb hányada elpusztult). A töredékes állapotban ránk maradt forrásanyag értékelése kapcsán figyelembe kell venni továbbá azt, hogy a múltbeli emberek önkéntelen kifejezései javarészt elvesztek (például a mimika, a gesztusok, a hangszín, az ecsetrezzenések stb.), így korántsem áll rendelkezésünkre annyi információ a történelmi események, jelenségek tanulmányozásához, mint a bennünket körülvevő világ megfigyelése során. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy maga a nyelv nem mindenben alkalmas az ember belső világának kifejezésére, mert „mindaz, ami mélyen egyéni, mélyen a konvencionális nyelv mögött található fel" (Dékány, 1925. 12.).

A neveléstörténetet (és az egész történelmet) azokból az anyagokból kell tehát rekonstruálnunk, amelyek az idők során megőrződtek. A kutatónak azonban folytonosan szem előtt kell tartania azt, hogy a források általában nemcsak töredékesek, hanem egyoldalúak is, ezért törekedni kell a forrásbeli arányosságok figyelembevételére, és be kell pillantani azon források „mögé" is, amelyek nincsenek! A ránk maradt kútfőket többféle módon lehet csoportosítani. Miként a történészek, úgy a neveléstörténettel foglalkozók is megkülönböztetnek elsődleges (primer) és másodlagos (szekunder) forrásokat. Ezek között az a lényegi különbség, hogy míg az előbbieket a vizsgált történelmi folyamatok, események résztvevői (szemtanúi) hagyományozták a későbbi nemzedékekre, és kicsi a távolság a történelmi jelenség és lejegyzése között, addig a másodlagos források szerzője nem volt közvetlen megfigyelő, az informátor és a jelenség (esemény) között távolság húzódik (melynek mértéke rendkívül sokféle lehet), s ezek a források közvetve, utólagosan tudósítanak, valakinek az elsődleges forrásokon nyugvó véleményét (ítéletét) tükrözik.

A forrástipológia más kritériumok alapján is elkülönít csoportokat. Az előző felosztáshoz szorosan kapcsolódva mérlegelhetjük például egy adott kútfő csoportba rendezésénél azt, hogy létrehozásának mi volt a szándéka. Vannak ugyanis olyan források, amelyeket alkotójuk azért hozott létre, hogy mások számára információkat nyújtson egy adott jelenségről, eseményről, személyről (ide sorolható például egy régi tanfelügyelői jelentés vagy azok a festmények, amelyek a kora újkori németalföldi művészek ecsetje alatt született életképek voltak). Más források ugyanakkor véletlenszerűen keletkeztek, nincs „címzettjük" (például egy adott személy magánjellegű naplója, mely véletlenül megőrződött). Más osztályozási szempont lehet írott források esetében az, hogy kiadott vagy kiadatlan dokumentumról van szó.

Az elsődleges és másodlagos forráscsoportokon belül három forrástípust lehet elkülöníteni:

1. írásos emlékek,

2. tárgyi emlékek,

3. íratlan, szellemi hagyományok, illetve szóbeli emlékek.

 

 

 

1.2.1 Elsődleges források

 

 

1. Az írott források hagyományosan a történeti kutatások fókuszában állnak, a neveléstörténet-írásról is elmondható, hogy nagyrészt ezeken alapul, noha az újabb kor kutatói többnyire elismerik a más típusú kútfők fontosságát, és aláhúzzák a források töredékességükben is szinte végtelen változatosságát. Az elsődleges, írásos források közül jelentőségüket tekintve kiemelkednek a kiadatlan, általában levéltárakban és irattárakban őrzött művek. Számos egyéni és közösségben készített munka tartozik ide, például olyan, a jogi, politikai, hivatali, gazdasági és iskolai élettel kapcsolatos iratok (pl. a törvényhozó szervek üléseinek naplói, képviselői beszédek, jegyzőkönyvek, tanfelügyelői és miniszteri jelentések, iskolai emlékek stb.), melyek jól tükrözik a kor nevelési törekvéseit és valóságát. E csoportba tartoznak a naplók és önéletírások, a hivatalos és magánlevelek. Ezekből a forrásokból megismerhetjük az oktatási rendszer szereplőinek magánvéleményét, és a híres, közismert személyek mellett „megszólalnak" az egykori diákok, tanárok és szülők is.

Az elsődleges írott források között ugyancsak jelentős csoportot alkotnak a nyomtatott művek. A legkülönbözőbb kútfők tartoznak ide, beleértve az előző források egy részét is, ha mód nyílik azok kinyomtatására. Ide sorolhatók az egyetemes neveléstörténetből ismert pedagógiai, filozófiai gondolkodók művei. Számtalan példát sorolhatnánk erre vonatkozóan, Platón és Arisztotelész egyes műveitől kezdve századunk gondolkodóiig. E művek tükrözik leginkább egyes korok és földrajzi helyszínek pedagógiai eszményeit, kevésbé szólnak azonban az oktatási intézményekről és a nevelési valóságról. Mindenféle oktatási program, pedagógiai reflexió, kutatási beszámolók és személyes visszaemlékezések is gazdagíthatják a kutatásokat. Ezen a csoporton belül található egy olyan, neveléstörténeti kutatók figyelmére méltó forrásegyüttes, amelynek egyes darabjait az a közös jellemző kapcsolja egybe, hogy híres szülők (uralkodók, arisztokrata férfiak és nők) gyermekeikhez írott intelmeit, életvezetésre vonatkozó útmutatásait, nevelési tanácsait tartalmazzák. Ide sorolhatók például Ptahhotep egyiptomi fáraó, Szent István király, Széchenyi István fiaikhoz írt sorai. Hasonlóan fontos források azok a nevelési tervek, amelyeket kiváló tanítómesterek készítettek növendékeiknek.

A nevelés eszményeire, a mester és tanítvány viszonyára és a nevelés különböző színtereire vonatkozóan haszonnal forgatható források az egyes népek vallásos iratai. Az olyan, egymást követő időszakokban keletkezett művek, mint a Mahabharáta, a Biblia, a Talmud, a Korán és más gyűjteményes munkák több neveléstörténeti adattal is szolgálnak, és különösen sokatmondóak egy adott nép vagy korszak műveltségeszménye és gyermekszemlélete vonatkozásában.

A pedagógiatörténeti tárgyú kutatások szempontjából érdeklődésre tarthatnak számot a régi történeti évkönyvek és krónikák is (nyomtatásban vagy kéziratban), mert e források lapjairól elénk tárulnak az iskolaalapításokkal, a tudás átadásának folyamatával kapcsolatos adatok, és képet szerezhetünk egy-egy korabeli társadalomról az életmóddal, kormányzással kapcsolatosan. Jelentős, és az oktatáspolitika, a nevelési valóság megismerése szempontjából nélkülözhetetlen írásos források a jogalkotás ránk maradt szövegei, melyek direkt vagy indirekt módon kapcsolatba hozhatók a pedagógiával. A sumer törvényektől napjaink számos alkotmány szövegéig sok vizsgálható forrás tartozik ide, például a Su King szövegrészei Kínából, Manu törvényei Indiából, a spártai Lükurgosz törvényei vagy a római 12 táblás törvények, Nagy Károly kapituláréi, iskolai perek anyaga és a modern kori társadalmak kiterjedt oktatásügyi törvénykezése (pl. az 1868-as XXXVIII. törvénycikk Magyarországon), valamint szerződések és végrendeletek említhetőek meg többek között. 36 Az oktatáspolitika célkitűzéseinek megvalósulása, az iskolai élet és a tanügyi adminisztráció egyéb forrásokból is megismerhető. Elsődleges forrásként használhatóak számos esetben azok a - részben kiadatlan - iskolai anyagok (bizonyítványok, füzetek, iskolai értesítők, illetve évkönyvek (Gráberné-Léczes, 1995), órarendek, tantervek (Mészáros, 1991; Ballér, 1996, 89-94), vizsgafeljegyzések, naplók, jelentések, tankönyvek, füzetek, jegyzőkönyvek stb.), amelyek valamely pedagógiai kérdést érintik, az oktatás-nevelés elméletével vagy gyakorlatával összefüggésben keletkeztek.

Az írott források között fontos adalékokat rejtenek még az útleírások, valamint az orvosi szakkönyvek és kisgyerek-ápolási munkák. Ez utóbbiak különösen a 19. század második felétől kezdve kerültek jelentősebb számban Magyarországon is kiadásra.

A modern kor forrásai között terjedelmét és jelentőségét tekintve is kiemelt figyelmet érdemel az újságirodalom. A neveléstörténeti kutatás szempontjából is a sajtótermékek különböző csoportjait különböztethetjük meg: az általános sajtó és a szaksajtó csoportjába tartozó példányokat, illetve napi, heti, havi rendszerességgel megjelenő sajtótermékeket és évkönyveket, periodikákat különíthetünk el. Külön figyelmet érdemel modern kori neveléstörténeti kutatások esetében a pedagógiai szaksajtó, illetve a gyermek- és ifjúsági irodalom.

A sajtótermékek anyagának feltárása és elemzése ugyan speciális módszertani problémákat vet fel, de tagadhatatlan, hogy az elmúlt jó 200 év egyetemes és magyar neveléstörténete csak ezen források felkutatásával és szisztematikus elemzésével válik teljessé. Ez a forráscsoport a társadalom széles rétegeihez, a tömegekhez vezeti el a kutatót, nagyobb rálátás nyílik a más forrásokban meg sem jelenő vagy háttérben maradó társadalmi csoportok életére. Ám a sajtóanyag feldolgozásánál, a cikkek értelmezésénél tekintettel kell lenni arra a tényre, hogy az újságok hasábjain megjelenő írások mindig is tömeg-, illetve rétegigényeket próbáltak kielégíteni, ezért rövidítve, tömörítve, gyakran eltúlozva, felnagyítva vagy éppen elhallgatva közvetítették az információkat, tetszőlegesen bánva az adatok arányaival, valódi jelentésével. A kellő kritikával, megszorításokkal használt sajtóanyag mindazonáltal hasznos neveléstörténeti forrás. Jó szolgálatot tesz például egyes adatok kontrollálásakor (évszámok, nevek, aprólékosabb adatok), neves személyiségek nyilatkozatait illetően. Az oktatáspolitika, a korszak uralkodó nevelési eszményei, a gyermekek életmódja, a gyermekszemlélet, az iskolák működésével kapcsolatos számos információ is meríthető a korabeli újságokból és folyóiratokból. Ezek esetében azonban már nagyobb körültekintésre van szükség egy-egy cikk tartalmának értelmezése és elemzése során, hiszen az egyes írások gyakorta nem a közvélemény gondolatait tükrözik, hanem csupán az újságíróét, egy olvasóét vagy valamely érdekcsoport tagjaiét.

Magyarországon különösen a dualizmus korától kezdve szélesedett ki a pedagógiai lapok kiadása. Több lap csak rövid időn át működött, mint a Néptanoda, a Tanügyi Kalauz, a Katholikus Iskola, a Tanügyi Füzetek stb., más újságok és folyóiratok egész korszakokon átíveltek és jelentős kortörténeti adalékokkal szolgálnak, mint például a Néptanítók Lapja, a Magyar Paedagogia, a Nemzeti Nőnevelés, A Gyermek stb. (Baranyai-Keleti, 1937).

A társadalom átfogó vizsgálatát a sajtótermékekhez hasonlóan segítik a különböző korszakokban született plakátok, röplapok, illetve olyan aprónyomtatványok (pl. ballagási meghívó), amelyek a nevelés története szempontjából is fontos információkkal szolgálhatnak.

A tömegek életének alaposabb megismeréséhez fenti forrásokon kívül hozzájárul az is, hogy az újabb történeti kutatások a korábbi szokásoktól eltérően jelentős mértékben építenek a kvantitatív jellegű forrásokra, ami leginkább a technikai segédeszközök roppant mértékű fejlődésének köszönhető (pl. a számítástechnikai hardverek és szoftverek fejlődése) (Mawdsley-Munck, 1996). A 19. századtól kiteljesedő és rendszeressé váló népességösszeírások, az iskolák ellenőrzése, az analfabetizmus vizsgálata során készült kimutatások, schematismusok, a történeti statisztika és demográfia körébe tartozó táblázatok, grafikonok, diagramok jelentős támpontot jelentenek a vizsgálódó személy számára.

A neveléstörténet kutatója irodalmi alkotások között is rábukkanhat keresett tárgyára. Itt nem csupán a széles körben forgatott és idézett művekre gondolunk, mint például Rabelais, Montaigne, Rousseau vagy Pestalozzi művei, és nem is az úgynevezett „nevelési regényekre" (mint pl. Keller Zöld Henrikje), hanem versekre, novellákra is, melyek agyagtáblákon, papirusztekercseken, kőre vagy papírra írva maradtak ránk, s amelyek tükrözik egy adott kor gondolkodásmódját, illetve képesek voltak azt befolyásolni. Az ókori népek esetében különösen, de a későbbi korok vonatkozásában is sokat elárulnak például a gyerekekről, gyereknevelésről a mitológiai történetek, legendák. Egy-egy mitikus vagy isteni személy felnövekedése - eltekintve a csodás elemektől - az adott kor gyermeknevelési szokásait vetíti elénk. A gyermeket (magzatot) védelmező isteni, félisteni személyek léte vagy hiánya is sokat mond el a gyermekszemléletről. A néprajzi, nyelvészeti kutatások eredményei - egy-egy korszak bemutatása tükrében - szintén vallomást tehetnek a kor gyermekképéről.

2. A tárgyi emlékek is nagyon jelentős, ám csak kevéssé kutatott forrásai a nevelés történetének, pedig az írásos források kiegészítéseként, azok értelmezését segítve jól használhatóak a múlt rekonstruálásához. Ezekhez a forrásokhoz tartoznak például azok az építészeti alkotások, amelyek a korabeli oktatási intézmények nyomokban, romokban vagy többé-kevésbé épségben maradt épületei, melyek információkkal szolgálnak például a térszervezésről, az iskolai egészségügyről vagy éppenséggel az iskola fenntartóinak és támogatóinak gazdasági befektetéseiről, és így - közvetetten - a gyermekszemléletről és a kor nevelésfelfogásáról. Az ókori Mezopotámia területén feltárt Tábla házának nyomai, az ókori görög gymnaszionok romjai, egyes középkori egyetemek, arab medreszék ma is teljes pompájukban látható épületei mind-mind e csoportba sorolhatóak. Kutatások témája lehet e régi iskolák berendezési tárgyainak és az egykori taneszközöknek a vizsgálata, melyek - többek között - a didaktikatörténetet gazdagíthatják.

Ebbe a csoportba tartoznak a piktografikus alkotások, azok a metszetek, festmények és rajzok, amelyek a nevelés pillanatait, az iskolai hétköznapokat, a gyermekeket (diákokat) és/vagy nevelőiket örökítették meg, illetve szobrok és domborművek. A gyermekszemlélet történeti alakulásának vizsgálatához például e forráscsoport kutatása elengedhetetlen. Tekintetbe kell azonban venni ezek értelmezése kapcsán azt, hogy az alkotó (a művész) gyakran megrendelésre dolgozott, így figyelembe kellett vennie megrendelői igényeit, ízlését is (1. például az egykori uralkodói udvarok portréfestőit!), és - lévén, hogy a műalkotások létrehozásához szükséges anyagok sokszor igen borsos árúak - az évezredek során létrejött műalkotások jelentős része eredetileg a felsőbb, vagyonosabb társadalmi körök életéhez kötődött, annak mozzanatait ábrázolta. (Ezért például nem lehet általános, egy adott korszak valamely társadalmának egészére vonatkozó megállapításokat tenni egy vagy néhány művészeti alkotás alapján. A neves spanyol festő, Velazquez azon képei például, amelyeken királyi gyermekeket ábrázolt [1. pl. Margarita infánsnő portréja, arról közvetítenek információt a kutatók felé, hogy hogyan öltöztették fel a spanyol hercegkisasszonyt akkor, amikor modellt állt. Felnőttes ruhája kevésbé tükrözi az akkori kor „gyermekszemléletét", sokkal inkább vall arról [kortársaknak és későbbi korok embereinek egyaránt], hogy milyen pompában élt az akkori uralkodócsalád, hogy mekkora figyelmet fordítottak az udvarban élő gyermekekre, hogy a gyermekábrázolással is igyekeztek kifejezni azt a méltóságot és komolyságot, amely erényekkel a mindenkori uralkodónak és rokonainak rendelkeznie kellett, illetve, hogy milyen volt a korabeli női divat.)

Számos egyéb tárgyi emlék is vall a korabeli gyerekek életéről, neveléséről. Így például a divattörténeti kutatások eredményei: az egykori ábrázolások és a ránk maradt ruhadarabok (Cunnington-Buck, 1978). Másrészt a gyermekjátékok, az egyiptomi mozgatható állkapcsú krokodiltól a magyar népéletben is ismert „zúgattyúig". (A gyerekjátékokról írásos források is szólnak, pl. a görög Pollux i. sz. 2. században keletkezett, etimológiai tárgyú műve vagy a spanyol humanista, Vives latin nyelvkönyvének egyes részletei.) A néprajzi és régészeti kutatások segíthetnek feltárni azt is, hogy milyen gyerekbútorokat, gyerekápolással és neveléssel összefüggő tárgyakat használtak régebbi korok emberei.

3. A szóbeli források alkotják a forrástípusok 3. csoportját, és ezen emlékek - jóllehet, bennük a személyes nézőpont tükröződik - más forrásokkal kiegészítve fontosak. Ezen források közvetítő eszköze maga az emberi hang, amely az újabb időkben az audio(vizuális) eszközök segítségével rögzíthetővé és megőrizhetővé vált. A szóhagyomány alapja a személyes hírvitel, illetve hírmondás, amely személyes környezetben, egy adott kisközösség körében zajlott le, és maradandó, alapos tapasztalatokon nyugvó tudást közvetített (ellentétben napjaink tömegtájékoztatási eszközökből ránk zúduló, gyakran röpke és elenyésző, gyors információival). A 19-20. század előtt a világon létezett emberek túlnyomó többsége nagyrészt számára ismerős emberek között élte le az életét, és neveltetése során nagy szerepet kapott a szóbeli információátadás. E körülmények közepette minden szellemi alkotás a közösség arculatát tükrözte, és az idők során a „hírek" gyakorta színesedtek, gazdagodtak, szinte a felismerhetetlenségig is átalakulhattak (Dékány, 1925. 23. o.). Ezeket a tényeket feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha neveléstörténeti kutatásaink során szóhagyomány által közvetített információkat is felhasználunk. A neveléstörténet szóbeli forrásai közé sorolhatóak a néprajz és irodalomtudomány vizsgálódási körébe tartozó azon szövegek, amelyek szájról szájra terjednek. Népdalok, a népköltészet számos alkotása hoz hírt régebbi korok gyereknevelési mozzanatairól, gyerekszemléletéről (pl. a mondák, bölcsődalok, mesék, kiszámoló mondókák, varázsló-formulák, becéző- és ragadványnevek, mítoszok, versek, találós kérdések, szórejtvények stb.).

Kiemelt helyen áll közelmúltunk neveléstörténetének megismerése kapcsán a film, mivel ezen információhordozó a 20. század kifejezési módjai között privilegizált helyzetben volt. A mozi, majd a televízió, a videomagnetofon, a DVD-lejátszó és a számítógép által közvetített alkotásokkal kapcsolatosan azonban a neveléstörténet kutatóinak is szem előtt kell tartaniuk azt a tényt, hogy a film minden alkalommal manipulált alkotás, hiszen nem azonos az elkészítéséhez felvett részletekkel, azoknak csak megszűrt és átfogalmazott olvasatát nyújtja, nem pedig a valóságot tükrözi. Két fő filmcsoportot különböztethetünk meg ezen forrásegyüttesen belül: a nem fiktív filmek (hírek, dokumentumfilmek, dokumentummontázsok, családi felvételek) csoportját és a kitalált alkotásokat (játékfilmek, irodalmi adaptációk, történelmi életrajzok, fantasztikus filmek stb.) (Monterde, 1986. 45. o.). A neveléstörténeti kutatások szempontjából külön figyelmet érdemelnek a gyermek- és ifjúsági filmek, ám azok a filmek is értékes adalékokkal szolgálhatnak, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a neveléshez. Nem csupán az intézményesült nevelés kutatásához járulhatnak hozzá ezek a források. Nagyon nagy segítséget jelenthetnek az iskola falain kívül folyó tanulást, ismeretszerzést illetően is, hiszen éppen ez az a folyamat, melynek történései nem dokumentáltak, jóllehet, az ember az élete során megszerzett ismeretek nagyobb részét nem az intézményesült oktatás keretei között sajátítja el.

A neveléstörténeti kutatások lefolytatásához tehát sokféle és tetemes mennyiségű elsődleges forrás áll rendelkezésünkre. Ezek felkutatásához és értelmezéséhez szükséges a kutatott témára vonatkozó másodlagos források ismerete is.

 

 

 

 

1.2.2 Másodlagos források

 

 

A másodlagos források - bár értékük szerzőjük tudása, látásmódja alapján alakul ki, és ezért korlátozott, sőt olykor vitatható - szintén nélkülözhetetlenek mindenféle történeti kutatómunka során. A források egyértelmű besorolását bonyolítja, hogy egyes iratok egyik szempontból lehetnek elsődleges, egy másik szempont szerint pedig másodlagos források. Egy Magyarország történetéről írott kézikönyvet például másodlagos forrásnak tekinthetünk, ha a középkori pécsi egyetem történetének a kutatása során használjuk fel. Ugyanakkor elsődleges forrássá válik, ha például azt vizsgáljuk, hogy hogyan nyilvánult meg a magyarországi történeti kézikönyvekben a nacionalizmus.

Másodlagos neveléstörténeti forrásnak tekinthető a legtöbb pedagógiai, neveléstörténeti kézikönyv, enciklopédia, lexikon. Ide sorolható nélkülözhetetlen kutatási segédletek a bibliográfiák, amelyek korszak, régió vagy téma szerint összefoglalják az alapvető elsődleges és/vagy másodlagos forrásokat (Jáki, 1993). A kézikönyvek mellékletei és az egyes folyóiratok repertóriumai bőségesen tartalmaznak tematikus bibliográfiákat. A neveléstörténeti kutatást érdemes ezeknek a kiadványoknak az áttanulmányozásával kezdeni, hiszen e munkák eligazítást adnak a források lelőhelyéről, mennyiségéről és tartalmáról, illetve a korábbi időszakokban lefolytatott tudományos kutatások eredményeiről.

Másodlagos forrásnak tekinthetőek a válogatott (rövidített formában közzétett) szövegeket tartalmazó gyűjtemények, olvasókönyvek is abból a szempontból, hogy szerkesztőjük sajátos látásmódját tükrözik. A szemelvénygyűjtemények elsősorban a neveléstörténet tanítása és nem kutatása során használhatóak, ez utóbbi esetben legfeljebb csak gondolatébresztő, kutatásra inspiráló szerepük emelhető ki. Speciális források a neveléstörténet tanításához és kutatásához készített képgyűjtemények, fogalomtárak, atlaszok, időrendi táblázatok és egyéb segédletek.

A neveléstörténet megismeréséhez ma már nélkülözhetetlenek a szakfolyóiratok, amelyek a tudományterület kutatásával kapcsolatos eredményeket és kételyeket tükrözik. Számos más tudományághoz kapcsolódó, nem pedagógiai jellegű folyóirat is tartalmazhat fontos, a neveléstörténeti kutatómunkát előmozdító információkat, például a szociológia, a történelem, a régészet vagy a demográfia köréből való publikációk.

A forráscsoportok és -típusok bemutatásának végén kiemelendő még az, hogy a történészekhez hasonlóan a neveléstörténet kutatójának is támaszkodnia kell egyéb, nem forrásokon nyugvó ismereteire is. Például azokra, amelyek az emberiség közös érzésein és gondolatain nyugvó tudástartalmak, mint amilyenek az emberi viselkedés jellemzői, a világkép vagy egy adott történelmi kor ismerete. Szükség van továbbá más tudományok eredményeinek felhasználására is a kutatás bizonyos pillanataiban (például a matematikai statisztika módszereinek beemelésére egy oktatásüggyel kapcsolatos, számszerű adatokon nyugvó vizsgálat során).