1. A neveléstörténet diszciplináris kereteinek kialakulása – nemzetközi előzmények

 

 

A neveléstörténet a 19. századi egyetem- és tudományfejlődéssel összhangban bontakozott ki, és a század második felében vált a pedagógusok képzésének egyik alapvető stúdiumává, valamint a tudományos pedagógia, illetve neveléstudomány részdiszciplínájává. Ennek hátterében az Európa különböző régióiban némi időbeli eltolódással, nagyjából a 18. század végétől a 19.-20. század fordulójáig kiteljesedő - számos további részelemet (mikro és strukturális változás bonyolult dinamikáját magába foglaló) összetett - átalakulási folyamat állt, amelynek keretében létrejöttek az európai nemzetállamok duális közoktatási rendszerei, a különböző pedagógus professziók, továbbá a pedagógiai szaktudás új tudományos tartalmai (Ld. erről részletesebben Németh 2009, 2009a, 2007, 2005, 2003).

Ebben az időszakban - a Nietzsche a „történelem hasznáról és káráról" írt munkájában is bemutatott - ún. antikvárius és monumentális történetírás (Vö. Nietzsche 1989. 39-48. o.) jegyeit mutató, a historizmus szemléletmódját követő neveléstörténeti „szakirodalom" alakítja majd ki a neveléstörténet hivatalos kánonját. Ennek korpuszát a szakma ideállá nemesedő nagy pedagógus személyiségek, az európai nevelés történetének „héroszai" alkotják, akik mind a mai napig meghatározzák a neveléstörténet diskurzusait. A pedagógiai szempontok szerint rendezett rangsorok talán legfontosabb funkciója és célja a hagyományok ápolása. Ebből adódóan ez - a megszülető új professzió történeti dimenzióit is kijelölő - a neveléstörténeti rangsor egyben a pedagógus szakmai csoporthoz tartozók önlegitimációjának is fontos eszközévé válik (Németh, 2008a).

A német tudományos pedagógia korai mozgalma a herbartianizmus, majd az annak meghaladására törekvő, a 20. század elején kibontakozó nagy hatású, ún. szellemtudományos irányzat jelentős szerepet játszott a történettudomány, illetve a neveléstörténet tudományos megalapozásában. Képviselői - szembehelyezkedve a humán tudományok terén is erőteljesen érvényesülő pozitivista-empirista szemléletmóddal - mind határozottabban hangoztatták azt a tételt, hogy az emberi világ jelenségei, azok egyedisége, egyszerisége, illetve történeti beágyazottsága folytán nem vizsgálhatók a természeti jelenségekkel analóg módon, kizárólag a természettudományok módszertani eszköztárának segítségével. A szellemtudományos törekvések kutatás-módszertani megalapozásában egyrészt a kanti ismeretelméleti hagyományokat felelevenítő újkantiánus iskola képviselői (Windelband és Rickert), másrészt Dilthey szerepe jelentős. Rickert szerint a kanti ontológiai elvek jegyében az emberi világ minden egyedi jelenségét bizonyos abszolút, transzcendens értékekkel összefüggésben szükséges vizsgálni. Wilhelm Dilthey 1883-ban megjelenő Einführung in die Geisteswissenschaften (Bevezetés a szellemtudományokba) című munkájában a természettudományoktól lényeges jegyeikben különböző szellemtudományok önálló, rendszeres módszertani alapjainak kidolgozásának szükségességét hangsúlyozza. Dilthey által - a humántudományok szinonimájaként - használt ún. szellemtudományok feladata, a természeti valóságtól alapvetően különböző, történeti alapokon nyugvó emberi világ kulturális jelenségeinek feltárása, illetve vizsgálata. A kultúra világával foglalkozó ún. szellemtudományos kutatás ezért nem alapozható csupán empirikus tapasztalatokra. Az emberiség egymást követő generációi által megteremtett emberi világ alkotásait azok kialakulásában, vagyis történetiségükben szemlélve szükséges vizsgálni. Az emberi világ vizsgálata nem alapozható kizárólag a természet jelenségeinek leírására alkalmazott kauzalitás törvényszerűségeire. Miután a nevelés, oktatás és művelődés jelenségei is a kultúra objektivációi, azok különböző formái sem értelmezhetők csupán a természeti jelenségek vizsgálati módszereivel, az ok-okozati összefüggések logikája szerint, mennyiségi mutatókra, numerikus mérési adatokra alapozott eljárásokkal. A nevelés jelenségeinek mélyebb kulturális értelme csak azok megértése által ragadható meg. A nevelés valóságának hiteles értelmezése kizárólag az annak céljára is rákérdező interpretáció, a megértő módszer segítségével lehetséges. Miután a társadalmi cselekvések részeként értelmezett nevelés különböző jelenségeinek hátterében különböző nyelvi formák, illetve különböző szövegeket alkotó beszédaktusok állnak, megértésükhöz elengedhetetlen a nyelvi források interpretációja. Ez nem korlátozódhat kizárólag a szövegekre, annak ki kell terjednie a nevelés valóságához kapcsolódó különböző egyéb kulturális megnyilvánulásokra, műalkotásokra, intézményekre is, amelyek lényege az érzékelés egy szubjektív aktusa, a megértés - értelmezés, magyarázat, interpretáció - segítségével, a hermeneutikai vizsgálat módszertani eljárásaival ragadható meg. A hermeneutikának a megértés tudományos módszerként történő alkalmazása során az interpretációs folyamat ciklikus szakaszokra tagolódik. Egy-egy hermeneutikai kör, a szisztematikus megértés segítségével a megélt élethelyzetek (élmények) és azok kifejeződési formáinak összefüggéseit feltárva teszi lehetővé a társadalmi valóság mind mélyebb rétegeiben rejlő, korábban ismeretlen összefüggések láthatóvá tételét (Dilthey, 1974; Lenzen, 2004. 127. o.).

Dilthey ismeretelméleti alapvetése nyomán bekövetkező tudományelméleti fordulat a német, illetve a közép-európai humántudományok terén érvényesült a legerőteljesebben, de fellelhető az angolszász és francia tudományosság különböző későbbi hermeneutikai orientációjú törekvéseiben is. Ezt a szemléletmódot követi a szellemtörténeti történetírás mestere Ernst Troeltsch, de hatott például a megértő szociológia megteremtője, a német szociológus, közgazdász és történetíró Max Weber szemléletmódjára is. A szellemtudományos irányzat a 20. század első harmadában fontos szerephez jut a német neveléstudomány és ennek részeként a neveléstörténet terén is, sőt annak képviselői Hermann Nohl (1879-1960), Eduard Spranger (1882-1963), Wilhelm Flitner (1889-1991), Erich Weniger (1893-1961) és Theodor Litt (1990-1962) egészen az 1960-as évekig megőrzik erős tudományos befolyásukat. Ezt az irányzatot követték a magyar egyetemi neveléstudomány korabeli kiemelkedő képviselői, például Kornis Gyula, akinek elsősorban 1920 és 1935 közötti intenzív egyetemi tudományos munkássága a szellemtörténeti orientációjú történelem- és kultúrfilozófia mellett kiterjedt a pszichológia és pedagógia területére is. Az irányzat másik kiemelkedő képviselője Prohászka Lajos 1936-ban lesz a pesti egyetem pedagógia professzora.

Az angol-amerikai és francia tudományfejlődés a német szellemtudománytól eltérő hagyományokra alapozódik. Legfontosabb közös vonásuk a német zárt tudománystruktúrától eltérő interdiszciplináris megközelítés. Ennek következtében a francia társadalomtudomány az egzakt természettudományok logikáját, továbbá a tudás gyakorlati hasznosíthatóságának szempontjait követte. A pozitivizmus empirikus nézőpontjára és indukció módszerére alapozva épül fel a francia egyetemi tudományos kánon hierarchikus rendje, amelynek csúcsán az európai tudományfejlődés során legkésőbb megjelenő, klasszifikációját tekintve is legkomplexebb tudománya, a szociológia állt (Vö. Tóth, 2001. 105. o.).

A szociológiai alapokon nyugvó francia társadalomtudomány legkiemelkedőbb képviselői, az elméleti-történeti elemzési módszert bevezető Émile Durkheim, továbbá az adatfelvevő-statisztikai módszer felhasználásával dolgozó Frederic Le Play voltak. Ez a szemléletmód jellemzi a nagy hatású francia történész iskola, az 1929-ben alapított „Annales d'histoire économique et sociale" című folyóirat köré csoportosuló ún. Annales-kör szemléletmódját is. Az irányzat háború utáni vezető személyisége, Ferdinand Braudel az 1950-es években alapozza meg a „totális történetírás" elméleti alapjait, amely a hagyományos történelemszemlélet lineáris időszemléletén túllépve három egymásra épülő történeti idősíkot különít el egymástól. Az első ún. „temp court", rövidtáv - az egyén, a politika, és az egyéb pillanatnyi események időkerete, a „longue durée", a hosszú távú társadalmi mozgások, gazdasági folyamatok leírására szolgál, a legtágabb idősíkot a ciklusok (les cycles) szinte állandónak tűnő elemei (pl. táj, éghajlat) képezik. Ezek a szintek alakítják ki a történelem idejének hierarchiáját az egyén (temps individuel), a társadalom (temps social) és a földrajzi környezet (temps geographique) idejét (Az irányzatról ld. részletesen Benda-Szekeres, 2007). Az „Annales" iskola egymást követő generációi mind tudatosabban vállalták a történelemtudománynak olyan - a közgazdaságtan és szociológia mellett - a szociálpszichológiával és az antropológiával is szoros kapcsolatban álló integráló társadalomtudománnyá alakítását, amely az európai és Európán kívüli kultúrák összehasonlító vizsgálatára törekszik (Iggers, 1988. 416. o.). Ennek képviselői (pl. Georges Duby, Jacques Le Goff, Emmanuel Le Roy Ladurie, Pierre Chaunu, Philippe Ariès) a „Nouvelle Histoire" megteremtői. Programjuk a hétköznapok történetének megírására irányult, a minden dogmát, ideológiai elkötelezettséget elutasító - a mindennapi élet apró eseményeinek, vidám és drámai mozzanata, a nevelés és karnevál, a tisztálkodás és a magánélet legbanálisabb eseményeinek leírására törekvő mentalitástörténeti szemléletmód érvényesítésével - a „historie total" megteremtésére irányult (Vö.: Hatos, 1994. 131-132. o.). Ennek az ún. mentalitástörténeti irányzatnak a legelső klasszikus alkotása német szerző, Norbert Elias nevéhez köthető (Elias, 1987). Az irányzat francia klasszikusa - egy egyetemen kívül tevékenykedő szakember - Philippe Ariès, akinek a hivatalos történetírástól elszigetelten folyó kutatásai csak a hetvenes évek elején kerültek be a tudományos érdeklődés fókuszába. Klasszikus gyermekkor-történeti munkájának széles körű sikerét követően, munkásságának, mintegy betetőzését jelentette az irányításával készített, de csak halála után kiadott, - a magánélet történetét bemutató - nagy négykötetes monográfia (Ariès és Burguière, 1985-1987), amely az ókortól a 20. századig mutatja be az európai ember intim, hétköznapi történetét. Az Annales hagyományait felvállaló francia történészek ezen nemzedékének munkássága - az ember fizikai, gesztusbeli, érzelmi és mentális habitusainak történetére - vagy, ha úgy tetszik történeti antropológiai vizsgálatára irányult (Benda-Szekeres, 2007. 360. o.).

Az angolszász társadalomtudományos orientációjú történetírás kiemelkedő irányzata az Amerikai Egyesült Államokban kibontakozó „new history", amely az empirikus szociológia eszköztárát (kvantifikáció, az összehasonlító elemzések és a modellalkotás) felhasználva a történettudomány számos területén (gazdaság-, város-, népesedéstörténet stb.) honosította meg ezt a szemléletmódot. A társadalomtudományos történetírás (social-scientfic history) terén a kilencvenes években erőteljes tematikai specializálódás tapasztalható. Peter Burke a kilencvenes évek elején tizennyolc olyan társadalomtudományi fogalmat (pl. életkorok, család, rokonsági rendszer, közösség, identitás, szexualitás, nemek, fogyasztás, szimbolikus tőke, kommunikáció, gyámkodás, mentalitás, ideológia, korrupció, szóbeliség, írásbeliség, mítosz stb.) említ, amelyek az elmúlt időszakban bekövetkezett fejlődésük folytán önálló történetírás rangjára tartanak igényt (Gyáni, 2000. 38. o.; továbbá Brandt, 2003).

A német társadalomtudományok terén a 20. század utolsó évtizedeiben és ezzel párhuzamosan a neveléstudományban is bekövetkező szemléletváltás, az ún. „realistische Wende" hátterében a fenti hatások mellett olyan saját hagyományok is álltak, mint Max Weber megértő szociológiája, Edmund Husserl fenomenológiai szemlélete, illetve az azt továbbfejlesztő Alfred Schütz társadalomelmélete. Ehhez a váltáshoz jelentős mértékben hozzájárultak továbbá a német neomarxista irányzatok, elsősorban a „frankfurti iskola" - az interdiszciplináris tanulmányokat előtérbe helyező - úgynevezett kritikai elmélete, a korábban már említett Elias, továbbá Adorno, Horkheimer, Marcuse munkássága. Az 1960-es évek végén kialakuló ún. kritikai történettudomány a marxizmus és a freudizmus, illetve a különböző pszichoanalitikus irányzatok nézőpontját is beviszi majd a történeti vizsgálódásokba (Erikson). A német társadalomtörténet további jelentős iskoláját hozta létre Werner Conze, majd Hans-Ulrich Wehler, amelyekben nyolcvanas évektől kezdődően szintén erőteljesen érvényesült a mikro-történeti nézőpont (Ld. részletesen Ö. Kovács 2003, Böhme és Tenorth, 1990).

A 20. század végén befejeződő széleskörű nemzetközi kutatási együttműködés keretében megalkotott nagy család-és gyermekkor-történeti monográfiák szemléletmódja fokozatosan beépült a korszak pedagógiatörténeti munkáiba is. Ezek közé sorolható az 1986-ban megjelenő francia családtörténeti monográfia (Histoire de la famille), amely négy kötetben rajzolja fel a család fejlődését az ókortól a 20. század végéig. A munka nagy érdeme, hogy az Európa-centrikus szemlélettel szakítva részletesen elemzi a japán, a kínai, az indiai, az afrikai és az arab térség különböző kultúráinak jellegzetes családmodelljeit is (Burguière, 1986). A gazdaságtörténeti és történeti demográfiai módszerekkel dolgozó kutatások (pl. Flandrin, 1979) mellett a családok életmódját vizsgáló történeti munkák kitérnek a családokban élő gyermekek számára, helyzetére, a gyermeknevelés gazdasági vonzataira (pl. Hanawalt, 1986). A 80-as évektől kifejezetten gyermekkor-történeti munkák is megjelennek (pl. Shahar, 1992), amelyek a vizsgált korszak nevelési szokásairól, felnőtt-gyermek kapcsolatairól végzett kutatásokról számolnak be. A vizsgálatok köre ebben az időben terjed ki az ifjúkorra is. Ennek a törekvésnek egyik legfigyelemreméltóbb vállalkozása az elsősorban francia és olasz szerzők munkáját összegző, 1994-ben olasz (Storia dei Giovani), majd 1996-ban francia nyelven megjelenő két kötetes ifjúkor-történeti monográfia (Histoire des jeunes en occident). A gyermek történetiségével kapcsolatos érdeklődés utat nyit a sokat vitatott, DeMause (1974) által megteremtett pszichohistóriai szemléletmódnak is (Ld. erről Botond, 1990), amely a lélek történetiségének vizsgálatával sokszor meghökkentő, de neveléstörténetileg is továbbgondolandó következtetéseket fogalmaz meg. (Ld. erről Németh és Szabolcs, 2001)