Skip navigation

3. Ariès mellett és ellen



3.1. Ariès-követők: a „diszkontinuitás-elmélet" képviselői

 

 

Ariès követőit, akik végső soron tagadják, hogy a középkorban létezett volna jól körülhatárolható „gyermekség-fogalom" (concept of childhood) - Barbara Hanawalt kategóriáját kölcsönözve - a „diszkontinuitás-elmélet" képviselőinek nevezhetjük. Kritikusai pedig, akik amellett voksolnak, hogy a középkori ember, akárcsak a mai, megkülönböztette ezt az életszakaszt a többitől - a „kontinuitás-elmélet" képviselői. (Ezek a történészek ugyanis a középkori és a későbbi gyermekszemléletek között egyező vonásokat is találtak, amelyek mintegy „folytatják" a régit.) (Hanawalt, 2002. 441. o.)

Követői közül Edward Shorter még tovább megy az Ariès által felfedezett úton. Utal arra a közismert tényre, hogy a tradicionális Európában elképesztően magas csecsemőhalandóság volt tapasztalható, a gyermekek 20-50 százaléka meghalt az első tizenkét hónap során. Shorter ezt a kiugróan magas csecsemőhalandóságot egyértelműen az anyai közömbösség számlájára írja, s ezzel a kijelentésével „megfordítja" Ariès tézisét. (Mint emlékezetes, Ariès a magas csecsemő-mortalitásnak tudta be az édesanyák távolságtartó attitűdjét.)

Shorter szerint viszont a gyöngédség és a szeretetteljes kötődés a gyermekhez csak a mai normális szülő-gyermek kapcsolat természetes jellemzője. Korábban, a tradicionális társadalmakban és szociális csoportokban hagyományosan hétköznapi jelenség volt az anyai szeretet hiánya. „A jó anyai gondoskodás a modernizáció találmánya" - írja Shorter. - „A tradicionális családokban az anyák két év alatti gyermekük fejlődését és boldogságát közönyösen szemlélték. A modern társadalomban viszont kisgyermekük jóllétét minden egyéb fölé helyezik." (Shorter, 1975. 168. o.).

Tézise alátámasztására a hétköznapi gyermekgondozás praktikáinak olyan anomáliáira hívja fel a figyelmet, amelyek könnyen vezethettek sérülésekhez, sőt halálhoz. Felteszi a kérdést: Hogyan egyeztethető össze a szülői szeretettel a túl korai elválasztás, a szilárd táplálék adása, a síró gyermek alkohollal való nyugtatgatása? Mi a magyarázata az újszülött legalább hat hónapon át tartó, gúzsbakötésre emlékeztető bepólyázásának? Shorter véleménye szerint mindezek hátterében az anyai érdektelenség és a kisgyermekek iránti teljes közöny húzódott meg: „A tradicionális anyai attitűdöt érdektelenség jellemezte az élő gyermek iránt, és apátia a gyermek halála esetén" (Shorter, 1977. 256. o.). Shorter egyenesen úgy látja, hogy a rendkívül magas csecsemőhalandóság a „gyermekgyilkosság rejtett formáira" vezethető vissza. Elődeink - ha igazán akarták volna - életben tarthatták volna csecsemőiket (Shorter, 1986. 513. o.).

 

A magas csecsemőhalandóság szándékos fenntartásáról szóló elméletének hatókörét Shorter nem korlátozza a középkorra: véleménye szerint ez a jelenség még a tizenkilencedik században is fellelhető. Korabeli forrásokat idéz, amelyekben egykori vidéki orvosok írják le szegénység sújtotta falvak lakói körében szerzett tapasztalataikat. E beszámolók szerint a nyomorban élő szülők „látható örömmel" vették tudomásul, ha kisgyermekeik egyike megbetegedett és meghalt. A Lyon elővárosában élő szövőnők pedig - nyomorúságos helyzetük miatt - abbahagyták újszülöttjeik szoptatását, és „örültek haláluknak" (Shorter, 1986. 520. o.) Tétele igazolására ellenpéldát is hoz: Egy sváb falu (Tafertshofen) esetét írja le, ahol 1868-ban diftériajárvány pusztított, s ez szinte a falu valamennyi gyermekét elvitte. A következő esztendőben 22 gyermek született, és csak kettő halt meg közülük. Ezzel a jelenséggel támasztja alá tézisét, miszerint a szülők minden korszakban képesek voltak arra, hogy megóvják gyermekeik életét - ha igazán akarták és anyagi helyzetük ezt lehetővé tette (Shorter, 1986. 510-511. o.).

 

 


3.2. Ariès-kritikusok: a „kontinuitás-teória" hívei

 

 

Hevesen vitatja Ariès álláspontját Linda Pollock, aki a szülő-gyerek kapcsolatot vizsgálja 1500 ás 1900 között (Pollock, 1983). „Elfelejtett gyermekkor" című könyvében angol és amerikai szülők naplóit és levelezését a tartalomelemzés módszerével vizsgálja. Rámutat, hogy a szülők gyerekeik iránti attitűdjei és magatartásformái sokkal kevésbé térnek el az egyes történeti korokban, mint azt Ariès feltételezte. Az általa vizsgált gazdag primer forrásanyag tanúsága szerint igen kevés változás zajlott le a szülői gondoskodás és a gyermekek életmódja terén a 16-19. század között. A szülő-gyermek kapcsolat egyáltalán nem volt formális: a szülők figyelemmel kísérték gyermekük fejlődését, örömüket lelték bennük, s iszonyú kínokat álltak ki haláluk esetén (Pollock, 1983., 268. o.). Pollock - elfogadva a szociobiológia alapállását - történeti távlatokra is kiterjeszti a tételt, miszerint minden gyermek védtelenül és kiszolgáltatva jön a világra, s rászorul szülei segítségére ahhoz, hogy a társadalomba betagolódjék. A szülők számára pedig gyermekeik olyan lényt testesítenek meg, aki gyöngeségével és kiszolgáltatottságával igényli az ő segítségüket, felügyeletüket és nevelésüket ahhoz, hogy boldogulni tudjon az emberek között (Pollock, 1983. 38. o.). A szülők és gyermekeik egymás iránti kötődése tehát nem történeti, hanem biológiai kategória.

Ariès felfogásának igaza ellen szólnak Shulamith Shahar kutatásai is. A gyermekek a középkorban (Childhood in the Middle Ages) című, 1990-ben megjelent könyvében a virágzó és a késő középkor századainak gyermekképét vizsgálja. Részletesen bemutatja a csecsemőhalandóság, a gyermekgyilkosság, a kitevés, a rendkívül gyakori gyermekbalesetek okait és körülményeit (Shahar, 2000).

Shahar a problémakör vizsgálatakor tartózkodik attól, hogy későbbi korok mentalitását vetítse vissza a középkor évszázadaiba. Lehet, hogy a gyermekgondozás korabeli módozatai az utókor számára merőben hatástalannak, esetenként egyenesen ártalmasnak tűnhetnek, de ezt a gyakorlatot mindig a korabeli tudós vagy népi gyógyászathoz viszonyítva kell megítélnünk, és semmiképp sem célszerű a szülők valamiféle gonosz szándékainak megtestesüléseként értelmeznünk. Tény, hogy a középkorban a gyermekek szinte teljesen részévé váltak a felnőttek világának, de vajon az következik-e ebből, hogy a gyermekkor fogalma nem létezett, és hogy a gyermekkort nem tekintették az emberi élet elkülönített szakaszának?

A kérdésre adott válasz megfogalmazásához Shahar egyedülállóan gazdag forrásanyagot dolgozott fel, amely felöleli a levéltári anyagokat, periratokat és halottkémi jelentéseket, korabeli magánlevelezést és más irodalmi emlékeket. Tüzetesen bemutatja a középkor családtervezési, gyermekgondozási és nevelési sajátosságait. Tézise szerint a szülő-gyermek kapcsolatnak vannak történeti korokon átívelő változatlan elemei is. Ariès felfogásával szemben azt állítja, hogy a középkori ember a gyermekkort az életciklus körülhatárolt szakaszaként érzékelte, tehát létezett a gyermekkor felfogása, ennek következtében léteztek nevelési elméletek és normák. Ezeket a normákat teológusok, világi és egyházi törvényhozók, jogtudósok, orvosi és didaktikus művek szerzői, valamint prédikátorok fogalmazták meg. A középkorban kialakult a gyermekgondozás gyakorlata, amelyet nemzedékről-nemzedékre hagyományozták át. A szülők törődtek gyermekeikkel, érzelmi és anyagi „tőkét fektettek beléjük".

Az ugyanakkor rendkívül gyakori gyermekbalesetek okát Shahar abban keresi, hogy a középkori emberek gondolkodása más lehetett, mint a mai: a szülők nem látták előre azokat a körülményeket, amelyek balesetet okozhattak, és nem tanultak a saját keserves tapasztalataikból. Sokszor ösztönösen cselekedtek, gondolkodásmódjuk „fatalisztikus" volt: úgy vélték, az Úr a szentjei segítségével megvédi őket és gyermekeiket minden bajtól.

A fatalizmus egyik válfaja volt az a remény, mely szerint az Úr, szentjein keresztül megvédi őket és gyermekeiket. Egy asszony, akinek a városba kellett mennie, „senkit sem talált, akire a gyermekét bízhatná, kivéve az Urat és az áldott Domonkost". Amikor visszatérve látta, hogy a háza lángokban áll, kiáltozni kezdett: „áldott Domonkos, add vissza a fiamat!". Mindezzel együtt világos: semmi sem bizonyítja, hogy azok a szülők, akik nem vigyáztak a gyermekeikre, nem is szerették őket (Shahar, 2000. 131. o.).

 

Shahar meglepő, de logikus és hihető okfejtéssel bizonyítja, hogy a középkori „nevelési elméletek" több rokonságot mutatnak a 20. századi pszichológia és pedagógia teóriáihoz, mint a 18. században közkeletű nevelési koncepciók. A középkori szerzők többségének felfogása szerint ugyanis a gyermekkel hétéves koráig gyöngéden kell bánni, és nem szabad vele szemben túlzott fegyelmi és önmérsékleti követelményeket támasztani. (Ugyanakkor számos 18. századi szerző a lehető legkorábban alkalmazott szigorú fegyelmezést követelte meg.)

Differenciáltabban közelíti meg a gyermekek kitevésének (expositio) középkorban ismert gyakorlatát is. Felhívja a figyelmet arra, hogy csecsemők magára hagyását az egyházi jog és a zsinati határozatok tiltották. A plébánosok számára írt útmutató kézikönyvek arra szólítják fel a papokat, hogy közösítsék ki azokat, akik ilyen bűnt követnek el. A talált gyermeket „feltételesen megkeresztelték", mivel nem tudhatták, részesült-e a keresztség szentségében. Kórházakat, gyermekmenhelyeket hoztak létre az elesettek befogadására. Az első árvaházat Dateo, Milánó püspöke alapította 787-ben, ezt több hasonló intézmény követte (Bergamo 982, Padua 1000, Montpellier 1070, Firenze 1161).

Ariès tézisét magyar történész kutatásai is cáfolják. A magyar középkorra és kora újkorra vonatkozó kutatásai alapján Péter Katalin írja: „Magyarországon nem kérdés az, hogy ismerték-e a 17. század előtt a gyermekkor fogalmát, holott a nyugati történetírásban erről hosszan húzódó, a személyességig fajuló vita folyt." (Péter, 1999. 143. o.). A gyermekkor-fogalom meglétét tanulmányában egy olyan törvény szövegének elemzésével igazolja, amely egyébként nem humánus mivoltáról volt híres. 1514-ben, a Dózsa-féle parasztfelkelés után a magyar országgyűlés rendkívül szigorú törvényeket hozott a jobbágyok kötelességéről. Ezek egyike „röghöz kötötte" őket (1514. 21. tc.), megvonva tőlük a szabad költözködés jogát. Mégis, pontosan ez az a törvény az, melynek szövege egyértelmű bizonyíték a gyermek-fogalom létezésére abban a korban: „...ha az anya az ő fiát, gyenge kora miatt magával vinné, ez a fiú mindazáltal [teljes vagy házasodásra alkalmas kort elérve] régi lakóhelyére köteles visszatérni" (Idézi: Péter, 1999. 143. o.). Ezek alapján egyértelmű Péter Katalin következtetése: ha ez a brutalitásáról közismert törvény a jobbágyok gyermekeinek kivételezett státuszt biztosít, akkor aligha hihető, hogy a kortársak a gyermekkort nem tekintették volna jól körülhatárolható életszakasznak az ember életében.

Ariès téziseinek újabb kritikáját nyújtja tanulmányában Barbara Hanawalt (Hanawalt, 2002). Primer forrásokat elemezve, és más történészek kutatásainak eredményeire támaszkodva fejti ki álláspontját, miszerint a középkori ember igenis rendelkezett jól körülhatárolható gyermekkor-fogalommal, megkülönböztette a gyermekkort a serdülő- és ifjúkortól. A középkori és reneszánsz korabeli szülők a hét-nyolc éves gyerekeket nem „lökték be" a felnőttkor rideg világába, a velük szemben megfogalmazódott elvárások figyelembe vették azt, hogy erejük, ügyességük, ítélőképességük csekélyebb a felnőttekénél. Az újabban feltárt - vagy új szempontok szerint feldolgozott - források tanúsága szerint a rendkívül magas csecsemőhalandóság sokkal inkább a bánat, az őszintén átélt gyász érzését váltotta ki a szülőkből, mintsem az érzéketlenséget, a közönyt. A középkorvégi Európa szinte „belemerült" a gyermekgondozás és -nevelés, valamint a gyerekeknek a felnőtt világ felé való vezetésének gyakorlati kérdéseit taglaló irodalomba. Gyermekgondozási és -nevelési útmutató kézikönyvek egész sora látott napvilágot (például: „The Babee's Book", „How the Good Wife Taught her Daughter", „John Russel's Book of Nurture").