6. megálló. Alkalmazkodás a vízben gazdag és vízben hiányos élőhelyekhez

A pálmaház déli bejáratától balra egy tavacskát, jobbra több kis tocsogós lápfoltot találunk. A kis tavacskába lebegő és gyökerező hínárokat, széleibe mocsári növényeket ültettek. A vízben békák, gőték, halak, mocsári teknősök úszkálnak, felettük gyakori vendégek a szitakötők.

A növények a tengerekből származnak, de meghódították a szárazföldet, mert itt nagyobb a tápanyagbőség. Sejtjeik azonban csak vízzel telten működnek megfelelően, alakjukat is csak így tudják megtartani. Ezért a szárazföldön a növényeknek meg kell küzdeniük a vízhiánnyal. A harasztoknak, így a közéjük tartozó páfrányoknak a szaporodása is még vízhez kötött. A maggal terjedő növények szaporodása viszont már függetlenedett a víztől. Egyesek közülük ismét visszatértek a vizekbe, mások egészen szélsőséges, száraz termőhelyeket is meghódítottak. Testük az élőhelyhez nagymértékben alkalmazkodott. A víz a tápanyagok felvételéhez is nélkülözhetetlen, hiszen azok csak oldott formában felvehetőek. Ha van elég víz és vízben oldott tápanyag, csak akkor tudnak megfelelően növekedni. A tápanyaghiány tehát még megfelelő vízellátás esetén is próbára teszi a növényeket. Néhányuknak azonban ezt a problémát is sikerült megoldaniuk.

A vízi és szárazföldi lét határán él egy különös megjelenésű növény, a nyílfű (Sagittaria sagittifolia), melynek szervei az átmeneti élőhelynek megfelelően változatosan alakulnak. Ennek a növénynek az iszapban ülő, gumókból fejlődő, első levelei még a vízben alámerülten lebegnek, alakjuk keskeny, szálas. A később fejlődő levelek a vízen úsznak, ezek tojásdadok vagy elliptikusak. A legutoljára kialakuló levelek pedig a már hosszú nyéllel a víz fölé emelkednek és nyíl alakúak. A vízben a víz és a levegő határán és a levegőben fejlődő levelek tehát alakjukban is jelentősen eltérnek egymástól. A víz fölé, a levegőbe nyúlnak a nyílfű egyszerű felépítésű virágjai is. A 3 fehér sziromlevélből álló 1-1,5 cm-es virágok alatt szintén 3 csészelevelet találunk. Egyesekben vagy csak porzókat, másokban csak termőket találunk, de mindkét féle virág egy növényen fejlődik és rovarmegporzókat vár. A termés viszont a vízbe potyog, de nem merül el, hanem a felszínen sodródva messzire is eljuthat. A nyílfű gumója a vegetatív szaporodásban fontos, tartalék tápanyagokban gazdag és krumplihoz hasonlóan fogyasztható, ízletes, tápláló.

A tavacskában több tündérrózsa (Nymphaea) hibridet is láthatunk. A tündérrózsák világszerte elterjedt évelők. Nagyon ősi zárvatermő növények, melyek, egy rövid szárazföldi lét után gyorsan visszatértek a vízi életmódhoz. Erős, vízszintesen kúszó rizómával rögzülnek az iszapba. Ebből erednek hosszú levélnyelű, felszínen úszó ép szélű, kerek levelei, melyeknek csak a felszínén vannak gázcsere nyílások. Levélnyelükben sok légjárat biztosítja a felszín felől az oxigénellátást. Vízfelszínén nyíló virágok eredeti takarólevelei a zöld csészelevelek, a sziromlevelek viszont a porzókból fejlődtek ki, időnként látni is ilyen átmeneti alakokat. A tündérrózsa csavarmenetes nagy virágai illóolajat ugyan nem termelnek, de feltűnőek: bogarakat, legyeket várnak megporzónak. A megporzók azonban megrághatják a magkezdeményeket is, ezért a virág hosszú kocsánya felül bögreszerűen kiszélesedve körülnövi a termőleveleket. Magjaik levegővel telt köpeny segítségével a vízen úsznak, majd később ez lebomlik, így lesüllyednek az iszapba.

A mocsarak a szárazföldi és vízi élettér határán található élőhelyek, ezért az itt élő növények számára fontos víz- és tápanyagellátás egyaránt kedvező, csak a gyökerek légzéséhez szükséges oxigénből van kissé kevesebb. A tavacska szélét övező mocsárzónában él a keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). E csoportosan fejlődő növénynek sötétzöld, függőleges, két sorban álló, vékony levelei vannak, melyek legfeljebb centiméternyi szélesek. Levelei tehát csak egyfélék, részben a vízbe merülnek. A vízpartszéli mocsaras zónában azonban a szelek nagyon erősen fújnak, emiatt keskenyek, hajlékonyak a gyékény levelei. A levelek belseje szivacsos, a légjáratokban az oxigén így a gyökerekhez is lejut. A szél a gyékény megporzásában fontos. A növény hengeres, torzsaszerű virágzatot fejleszt (ezt „buzogány"-nak is nevezik), amiben felül csak porzós, néhány centiméterrel lejjebb, csak termős virágok fejlődnek. A repítő szőrös termést is a szél terjeszti. A gyékénynek az iszapban erőteljes rizómája fejlődik, melynek magas a keményítő tartalma, emiatt friss hajtásaival együtt régen gyűjtötték és fogyasztották. Virágporát 1:1 arányban liszthez keverve használták palacsinta készítéséhez. A buzogányt tűzgyújtáshoz alkalmazták, zsenge belét párolva fogyasztották.

A pálmaház bejárata mellett jobb oldalt, több kis lápmedencét láthatunk. A lápokban az elhalt növények lebomlásnak indulnak, de a levegőtől elzárva hamar elfogy az oxigén az élő növényzet alatt, így a vízben részlegesen lebomlott növényi anyagok felhalmozódnak, ezek alkotják a tőzeget. A tápanyag a tőzegbe megkötötten marad, így hiába van elég víz, a növények mégis tápanyaghiánytól szenvednek.

Az egyik kis lápmedencében sok páfrányt láthatunk. A tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) hazánkban is őshonos, védett növény, ami gyakran fordul elő ilyen tápanyaghiányos lápos élőhelyen. A tőzegpáfrány vékony, törékeny gyöktörzsén ritkásan fejlődnek a világoszöld, ásó alakú levelek. Ezek a levelek kopaszak, kétszeresen tagoltak, fejlődésük kezdetén a páfrányokra jellemzően pásztorbotszerűen csavarodottak. A levelek nem teljesen egyformák. A kicsit keskenyebb levelek fonákján fejlődnek ugyanis a szaporodást biztosító spórák, melyeket a kissé begöngyölődő levélszélek védenek.

Igazi lápi növények a gyapjúsások (Eriophorum sp.), hajtásuknak nemcsak az alapja, hanem a föld fölé emelkedő része is leveles. Virágzatában fejlődő hajszálszerű szőrök erősen megnyúlnak és olyanok mintha laza vattacsomók lennének. Gyapot hiányában ezt a virágzatot sebkötözésre is használták.Leveleikből képződő rostos tőzegből papír készíthető.

A hiányzó tápanyagokhoz, néhány növényfaj egészen különleges módon, csapdába ejtett állatokból jut hozzá. Ilyen érdekes táplálkozású növények például az amerikai lápokon élő kürtvirágok (Sarracenia sp,), amelyek húsevők. A kürtalakú módosult levélnek felül még egy fedele is van, színes, így elsőre virágnak is lehetne nézni. A széle csillog a sok nektártól, elütő színű, de még a kürtő külső oldalán is találhatóak csalogató nektártermelő mirigyek, csak gyérebben. A kürtő pereme csúszós, a rámászott rovar, néha egy kisebb béka csak csúszik egyre beljebb és lejjebb. Végül a pórul járt állat belepottyan a kürtő aljában tárolt folyadékba, ahonnan nem tud kimászni, és megfullad. A folyadékban olyan enzimeik vannak, melyek képesek a fehérjék lebontására, így a növénynek már csak fel kell szívnia és hozzájut a lápokban oly ritka nitrogéntartalmú tápanyaghoz. A tápanyagellátás e sajátos módja annyira eredményes, hogy ennek a növénynek alig vannak a többi növényhez hasonló tápanyagfelszívó gyökérszőrei.

A lápmedencéktől délre, az út és a kaktuszos üvegház között, nagy kövekből álló, egzotikus félsivatagi kőkert helyezkedik el. Kialakítása az amerikai kaktuszok és pozsgás növényeket kutató Dr. Debreczi Zsolt tervei alapján készült, az általa gyűjtött növények felhasználásával. Itt jól megfigyelhetjük a szárazsághoz jól alkalmazkodott növények felépítését.

Az amerikai kontinensen élő fügekaktuszok (Opuntia) nemzetsége több mint 180 fajt tartalmaz. Változatos élőhelyeken fordulnak elő, a magashegységektől kezdve a mérsékeltövön keresztül, a trópusi síkságokig. A fügekaktuszok úgy alkalmazkodtak a párologtatás csökkentéséhez, hogy levelük pici ár alakúvá alakult, ráadásul korán lehulló. További rövid hajtásain pedig a levelek, védelmet nyújtó levéltövisekké alakultak át. A fényenergiát ezért már nem is képes hasznosítani, helyette ezt a szerepet az ellaposodó szártagok vették át. Alakjuk miatt, medvetalp kaktuszoknak is hívják e növényeket. A szártagok sejtjeiben sok nyálkát termelnek, ami jól magához köti a nedvességet, tehát a kaktusz itt raktározza a vizet. A fügekaktuszoknak sokszirmú és sokporzójú, nagy virágai fejlődnek. Több fajuknak van fügére emlékeztető alakú, ehető termése, ezek eltérő színükkel (pl. pirosló) hívják fel magukra a figyelmet. A sziklakertben többféle télálló fügekaktuszt is láthatunk. Ezek a kaktuszok télállók, de a téli nedvességtől óvni kell őket, ezért sziklás kavicsos talajba lettek ültetve, ami gyorsan elvezeti a vizet. Sok kaktuszfaj azonban nem tűri jól a fagyos teleket, ezek az üvegházba kerültek elhelyezésre.

A pálmaliliomok, vagy más néven jukkák (Yukka sp.) az agáve félék családjába tartozó, Észak- és Közép-Amerika száraz területein honos növények. A pálmaliliom (Yukka filamentosa) nálunk közkedvelt kerti dísznövény, mert mutatós a virágzata és a szabadban is áttelel. Levelei szürkészöldek, merevek, néhány cm szélesek és több mint fél méter hosszúak, szélük szálasan göndörödve foszlik. Tőlevélrózsában fejlődnek a vízszintes, vékony gyöktörzsből. Feltűnő a magas, akár 3 méterre növő bugavirágzata, melyet nagy, fehéres-krémszínű, illatos kb. 6 cm-es virágok alkotnak. E növényhez képest e hatalmas virágzat kifejlesztése nagyon sok anyagot és energiát igényel a növénytől, ezért csak akkor következik be, ha elég tápanyagot sikerült felhalmoznia. Így az egyedek virágzási idejében több évi különbség is lehet. A virágok megporzását hazájában, külön e virágokhoz tökéletesen alkalmazkodott, a virágban is fejlődő apró molylepkék (Pronuba sp.) tudják csak elvégezni. Nálunk ezek a „jukkamolyok" nem élnek, így e szép virágok is megporzó nélkül maradnak, ezért magot csak elvétve tudnak hozni. Tősarjakkal azonban képes terjedni a növény, ami sajnos kiszökött a kertekből, így védett területeinken, például a Kiskunsági Nemzeti Parkban is terjedőben van. Itt kiszorítva az őshonos fajokat nagy károkat okoz. A kőkertben többféle pálmaliliom faj is látható.