1.2. A kert szimbolikus jelentései

A szimbolikus kert-értelmezések között kétségkívül kiemelt jelentőségűek az édenkert elgondolások és leírások. Az éden szó, bár a sumér nyelvben eredetileg pusztát, pusztaságot  jelentett, később „gyönyör, boldogság" értelem is társult hozzá (Fodor 2005, 174). Az édenre utaló paradicsomkert kifejezés a perzsa pairidaeza szóból származik, ami fallal körülvett, zárt kertet jelent (Hankiss, 2006 414. p.).

Az ókeresztény művészetből is maradtak ránk régészeti leletek, mint például a pécsi Cella Septichora, a Korsós sírkamra vagy a Péter-Pál sírkamra. Témánk szempontjából kiemelhető a XX. számú sírkamránál látható szőlőtő, és kerítés motívuma, a Péter-Pál sírkamra és a Mauzóleum esetében pedig az Ádám és Éva bűnbeesését ábrázoló édenkert jelenet.

Az Édenkert a megszentelt, védett, körülhatárolt, hely szimbóluma, szimbóluma a félelmetes, körülvevő világgal szembeállított emberi világnak. „A kert a mi saját világunk, egy általunk teremtett és ellenőrzött világ. Rendezett és harmonikus univerzum, szemben a rendezetlen és diszharmonikus külső világgal" (Hankiss, 2006 142.). A Bibliában több helyen is olvashatunk szimbolikus kertekről. „A kert-metafora a Szentírás egészét átfogja, a teremtés kertjétől kezdve egészen a Getszemáni kertig, illetve még azon is túl" (Fodor, 2005 174.). A földi paradicsom védendő, fallal körülvett zárt kert, hortus conclusus Az Édenkert szimbolikus értelemben jelen van a középkori világban, egyházi épületeiben; kolostoraiban, klastromok belső, zárt kertjeiben, a hajdani (bibliai) kertet, a bűnbeesés és a kiűzetés előtti létezés állapotát idézve, és előrevetítve, mintegy az eljövendő Paradicsomot (Hankiss, 2006).

Művelődéstörténeti tanulmányában Géczi János a középkori kertről mint allegorikus értelmű szent-térről beszél. „Az európai kertkultúrának van egy olyan szakasza, amelyben a kert létezésének legfőbb indokául a kereszténység túlvilági elképzelése szolgál " (Géczi, 1999 240.).  A korabeli Európában a kert lényegileg azonos módon, sok helyütt fellelhető sajátos alaptípusként terjed el.  „A kolostorkertekben a növényállomány funkciója elkülönítetlen: közösen találhatóak a zöldségnövények, a gyümölcsök, az illatszert szolgáltatóak és a gyógynövények - nemegyszer éppen a temetőben, amely ideiglenes állomás a paradicsom felé, s így a temetkezési helynek paradicsomi tulajdonsága mutatkozik." (Géczi, 1999 234.) Ez a kerttípus a középkor végén ágazik szét számos különböző funkciójú, specializálódó kerttípusra; orvosi kertekre, haszonkertekre, díszkertekre, ám még ezekben is hosszú ideig kimutatható lesz az áthagyományozódó tudás egy szakrális világképbe ágyazott rétege.  A Biblia mint világképi jelentőségű alapszöveg ó- és újszövetségi igehelyeit Géczi János a kert-említések megjelenése és típusa szempontjából vizsgálja. Kísérletet tesz annak bemutatására is, hogy a szimbolikus tartalmakkal telített tér miként hat a szakralitástól elváló kerthasználati módokra és a kerttel kapcsolatosan közvetíthető tudás lehetséges tartalmaira. Elemzése felvázol egy izgalmas értelmezési folyamatot, amelyben a kert az ember univerzumává tágul, ezáltal magának a világnak válik a szimbólumává, ebből adódóan a félig humanizált természet valamennyi, az ember számára fontos tudás eredője lesz (vö: Géczi 1999).

Néprajzi megközelítésben - jóllehet a kert és az udvar szavunk rokon értelműek - előfordulásuk, használati módjuk alapján eltérő minőségekre utalnak a népdalokban, vagyis korábbi kialakult jelentéseikben; míg az udvar inkább profán, gyakorlatias jelentésekben, elsősorban a munkavégzés tevékenységeihez kötötten, azok reális színtereként jelenik meg, addig a kert alapvetően szimbolikus tartalmú (a női minőségre utaló) kifejezésként használatos (Magyari 2014).

A költészetben és irodalomban gyakran találunk a kert további értelmezéseivel. Ezek egyike „a haza mint kert" értelmezés. „Virágos kert vala híres Pannónia, mely öntöze hiven Szűz MÁRIA. Kátholika hitnek bő volt szép virágja, bé homályosodott örvendetes Napja." - fogalmaz a Szent István királyrúl című ének. Ennek különlegessége még, hogy a versszakok kezdőbetűi összeolvasva az „Árvakert" szót kapjuk. (Wikipedia: Dőri kézíratos énekeskönyv)

Vörös Imre az irodalmi művekben megjelenő kertszimbólumok négy típusát különbözteti meg. Az egyik típusa az ún. sorskert (élet‑ és halálkert), amelyre a leggyakoribb példa a már említett édenkert. Ebbe a kategóriába sorolható a Heszperidák kertje, melynek almafája közvetlenül az alvilág bejáratánál található, továbbá az ismert tündérmesében szereplő Árgirus kertje is (Vörös 1983, 23). Utóbbi a következő kerttípusba, az ún. szerelemkert kategóriájába is besorolható (Vörös 1983, 45). Az a gondolat, hogy a szerelem színhelye egy rendkívüli ékességű kert, igen régóta ismert a hivatásos irodalom  műfajaiban és alkotásaiban (Voigt 1969). Voigt Vilmos részletes elemzései rámutatnak arra, hogy lírai népdalszövegeinkben gyakran találkozhatunk ezzel a helyszínnel a szerelem élettereként. Több dalban előfordul, hogy a szerelmesek hajnalban egy kertben találkoznak, vagy a lány harmatos kertben virágot szed, stb. Voigt Vilmos nemcsak népdalszövegeket, hanem prózai folklórszövegeket is vizsgál. Megállapítja, hogy ezekben általában a mágikus kert motívuma jelenik meg, amikor is a hős egy csodálatos, természetfeletti kertben talál rá a szerelemre (Voigt 1970, 53). A kert az ilyen szövegekben nemcsak a boldog szerelem helyszíne, hanem sokszor a bánat és elhagyás színtere is. Voigt Vilmos a magyar népdalokon és folklórszövegeken felül a képzőművészetre és irodalmi művekre, valamint  japán és kínai forrásokra is tesz utalást. „A „szerelem kertje" téma narratív lírai dal formájában (időszámításunk előtti VI. - V. században) már megfogalmazódott Kínában. [...] A japán „szerelem kertje" versek igen rövidek, és általában a tavasz közeledtéről szólnak, bennük leggyakrabban a cseresznyevirág, a szilvafa, a csalogány és a vadlibák szerepelnek" (Voigt 1970, 28). Ezen felül a mezopotámiai, egyiptomi és iszlám kultúrában megjelenő kertszimbólumokra is találhatunk példákat.

Az irodalmi művek harmadik kerttípusa az ún. mulatókert. Jó példája ennek Epikurosz kertje, mely az „élet mértékkel való, bölcs élvezetének jelképe. A sorskerttel ellentétben semmiféle transzcendens tartalma nincs. A kerítés a világ bajait, a politikai élet viharait is kívül rekeszti" (Vörös 1983, 5.).

A negyedik típus a sztoikus megnyugvás kertje. Az előző típussal szemben ez a kert nem a világi élvezetek, a szórakozás, a társasági élet és bőség helyszíne, ellenkezőleg; az elvonulás, az elmélkedés, a csendes szemlélődés és a kertben való munkálkodás tere, amely a világi tapasztalatok feldolgozásának lehetőségét is nyújtja, ahol a megnyugvás és az egyéni boldogság keresése kap kitüntetett szerepet (vö: Vörös 1983, 6).

A kert nem egészen természetes, de nem is egészen mesterséges környezet; egyfajta megkomponált, „megszelídített vadon", amelyben az Élet megnyilvánulásai és az emberi tennivalók és élvezetek sokasága a növényi életformák törvényei által áthatott, mi által különös atmoszférájú tapasztalati hellyé válhat.

A park történeti funkcióinak néhány példája

Hogyan alakultak ki a mai városi parkok és milyen funkciót töltöttek és töltenek be a társas életben Magyarországon? A jelen értelemben vett városi parkok egyértelműen az urbanizáció hatására alakulhattak ki. A 19. század társadalmi folyamatainak, a városiasodás és gyors fejlődés eredménye, hogy a falu és a város között egyre nagyobb eltérések kezdenek megjelenni. A falu úgynevezett természetközeli életet, míg a város a természettől úgymond, eltávolodó életmódot vont maga után. Részben e tendencia ellenében, társadalmi igényként jelent meg a parkosítás igénye a városokban. Városrendezési, városfejlesztési szemponttá vált  közösségi terek kialakítása is, ezek egyik típusaként közparkok létesültek.  A történetírás tudományterülete mélyrehatóbban foglalkozik az urbanizáció folyamatával és társadalomra gyakorolt hatásával, illetve a társadalmi terek funkciójával és használatával (lásd Hanák  1999 és Gyáni 1999). „A városi parkok és a magántulajdonban lévő, de a nyilvánosság számára megnyitott kertek fontos szerepet játszottak a 19. századi Pest-Buda társas életében: a különböző társadalmi rétegek önreprezentációjának meghatározó színterei voltak." (Magyar 2004). A parkok és kertek nemcsak nálunk, másutt is olyan folyamatosan változó, körülhatárolt terek, amelyek különböző tradíciókhoz kapcsolódjanak bár, van köztük funkcionális rokonság és változásaikban kontinuitás. Elmondható ez más országok parkjairól, így London történelmi parkjairól vagy a méltán híres angol és francia kertekről is (Marcus - Barker  1997).  A művelődés- és mentalitástörténeti megközelítés a parkok funkcionális és szimbolikus aspektusaival foglalkozik elsősorban: a város életében betöltött konkrét szerepükkel, valamint a róluk kialakított, illetve kialakult képpel. A parkok a különböző társadalmi rétegek fontos életterei, legfőbb funkciójuk a társas együttlét helyszínének biztosítása volt. Ezekben a térhasználat ritualizált formái alakultak ki (Magyar 2004). A találkozások és társalgások szigorú szabályok ismeretét feltételezték, 19. századi illemkönyvek igen részletes leírást adnak a parkokban, kertekben való viselkedési normákról is:  "Utcákon, sétányokon nem illik másoknak útjába állongani, többekkel egy sorban az utat elfogni, tolakodni, pajkoskodni, danolni, fütyölni, lármázni, nagy hangon beszélni, nevetkőzni, mutogatni, bottal, kézzel hadarászni, pipázni, ebet magával hordani, kacérkodni, szegleteken az elmenőket szemlélgetni, az úton sokszor keresztül-kasul járkálni, másoknak láb alatt ténferegni, valakivel hosszas beszédbe megállani." (Sasku 1856, 98.) E közösségi terek tehát, mint a normaközvetítés terei kapcsolódnak a szocializációs folyamatokhoz, közvetve a nevelődés, nevelés kérdéseihez is. Bár mára a közösségi terek, funkcióik és használati szabályaik részben átalakultak, a közparkok és a nyilvánosság számára nyitott kertek nem vesztették el közösségi funkcióikat. Rapaics Raymund 20. századra vonatkozó megállapítása a 21. századi városi kertekre vonatkozóan is megállja helyét: „a városi ember mást vár a parktól, s a nagyvárosi park igyekszik is eleget tenni a korszerű követelményeknek. Hajdan a gyermek nem élvezhette a maga módján a parkot. Jaj volt, ha a mogorva parkőr észrevette, hogy a pázsitra lép. Ma lubickolók, játszóterek, homokágyak hívják egészséges játékra a gyerekeket a parkban. Az ifjúság is kedve szerint szórakozhat és űzheti a maga divatos sportjait." (Rapaics 1940, 256) A használati szabályok „fellazulása" vagy éppen szigorodása kísérő jelenségei e terek funkcióiban bekövetkező változásoknak.