3.2 melléklet: Edna Mitchell: Napjaink bevándorlóinak eltérő tapasztalatai

A szöveget kiosztva a hallgatók között (egy „narrátor" és interjúnként külön-külön) felolvassák a diákok.

Az újonnan érkező gyermekek élettapasztalatai jelentősen különböznek a bennszülöttekétől. Ezek kialakulásában meghatározóak a kivándorlás motívumai, hány éves korukban érkeztek, a megelőző iskolázottság és az anyagi igényessége foka, az utazás nehézségei és életük kettészakadásának és traumájuk mértéke, illetve státuszuk (hivatalosan elismert menekült, jogilag elismert vagy okmányok nélküli idegen). A bevándorlók sikeres beilleszkedésénél fontos mozzanat iskolázottsági hátterük és a rendelkezésükre álló anyagi források figyelembevétele. Csoportonként más és más tapasztalataik vannak háborúkról, kínzásokról, az élet nehézségeiről, kiszolgáltatottságról és az életük szétszakadásáról. Idézzük a California Tomorrow beszámolójában megszólalt gyermekek és fiatalok személyes élményeit (Olsen, 1988).

Egy tizenkét éves korában bevándorolt, tizedik osztályos kambodzsai kisfiú:„Fáj, amikor felidézem a háborús tragédiát, amikor a múltban történtekre gondolok. Próbálok nem gondolni rá, de éjjel álmomban látom, mint ölik meg a bátyámat. Azt álmodom, hogy próbál megtalálni minket. Azt álmodom, hogy folyton lőnek rá, és addig lőnek, amíg felébredek."

Egy hétéves korában bevándorolt, kilencedik osztályos mexikói kisfiú:„Nagyon félelmetes volt. Külön mentünk át. Engem először elkaptak, és visszaküldtek a nagynéném házába. Ekkor a nagynéném egy csomó pénzt adott egy embercsempésznek, hogy áthozzon. Zsákba rakott, és feltett egy krumpliszállító teherautó hátuljára, és azt mondta, hogy amíg értem nem jön, maradjak teljesen csendben. Melegem volt, és nem kaptam levegőt, ezért megijedtem. Hang nélkül sírtam. Úgy éreztem, hogy csak órák múlva jött értem. Átjutottam. De hol volt anya?"

Egy kilencéves korában bevándorolt, tizedik osztályos vietnami lány:„Hosszú napokig egy hajón voltunk étel és víz nélkül. Néhányan meghaltak. Csak imádkoztunk és imádkoztunk, hogy mentsenek meg minket. Kalózok jöttek. Azt hittem, hogy meg fognak bennünket menteni. Anyám sírt és könyörgött, hogy ne vigyenek el engem. A köldökében lévő aranyat adta oda nekik. Nagyon beteg voltam, és azt gondoltam, hogy ott fogok meghalni."

Egy tizenkét éves korában bevándorolt, tizedik osztályos kínai lány:„Nem tudom, hogy ki vagyok. Én vagyok a jó kínai kislány? Egy amerikai tizenéves vagyok? Mindig úgy érzem, hogy cserbenhagyom a szüleimet, amikor a barátaimmal vagyok, mert annyira amerikai módra viselkedem, de azt is érzem, hogy soha nem leszek igazi amerikai. Soha többé nem fogok nyugalmat találni magamban."

Egy fél évvel korábban bevándorolt, kilencedik osztályos mexikói fiú:„Annyi megkülönböztetés és gyűlölet van még olyan mexikói srácoktól is, akik hosszabb ideje vannak itt. Nem testvérként kezelnek minket. Még jobban gyűlölnek. Ettől kevésbé érzik magukat idegeneknek. Amerikaiak akarnak lenni. Nem akarnak spanyolul beszélni velünk, ők már tudnak angolul, és tudják, hogyan kell viselkedni. Ha velünk vannak, akkor illegális bevándorlóknak hiszik őket, ezért próbálnak elkerülni minket."

Egy tizenkét éves korában bevándorolt, tizenegyedik osztályos koreai lány:„Koreában van egy olyan óra, ahol koreai szokásokat és hagyományokat tanítanak, például: mit kell csinálni és mit szabad enni egy temetésen. Ezt végig tanítják az általános és a középiskolában. Felső osztályosok tartják az órákat egy másik épületben. Mindenki komolyan veszi ezt az órát. Szeretném, ha valami ilyesmi lenne itt Amerikában is, hogy megtanulhassam a szokásokat, és azt, hogy hogyan lehetek amerikai."

Egy tizenegy éves korában bevándorolt, tizenegyedik osztályos mexikói kisfiú:„Nincsenek bevándorlási papírjaim, és félek tőle, hogy elkapnak. Éjjelente dolgozok, és ezért nehéz tanulni. De a legrosszabb az, hogy félek. Csak azt akarom, hogy a családom együtt maradjon, és ne legyen problémánk a Bevándorlási Hivatallal. A nagybátyám szerint lehet, hogy nem dolgozhatunk soha többé, és lehet, hogy el kell mennünk. A tanárom kéri anyámat, hogy írjon alá egy papírt, de én félek attól, hogy a neve az iskolai nyilvántartásban legyen. Félek, hogy deportálnak minket."

Egy általános iskolai tanár mesélte el a következő történetet:„A dolog olyan hirtelen történt. Teljesen váratlanul ért. A gyerekek képeket festettek. Véletlenül piros festék fröccsent egy képre, amit egy salvadori gyerek festett egy emberről. A lány zokogni kezdett, elszakította a képet, és órákig nem lehetett megvigasztalni. Később elmondta nekem, hogy a piros vér volt, és nem akar vért a képén. Később derült ki, hogy amikor katonák lerombolták a falujukat, az apját meggyilkolták. Szegény gyermek. Nem tudtam, hogy mit tegyek."

Egy San Francisco-i középiskola igazgatója:„Nagyon összetett feladat, ami sok fejtörést és gondos tervezést, és a megvalósításához szükséges forrásokat igényel, amelyek gyakran mind hiányoznak. Ma már mások a diákok. Iskoláink egy bizonyos típusú diákok számára lettek tervezve, de valójában más típusúakat tanítunk. Ezzel tisztában vagyunk egy ideje. De a változtatásokhoz szükséges anyagi eszközök előteremtése óriási feladat."

Kalifornia úgy igyekszik megbirkózni e problémákkal, hogy például minden tanárnak kötelezővé teszi a multikulturális oktatással foglalkozó kurzusokon való részvételt mind munkába állás előtt, mind pedig azután, illetve a tanároknak kötelező tanítási gyakorlatuk egy részét egy soknemzetiségű iskolában kell teljesíteniük (ez aztán nem okozhat problémát). Új szakosodási lehetőség a tanárképzésben a nyelvfejlesztés szak és az angol második nyelvként való tanítása (a korlátozott kétnyelvű megközelítés helyett) az angolul nem beszélő gyermekek számára. Szerte az államban mintaprogramokat indítottak be, fogadtak el és tettek közzé, hogy bemutassák, milyen programmal rendelkező iskolák működhetnek speciális befektetéssel, s milyenek a nélkül. E példamodellek legtöbbje bevonja a családot és a közösséget azokba a folyamatokba, amelyek lehetővé teszik a kultúrák közti kommunikációt, s amelyek tisztelni és értékelni törekszenek a kulturális gyakorlatokat. Ez a tantermekben elsajátított tananyag visszatükrözi a jelenlévő kultúrákat. E sokrétűség úgy teszi lehetővé a gyerekek, a fiatalok, az oktatók és a családok számára a közös szükségletekkel járó közös emberség elismerését, hogy nem lesznek közömbösek a tapasztalatokban, a hagyományokban, a vallásos meggyőződésekben és gyakorlatokban, az étkezésben, az öltözködésben és a tradícióban megnyilvánuló különbségek iránt. A tanrendben már nem a különlegesség vagy az egzotikum hangsúlyozása, illetve a nemzeti ünnepek milyenségének kiemelése a legfontosabb.