1.2 melléklet

Szuhay Péter: Néprajzi és kulturális antropológiai kutatások²⁹ (részlet)

„A magyarországi cigányok tudományos csoportosításának máig leginkább elfogadott rendszerét Erdős Kamill adta, még 1958-ban. Előtte is voltak azonban próbálkozások, amelyek hatottak korunk politikai-közigazgatási gyakorlatára. Az 1893-as cigányösszeírás a vándorlás, illetve letelepedés mértékét tekintette a legfőbb rendező elvnek, s e szerint megkülönböztet vándorcigányokat, huzamosabb ideig egy helyben tartózkodó és állandóan letelepedett cigányokat.
Az első „ciganológus triásznak" nevezett kutatók - Wlislocki Henrik, József főherceg és Hermann Antal - munkássága sem volt mentes a romantikus attitűdtől. Jóllehet mindhárman (alkalmazták) a résztvevő megfigyelés módszerét, amelynek során a vándor cigányokat úgy jellemezték, mint a társadalmi kötöttségeket nem tűrő embereket, akik vonakodnak a társadalom részévé válni, akik a természet gyermekei és jellemük nem éppen tisztességes. Tudományos érdeklődésüket egyfajta felvilágosult abszolutista álláspont vezérelte, a vándorló cigányok letelepítésén „fáradoztak". József főherceg alcsúti birtokán akart letelepíteni egy vándorló csoportot, Hermann Antal pedig belügyi főtanácsosként az 1916-os BM rendelet előkészítésén és koordinálásán fáradozott. Úgy tűnik, kevéssé értették meg a vándorlók kultúráját, nem ismerték fel annak gazdasági kényszerét és a környezethez való viszonyukban a bizalmatlanságot, a gyanakvást. A triász munkássága összegzésének tekinthetjük a Pallas Nagylexikon czigány címszavának hosszú mellékletét.
Heiczinger Antal 1939-es tanulmányában fogalmazta meg elsők között a ma ismert legfontosabb három magyarországi cigánycsoport leírását, egyenértékű ismertetését adva a teknővájó cigányoknak. „Adatok a falu cigánykérdéséhez" című munkájában mint megfigyelési szempont egyszerre érvényesül a nyelv, a vándorlás, a foglalkozás, illetve a megélhetés, az életmód szempontja és a faluhoz, illetve a parasztokhoz fűződő viszonyrendszer. Erdős Kamill „A Békés megyei cigányok - cigánydialektusok Magyarországon" és „A magyarországi cigányság - törzsek, nemzetségek" című tanulmányaiban próbálta megadni a magyarországi cigánynak mondott csoportok klasszifikációját. Mindmáig ez tekinthető a legrészletesebb csoportosításnak, és bátran mondhatjuk ez kodifikálódott a cigányokkal foglalkozó tudományszakokban. A néprajzi és antropológiai vizsgálódásoknak ez adja mintegy fogalmi hálóját, de alapkategóriáiban befolyásolta a későbbi szociológiai kutatásokat is...
Az etnográfiai irodalom, túljutva a cigánycsoportok klasszifikációs nehézségein, kisebb-nagyobb érdeklődést mutatott a cigányok leírására. Az ötvenes-hatvanas évek szemléletében és kérdésfeltevéseiben folytatója volt a harmincas évek törekvéseinek. Az érdeklődést valójában kétirányúnak tekinthetjük. Egyfelől a hagyományos mesterségek, másfelől folklorisztikai jelenségek izgatták a kutatókat. A hagyományos, illetve ősi mesterségek pozitivista leírása, múzeumi tárgygyűjtése és fotódokumentációja értelemszerűen számos ismerettel gazdagítja a romákról való tudásunkat (a teknőkészítőkről Gunda Béla, Békeffy Margit, Petercsák Tivadar, Bencsik János, a fémművességről Bakó Ferenc, Erdős Kamill, Bodgál Ferenc, Ladvenicza Ilona és Bódi Zsuzsa készített pontos leírásokat, de kiterjedt a vizsgálat a vályogvetésre, a téglaégetésre, a madzagszövésre és a kosárkötésre is). Ezek a munkák azonban megmaradnak a mesterségismertetés keretei között és nem igazán ágyazódnak be a közösség egészének történetébe és valóságos viszonyrendszerébe. Így e leírások sokkal inkább technikatörténeti, mintsem valóságos társadalomtörténeti folyamatokat rögzítenek.
A folklorisztikai kutatásokat kezdetben a cigányok körében még fellelhető, a magyar népi kultúrából átvett elemek dokumentálásának vágya motiválta. A kutatók abból a feltevésből indultak ki, hogy a cigányságnak nincs önálló etnikus kultúrája, viszont mint archaikus közösségek számtalan olyan kulturális elemet őriztek meg, amelyet a magyar táncfolklórból vagy mesekincsből vettek át. A kutatás tehát nem a valódi cigánykultúra leírására törekedett, hanem a magyar népi kultúra archaikus rendszerének megismerésére. A cigányok nem cigányokkal való együttélésének hangsúlyozása mintegy legitimálta azt a gondolatot, hogy a cigányság kultúrája csakis kizárólag az átvétel eredménye. Kétségtelen, hogy a folklórtudást alapvetően társadalmi, osztály-, illetve rétegfüggőnek kell tekintenünk, de a csoport identitásának megfogalmazása során képződött etnikus tudást nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A folklorisztika elsősorban a mese gyűjtésére koncentrált, így az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának Ciganisztikai tanulmányok sorozata is elsősorban mesegyűjtéseket ad közre, de ki kell emelni Nagy Olga és Vekerdi József tevékenységét is.
Ellenkező törekvésként tarthatjuk számon Kovalcsik Katalin munkásságát, aki a folklórgyűjtés során az adott közösségre - és nem pusztán egy műfaj utóéletére - kíváncsi. Kutatása így adott közösségek folklórrendszerének leírására törekszik. Bari Károly gyűjtőmunkája mind a két irányzattól eltérően alapvetően azt a törekvést fogalmazza meg, amelyben a cigányok körében gyűjtött folklóralkotások segítségével megkonstruálható a cigányság egykor volt egységes folklór tudása.
Az utóbbi évtizedekben a folklorisztikai érdeklődés kiterjedt a cigányok hiedelemvilágának és a szokásrendszer néhány elemének, így a terhességgel és a születéssel, a halállal és a gyásszal kapcsolatos alrendszer, valamint az átok és az eskü leírására. Ezen érdeklődés előképének Erdős Kamill kisebb tanulmányait tekinthetjük. A leírás konkrétságát illetően meg kell különböztetnünk egymástól Rézműves Melinda, Balázs Gusztáv és Kalányosné László Julianna munkáit, akik konkrét tereptapasztalatokat vonatkoztatnak konkrét közösségekre, Rostás-Farkas György, Karsai Ervin és Farkas Pál írásaitól, akik jobbára saját, oláhcigány körökből származó tapasztalataikat általánosítják a cigányság egészére. Ugyancsak ők azok, akik kisebb nagyobb szintetizálónak szánt műben próbálták megalkotni a cigányság etnográfiáját. Törekvésük tudományos értékét nagyban rontja a hivatkozások hiánya és egy romantikus kép felvázolása.
A tudománytörténet a „második triász" tagjaként tartja számon Erdős Kamillt, Vekerdi Józsefet és Hajdú Andrást. Témánk szempontjából az első két kutató volt az, aki leginkább meghatározta a későbbi etnográfiai kutatásokat. Szemléletmódjuk hasonlóságát talán azzal jellemezhetjük legjobban, hogy mind a ketten úgy látták, adminisztratív döntésekkel a cigányok rávehetők arra, hogy felhagyjanak „idejemúlt életmódjukkal". Míg Erdős Kamillra a kutatók a mai napig hivatkoznak, addig Vekerdi József nem kívánt személyiség lett a romológusok táborában. Későbbi műveiben - kultúrelméleti bölcselkedésként - már úgy fogalmazott, hogy nincs önálló cigány kultúra, hisz létrejöttének éppen a hagyománytalanság az akadálya, és a cigányokat az „anyagi és szellemi igénytelenség jellemzi".
Az utóbbi évtizedek cigányokról szóló első jelentősebb szintetizáló munkája a Szegő László szerkesztette: Cigányok, honnét jöttek - merre tartanak című, 1983-as kötet volt. Ebben a könyvben különböző megközelítésű szövegek váltják egymást, egyaránt megtalálhatók benne a tudományos elemzések és a cigányok felemelkedését-beillesztését szorgalmazó írások...
A magyarországi cigány csoportok kulturális rendszerének legpontosabb leírását és elemzését talán a társadalomantropológiai szemléletű művekben találjuk. E megközelítésben a kutatók a roma csoportok kultúráját olyan létező kultúraként vizsgálják, amelynek elsődleges funkciója a közösség és az élet megszervezése, a társadalmi csoport életben tartása, a megélhetés biztosítása. Ez a kultúra nem írható le önmagában, hanem csak a többségi társadalomhoz való viszonyában. Az antropológiai szemléletű kutatók közül legjelentősebb az angol Michael Stewart munkássága.
Michael Stewart magyarországi romák körében az 1980-as években végzett antropológiai terepmunkája és ennek publikációi egyértelműen ellentétesek lévén a néprajzi szemléletmóddal, új korszakot és új felismeréseket hoztak a cigányokról szóló ismereteinkbe... Az oláhcigányok leírását egyszerre mérte a parasztokhoz és más cigánycsoportokhoz való viszonyukhoz. Stewart a cigányokon belüli határvonalat alapvetően ott húzza meg, ahol az oláhcigányok hagyományos, a társadalomtól és annak kodifikált értékrendjétől eltérő életmódot és életfilozófiát élnek és fogalmaznak meg, szemben elsősorban a magyar cigányok a társadalom értékrendjéhez igazodni próbáló életmódjával és életfilozófiájával.
Itt kell szólni két olyan tudománytörténeti munkáról, amely az olvasókat további, ha lehet, részletesebb ismeretek megszerzéséhez segítheti hozzá. Vekerdi József A magyarországi cigánykutatások története című munkájában számtalan tudományterület ismertetését és összegzését adja, míg Prónai Csaba Cigánykutatás és kulturális antropológia című könyvében elsősorban a kulturális antropológia szemszögéből értékeli a korábbi és jelenkori, a nemzetközi és hazai kutatásokat."

 

---