Heterogén hallgatói csoportok és a differenciálás igénye a felsőoktatásban

A felsőoktatás mindennapi gyakorlatát nagyban nehezíti, hogy rendkívül heterogén csoportokat kell egyszerre tanítani, amire az oktatók többsége nincs felkészülve. A kontraszelekció eredménye kézzelfogható. Érdeklődő, nyitott, az irodalomra és az irodalomtudományra is kíváncsi, természetszerűleg tájékozódó és az újabb és újabb tudattartalmakat evidens szellemi szükségletként magába szívó hallgatóból mindig van körülöttünk egy réteg. Bennük magunkat látjuk. Találkozni velük klubmozikban, konferenciákon, eltalálnak mindenhova, szakmai és kulturális fórumra, ahova mi is. Ők alkotják a szakkollégiumokat, a tudományos diákköröket, ők jelentkeznek doktori iskolába. Egyenrangú partnerek diskurzusainkban, komolyan kutatnak, értik a nyelvünket, résztvevői azoknak a projekteknek, amikbe bekapcsolódunk, azoknak az eseményeknek, amelyekre mi, oktatóik is eljutunk. Velük egyenrangú, munkatársi a kapcsolatunk. Olyan együttműködés, amely kölcsönösen ad mindkét félnek, amit termékeny beszélgetések jellemeznek és tartanak életben, s folyamatos, közös  létezési formánkból adódó munka határoz meg. Természetesen alakuló közös tevékenységek bomlanak ki az élénk, kölcsönösen inspiráló szellemi vérkeringésből. A tehetséges hallgatókat ott találjuk képzési rendszerünk egyre emelkedő grádicsain. Ők azok, akik elsőre értenek bennünket. A kollégák egy része velük foglalkozik, őket támogatja, nem látja értelmét, hogy küszködjön a többiekkel. Ezt az attitűdöt támogatja a kutatói-oktatói „életpálya-modell" is: a nyertes OTDK-s hallgató jó pont az oktatónak, a PhD-hallgató úgyszintén, míg azt senki nem méri, hogy az „átlagos" hallgatók fejlesztésébe ki mennyi munkát tesz, ki milyen eredményt ér el. A tehetséggondozást támogatja a rendszer, a felzárkóztatást nem, mondhatnánk a társadalmiasult szakzsargonnal, ám nemcsak erre gondolok, hanem arra, hogy meg kellene találni mindannyiunk érdekében a hangot a rendszerben tévelygőkkel. A motiváltan egyetemre érkezőkkel örömteli, termékeny, gyümölcsöző a munka, s ők legalább annyit, ha nem többet szenvednek azoktól a társaiktól, akikkel egy padban ülve nem értenek szót. Akiktől nem kapnak inspirációt, akik nem tudják mire vélni bevonódottságukat, akik jobb híján kerültek ide (még a jeles szaktárgyi jegy sem biztos a gimnáziumi bizonyítványukban!), akik a túlélésre, átevickélésre, megúszásra játszanak, hamar megtalálva a rendszer kiskapuit. Szögezzük le újra: a közös szakmánk iránt érdeklődő hallgatók is itt vannak velünk.

Ám nemcsak ők alkotják a csoportjainkat. A náluk kevésbé elhivatottak vannak többségben, ám sajnos, összességében, velük együtt is csökkenő tendenciát mutat az újabb évfolyamok létszáma: egyre kisebb kört vonz a magyar szak és általában a bölcsészettudomány. Érdemes lenne feltérképezni, miért jelentkeznek például évről évre kevesebben diszciplináris mesterképzésre a magyar szakokon. (Levelezőre néhány éve csak önköltségesen jöhetnek.) Igaz, tanárszakra mindig nagyobb volt az érdeklődés, a tanári diploma megfoghatóbbnak, használhatóbbnak tűnik. A Bologna-szisztéma indulásakor még félő volt, hogy kevés lesz az engedélyezett átlagosan egyharmadnyi hely a mesterképzésekre, az „MA"-ra. Sok szülő ezért nem engedte gyermekét kétosztatú képzésbe: nem vállalta a kockázatot azért, hogy bejut-e a szűkülő keresztmetszetű képzés „egyetemi" fordulójába is a gyermeke. Nem így lett. Szinte minden intézmény verseng a szinte minden intézményből hozzájuk bekerülhető hallgatókért. A Bologna-rendszer kevés áldásos hatása közül azért érdemes kiemelnünk az intézmények közti átjárhatóságot. A felsőoktatáson belüli mobilitás eredménye, hogy sok hallgató máshol (más szakon vagy más intézményben) folytatja MA- tanulmányait, mint ahol az alapszakot végezte. Más bölcsészkaron is folytathatja tanulmányait, aki teheti, aki érdeklődik, s más tudástartalmakat is magába szívna - országon belül s azon túl egyaránt, rész- (Erasmus), mesterképzés keretében vagy doktori iskolában. Tehát nem hozzánk jelentkezik BA-évei lezárásakor. Ami nem feltétlenül abból ered, hogy elégedetlen velünk. Talán másra is kíváncsi, vagy lakhelyéhez közelebbi intézménybe pályázik, avagy más egzisztenciális körülmény hatására változtat egyetemet, ha ugyanarra a szakra jelentkezik továbbra is, amit eddig végzett - csak már nem hozzánk. Ám nem is biztos, hogy az a kombináció vagy az a specializáció megtalálható nálunk, amire szüksége lenne. Az sem elhanyagolandó szempont tehát, amikor elemezzük a helyzetet, hogy másutt indulhat olyan tanári szakpár, ami kezdő intézményéből hiányzik, vagy hogy egy másik városban működő (pl. mester-)képzés profilja neki testhezállóbb.  A kompatibilitás magas fokú variabilitást tesz lehetővé, azaz nemcsak magyar BA szakról lehet bejutni magyar MA-ra, s ez áll a következő szintváltásra, a doktori iskolákba történő átmenetre is. Van egy kötelező minimumhalmaz: az MA-előtanulmányoké, amit rugalmasan lehet pótolni, s így akár más karról is bekerülni a választott intézmény kívánt szakjára. Az persze újabb fejtörést okozó tényező a magasabb szintű képzési formában, hogyan egységesítse a követelményeit, pontosabban honnan induljon a szak, hiszen különbözőek az előképzettségek. Saját hallgatóinknak, akik ide is velünk tartottak, nem illik és nem érdemes elmondani újra az alapokat - ahogy mi raktuk, raknánk le. Az azonos szakról, de más intézményekből ide kerültek számára már inkább lenne értelme ennek. S folytathatnám a más szakosokkal, köztük már igen nagy a szórás. Az egyéni tanulási utak megnehezítik az egységes tantervekkel való működést. A mobilis felsőoktatáshoz a rugalmas tantervi háló illeszkedne jobban. Érdekes, tanulságos, izgalmasan kreatív feladat lenne velük: a más filológiákról érkezettekkel kialakítani a közös interkulturális, interdiszciplináris nevezőt: összevetni, egymásra vetíteni az ő irodalomtudományi bevezető alapozásukat a mienkkel. Az övéiket, azaz az ő alapszövegeiket és az abból a nemzeti irodalomból, irodalomtörténetből- és elméletből fakadó megközelítési módokat megkísérelhetjük kombinálni azzal a válogatással, kanonizálással, amit mi „magyaros", azaz általános irodalmi pozíciónkból, egyetemes(nek vélt) rálátásunkból adunk.

A más, távolabbi szakokról hozott tudásanyag integrálhatóságának kérdése még izgalmasabb területet érint. A szó szerint értett interdiszciplinárisét.