2. A PERFORMATÍV EGYETEM IDEÁJA, PÉCSRŐL

Projektünk témája arra inspirál, hogy papírra vessem régóta fogalmazódó gondolataimat - a performatív egyetemről. Jacques Derrida pécsi látogatása óta ez a fogalom hozzánk is kötődik, ugyanis Stanford és Frankfurt után két éven belül a program hirdetése és átgondolása nálunk is megtörtént. Eseményszámba ment, eseményként vált jelenvalóvá. Mind az akkor, a díszdoktorrá avatásakor elhangzott beszéde, mind az azt/őt helyben kommentáló magyar kollégák viszontválaszai a performatív egyetem lehetőségeit, a fogalom mibenlétét járták körbe. Orbán Jolánnak és Boros Jánosnak köszönhetően a diszkusszió magyarul is olvasható (http://www.iskolakultura.hu/ikultura-folyoirat/documents/books/orban_jolan.pdf, valamint: Jacques Derrida hitvallása - A feltétel nélküli egyetem jövője, szerkesztette: ORBÁN JOLÁN, Gondolat-Iskolakultúra Budapest, 2009), ami nagy nyereség kulturális-tudományos horizontunkon. Már itt jelezném azonban: a jelenlétet természetszerűleg nem pótolja, nem pótolhatja a mégoly élő módon írásbelivé transzformált: eredetileg írásos, de orálisan előadott, megnyilvánulási műfaját illetően kettős természetű replika sem. Éppen az egyidejűség, az éppen akkor történés, az ottlét, a jelenidejűség egyszerisége, váratlansága, kiszámíthatatlansága adja azt a többletet közönségének, a vele egy térben és időben, az esemény téridejében résztvevő partnereknek, ami a performativitást egyedivé avatja. Arra a megdöbbenésre, testi-nonverbális történésre utalok most például az említett esemény kapcsán, ami a vendég arcára kiült a megértés másodpercében. Bármilyen felkészültek voltak ugyanis tudós magyar kollégái, s bármilyen avatottan használták az idegen nyelveket, Derrida sokáig nem értette őket, nem tudott rájuk hangolódni. Hiába ültek egy asztal körül, s tettek erőfeszítéseket a közlésre és befogadásra, nem találkoztak össze, hosszú percekig csak egymás mellett haladtak a megnyilatkozások. (Valljuk be, egynyelvű konferenciákon is megtörténik ez.) Utánozhatatlan és felejthetetlen élmény volt éppen ezért az a sokáig érlelődő, majd kibomló katartikus pillanat, annak az interkulturális sokknak a bekövetkezte, amikor a hírneves vendég elkapta végre az egymásra rakódó, egymást erősítő gondolatok fonalát (a dekonstrukció dekonstruálásáról). Ettől kezdve új hangon, eltérő módon kezdett el reagálni, a beszéd külső jegyeit tekintve is másként: megváltozott hangszínnel, tempóval, hanglejtéssel, a korábbitól különböző metakommunikációval, láthatólag megrendülten. Immár belülre kerülve, bevonódva a diskurzus terébe, magán hordozva a kölcsönösség, az érintettség, a megértés dialogicitásának ismérveit.

A nyilvános beszélgetés írott változatának letisztultabb verbalitása sem simítja ki szerencsére a bordázatokat, hiszen maguk a hozzászólások is éltek a bahtyini többosztatú - a partner szólamát is bekódoló - szó segítségével. A résztvevők eleve mélységesen dialógusra hangoltak voltak, őszintén és a legkevésbé sem formálisan nyilvánultak meg, így Derrida válasza hasonlóképpen nem lett az. Az írásbeli konferencia-anyagok hiányossága éppen abban rejlik, hogy mentesek attól a fajta közvetlenségtől, szellemi izgalomtól, a vita hevétől, a megértés folyamatának a lenyomatától, ami a rendezvények élő dinamizmusának, az éppen ott születő diskurzusnak a lényegi eleme. Ezért sem ajánlatos előre kérni a szövegeket a konferenciákra - azzal az ígérettel és igénnyel, hogy majd azokat fogják közölni a kötetben. (Ha többnyelvű rendezvényen a tolmács segítésére szolgálnak eme előzetesek, természetesen van funkciójuk.) A diszkusszió pedig rendre kimarad a kötetekből, amelyek előre megírt szövegeket, „előadásokat" tartalmaznak (... apropó, hogyan is lehet egy előadás „megírt"?), pedig az élő vita alapvető alkotórésze az eseménynek. Jó esetben ugyanis a törésvonalra, az elcsúszásra, a fedettségben rejtőző jelentésre, a hiátusra, a résre (a decentrált pozíciójú jelentettre tapintó kérdések nyomán) éppen a vita közegében kérdeznek rá, s artikulálódik ekkor a közös, közlésre érdemes, konszenzuálissá előlépő, interaktív értelem. Az jelenik meg a vitában, ami addig nem volt világos, elérhető, megosztható, csakis az interperszonális beszédaktus révén lesz azzá. http://opinionator.blogs.nytimes.com/2015/05/04/the-conference-manifesto/?smid=fb-nytopinion&smtyp=cur&_r=1 Ebben a szabadabb, felszabadultabb szellemi térben e közeg elemi rendeltetése folytán rákérdezhetünk arra, ami különösen megmozgatott bennünket a befogadási folyamat során. Ami az előadás monologicitásában, önmagára zártságában nem volt hozzáférhető, avagy éppen tengernyi asszociációt keltett. Ami alulargumentált maradt, ami kétségesnek tűnik, ami zavart vagy éppen izgalmat vált ki, ami inspirál, s a vitában továbbgyűrűzik, lezárhatatlanul, de strukturáltabbá téve a szellemi mezőt. A közös értelemképzési folyamat helye ez, ahol immár elszakadnak papírjuktól, kényszeresen kivetített prezentációjuktól a szereplők, s végre mentesülve érzik magukat a hézagmentes hivatkozásrendtől és szakzsargon-használattól. Felszabadultan és igényes értelmiségi köznyelven, közvetlen megértésre irányulva: a más szubkultúra regiszterén beszélő hallgatót és kérdezőt is bevonva artikulálják immár azt, amit kevésbé sikerült előtte 'szaknyelven' 'előadni'.

Kálmán C. György gyakori gesztusa e helyzet feloldására, az élőszóban elhangzottak bevitelére az írásbeliségbe, hogy a konferenciakötetbe szánt írásának első jegyzetpontjában utólag összefoglalja az előadására tett, arra vonatkozó reakciókat. Ő maga is reflektál azokra, felülírva cikkét, amely immár korábbi, részben meghaladott változatként egzisztál, minthogy a diszkusszióban kikristályosodó, ott megvitatott új nézőpontot is tartalmazza.[1]

Jacques Derrida írásos válasza („Választöredékek") magán hordozta a tisztelet és szerénység jegyeit, ami szóbeli fellépésének is sajátja volt. Mindezzel együtt meggondolkodtató a nemzetközi kommunikációnak az a formája, amit Derrida öntudatosan gyakorolt rendezvényeken s nálunk is: a saját nyelv használatáról, a francia primátusáról van szó, ezen az alkalmon szintúgy. Akármely nyelven szóltak hozzá ugyanis, ő következetesen a magáén válaszolt. Az angol dominanciája ellenében működtetett (bármilyen elvrendszer áll is mögötte) meggyőződéses nyelvi attitűd ez esetben kontraproduktívnak bizonyul. Aszimmetriát eredményez, tágítva az alapfelállásban eleve benne lévő aránytalanságot. Még nagyobb lesz a távolság az elsőszámú és a többi beszélgetőtárs között, mint ami a kiinduló helyzetből amúgy is következik. Ellene hat a beszélgetésnek és megértésnek, demonstrációnak tűnik - avagy a kényelmi szempont előtérbe helyezésének. Kizökkent, s nem biztos, hogy megtörténik a visszacsatolás. Még a soknyelvű tudóstársadalom sem érti feltétlenül - adott esetben - a franciát. A közönség (hatalmas diáksereg) informálása végképp elmaradt, hiszen nem oldható meg, nem volt megoldható praktikusan az intenzív pillanat tolmácsolása. Úgy vélem, soknyelvű szituációkban érdemes kidolgozni a részletes protokollt, amelynek udvariassági és megértést elősegítő, azt biztosító szerepe van. Ha nincs fordítás (az is kérdés, milyen nyelvről milyen nyelvre legyen és melyik módszerrel, technikával), a használható nyelvek körének szűkítése és az önfordítás lehetne a kívánatos. S lehet más nyelven válaszolni, mint amin megszólítanak, de jobb, ha tehetjük, hogy inkább azon, vagy azon - is. A prezentáció viszont akkor célratörő s hatékony, ha szimultán módon többnyelvű saját multimedialitásában. A kivetítés, a handout és az orális megnyilatkozás nyelvei tehát szerencsés, ha nem esnek egybe - e gyakorlati szétágazódás által is támogatva a többnyelvű közönséget, amelyben az individuális preferenciák és kompetenciák eltérőek lehetnek.

Észlelhetően máris a performativitásnál tartunk, annak különböző dimenzióinál. (Bizonyos értékvilágok hálózataiban néhány lépésnyire tudunk csak eltávolodni tőle.) Derrida nem köti le saját performatív egyetem-ideáját és ideálját, jobbára csak bedobja a szellemi térbe, s kibontásra bocsátja Pécsett a jelzős szerkezet mögötti lehetséges tartalmakat. A gondolatszabadság, a kritika, a reflexió helyeként utal rá, a humán szakma és az új humán szakok körére fókuszálva a feltétel nélküli egyetem mottójával illeti. Egyúttal közli, hogy nem feltétlenül a fizikai és intézményes értelemben vett egyetem az, amiről beszél (és beszéltet). A tudás őrzésére és megújítására, aktivizálására, élővé tételére gondolhatunk enigmatikus, jelzésszerű megnyilatkozását értelmezve. Ezt teszik, tették 2000-ben magyar beszélgetőtársai is a pécsi bölcsészkar zsúfolásig telt díszelőadójában, a lehető legadekvátabban: nyíltan, professzionálisan átgondolva francia kollégájuk javaslatát, nem leplezve kritikájukat, elégedetlenségüket sem, tükröt tartva a vitaindító szövegnek.

Vajda Mihály például a hitvallást a humaniórák kiiktathatatlan elemeként egy meghatározott perspektíva tudatos vállalásában érzékeli, mellyel képviselői mintegy azt is deklarálják, hogy nekik a természettudósoktól és a szellem- és társadalomtudósoktól eltérően a maguk igazsága mellett, bármennyire hisznek benne, másokét is tolerálniuk kell. Derrida ezt mondja (39-40. o.:, pdf), Vajda Mihály is idézi saját szövegében:

„Egy doktrína tanítási aktusa talán performatív aktus, de a doktrína maga nem az. Ez egy olyan korlátozás, amelyről azt állítanám, hogy nem dialektikus módon egyszerre kell megőrizni és megváltoztatni"; „Ezt a korlátozást újra meg kell erősíteni, mivel a semleges elmélet annak a kritikus és több mint kritikus (dekonstruktív) feltétlenségnek az esélye, amelyről az egyetemen beszélünk, és amelytől mindannyian függünk, deklaráljuk függésünket." Vajda Mihály is megkülönbözteti ennek az elsőre homályosnak tűnő állításnak a nyomán a tanítás tartalmát, ami semleges és feltétlen elmélet kell, hogy legyen, átadásának, közvetítésének módjától, amely performatív aktus, hitvallás, hit, döntés. Nyilvános elkötelezettség, etikai-politikai felelősségvállalás nélkül, mondja Derridával, a humaniórák üresek, semmitmondóak, s újra és újra el kell vetni és újra kell létesíteni ezt a korlátozást. Hitvallás, döntés, meggyőződés nélkül csak szakembereket, 'experteket' képzünk, akik a közjót, ám nem a magasabb s alapvetőbb értelemben vett kultúrát szolgálják.

Mind Derrida, mind Vajda Mihály s a többi velük gondolkodó is ki-kitér valamiképpen az egyetem és gondolkodás hasznosságkritériumaira, az autoritás helyzetére az egyetemen (Weiss János: „Megjegyzések az autoritás és az egyetem viszonyáról"), a boldogság esélyeire (Kálmán C. György: „A boldogságról, avagy a feltételek nélküli performatív"), a szabadság-kötöttség dilemmáira. A reagálók tiszteletteljes pozíciója éppen abban nyilvánult meg, ahogy komolyan vették, s saját gondolkozási rendszerükben tették mérlegre, vették szemügyre a derridai ajánlatot. A hasznos humaniórák egyetemén töprengve a kritikai gondolkodás, elköteleződés és hagyományörökítés egyensúlyáról, a más vélemények mérlegelésének, elhelyezésének, méltatásának szükségességéről beszéltek, mindezen tartalmakat feltöltve a performatív egyetem jelentésmezejébe.

---

[1] Kálmán C. György: Te rongyos (elm)élet! Balassi, 1998, Kálmán C. György: Mű- és valódi élvezetek. Jelenkor, Pécs, 2002.