6. A PERFORMATIVITÁS SZÍNHÁZI MODELLJE TÁRSADALMI KOMMUNIKÁCIÓVÁ TÁGUL,

A performativitás színházi modellje társadalmi kommunikációvá tágul, amely az oktatás, az iskola bizonyos progresszív vonulatainak is nyelvévé válik; a bevonó, megérintő, felismertető, életre nyitó pedagógiai alakzatok leírására alkalmas vezérlő elvként funkcionálhat. Az iskolarendszer alacsonyabb szintjein: az általános és a középiskolában kidolgozták, hogyan működik. Oktatási programok, tankönyvcsaládok segítik (http://www.neteducatio.hu/?t=136: akár ilyen játékos kiegészítő formában és vitatható tálalásban, de a minőségi törekvések megvalósulásai közt lásd Fűzfa Balázs és Pethőné Nagy Csilla munkásságát), jómagam most a performativitásnak az egyetemi oktatás egy szegmensében játszott szerepéről gondolkodom. Ha nem vagyunk performatívak: cselekvőek, hitelesek, hittel teliek, saját példát mutatók, együtt cselekvők, bevonók, a gyakorlatba - a magunk szakmai gyakorlatába hívók és ott együtt tevékenyek, az elméletet a gyakorlatban megjelenítők a nálunk tanuló hallgatóval, valamit elmulasztunk. Akár tanár, akár „bölcsész" (most éppen diszciplinárisnak mondott) magyar szakossal dolgozunk, hasonlóképpen elvétünk valamit, nem lévén performatívak. Alkalmazott, alkalmazható tudásba avatjuk-e be? Hisszük-e, hogy ilyen a mi tudásunk, s a szakmánknak ez által jövője van, s ez a tudás élni tanít és élni segít és boldogulni lehet vele? Leírhatjuk képzéseinket a gyakorlati hasznosság, a közjó prakticista megközelítésének oldaláról is - ahogyan Kálmán C. György teszi időnként, aki az értelmes szöveget előállító bölcsész hasznossága mellett érvel esetenként szakmapolitikai vitákban. Hallgatóink sok esetben cégek kommunikációs szakemberei, PR-esei, HR-esei, marketingesei, szövegírói lesznek. Ez az igazolható, megvalósult társadalmi gyakorlat. Valóban ott látjuk hallgatóinkat ezeken a posztokon, munkahelyeken. Egyre több ilyen típusú feladat, munkakör jön létre. A cégeknek, vállalatoknak, intézményeknek szükségük van kommunikációra: szóvivőre, szövegíróra, előadóra, kapcsolattartóra, levelezőre. Nem beszélek most az idegen nyelv tudásának szükségességéről (http://www.nyest.hu/hirek/a-gyerek-fontosabb-mint-a-nyelvtorveny), csak az anyanyelvéről, annak szabatos, tudatos, rugalmas, adekvát használatáról. Ha van is külön média, újságírás, kommunikáció stb. szak, s külső cégek is igyekeznek megszerezni ezt a piaci szegmenst (: http://www.atanarur.hu/), a magyar szakos hallgatók mindenképpen kelendőek ezeken a munkahelyeken. Gyakran szembesülünk azonban azzal, hogy akik ilyen helyekre kerülnek - még ha tőlünk is, nem állnak mindig a helyzet magaslatán. A mi műhelyeinkből kikerülőknek tudniuk kellene boldogulni a fenti, írástudót igénylő feladatokkal. Általában megállják a helyüket, erre is van példa szép számmal, ezt mutatják a kedvező statisztikák. A tömérdek olvasnivaló, a szépirodalom s a szakirodalom mennyisége, minősége és differenciáltsága megalapozza azt a gyakorlatot, miszerint hallgatóink bevethetők még az ettől jócskán különböző munkakörökbe is általános intelligenciájuk és szövegértési és szövegalkotási gyakorlottságuk alapján (ld. Horkay Hörchernél: Oxfordban végzetteket keresnek, akik meg is állják helyüket a legszélesebb skálán: a brókertől a titkosügynökig, http://kommentar.info.hu/iras/2012_5/mire_valo_a_bolcseszettudomany_valsag_idejen). Bizonyos szempontból büszkék lehetünk erre, örülhetünk annak, hogy könnyen átképezhetők hallgatóink alapképzettségüktől jócskán különböző szakmákra. Olyan változatos területekről (nyelvészet, antropológia, etnográfia, történettudomány, filozófia, pszichológia, esztétika, szociológia, mitológia stb.) kell hozzáolvasniuk egyetemi tanulmányaik alatt a szépirodalmi művekhez, hogy az szintetizáló, integráló készségüket nagyon magasan fejleszti. Megtanultak átlátni szövevényes gondolatmeneteket, s így bízhat a társadalom s a leendő munkaadó abban, hogy másféle szövegekkel is megbirkózik, aki magyar szakon végzett. A jó szöveg írása magasan differenciált képességeket feltételez.

Fontos feladatunknak tartom tehát szem előtt tartani képzésünknek ezt a kimeneti követelményét. Kevés, hogy formálisan meg kell jelölnünk, vannak-e nyelvi hibák a záródolgozatban. Nem buktathatunk meg, nem zárhatunk ki a képzés végén hallgatót azért, mert közben nem figyeltünk kellően oda erre a kompetenciára, s mert nem tud, nem tanult meg igazán jól írni. Meg kell erősíteni a képzésnek ezt az oldalát, amire valóságos társadalmi igény van. A tiszta, szabatos, érthető fogalmazás, helyesírás és nyelvhelyesség elsajátítása, sokszoros gyakorlása oktatóik személyes visszajelzésein át alapelv és evidens követelmény kellene, hogy legyen szakunkon. Diplomát az ezekkel a kompetenciákkal bíró hallgatónak lenne szabad csak adnunk... Abszurd, hogy ezt le kell szögezni, ráadásul magyar szakon. A bölcsészkaron, s eleve az egész felsőoktatásban alapkövetelménynek, evidenciának kéne lennie a szabatos írás, a helyes szövegalkotás készségének. Ám ez nincs így, meg kell alkudnunk az ettől jócskán eltérő gyakorlattal. Az egyetemi úzus nem a fentieket követi, nem része egyelőre protokollunknak, hogy az itt mondott, alapvetőnek gondolható elveket minden esetben érvényesítsük. Pragmatikusan el-el kell tekintenünk tőle, mert nincsenek eszközeink, nem tudjuk egyelőre betartani, betartatni ezt a formai-minőségi elvet. Nincs is teljes egyetértés abban, hogy a jó helyesírást és a jó szövegalkotó képességet kitűzhetjük-e követelményül, ha a: ez a készség velünk született, b: ha kollégáink közül sem mindenki rendelkezik vele (ld. szerkesztői szembesüléseinket egymás szövegeivel), s c: ha Schmitt Pál is megtehette... Egyik „érvet" sem fogadom el, cinikusnak gondolom őket. Jóllehet, a politika és a közélet romlottsága beszivárog az egyetemre is, még sincs felmentés a nyelvi korrektség követelménye alól. Nem gondolom természetesen, hogy a jelenlegitől eltérő tantárgyi struktúra és az említett készségekre fordítandó nagyobb figyelem, az interaktivitás és a visszacsatolás, az együttes lektorálás profi szövegírókká és lektorokká teszi minden hallgatónkat. Az viszont meggyőződésem, hogy magyar szakos diploma nem adható jó szövegíró képességgel nem rendelkező személynek.