3. A PERFORMATIVITÁS MŰVÉSZI ÉRTELMÉRŐL

Mielőtt szűkülő körökben rátérnénk tanulmányunk válaszkísérletére, vessünk néhány pillantást gondolkodva néhány szakszövegre. Az egyetemek, a bölcsészstúdiumok megváltozott helyzetén töprengtünk az imént. Derrida a performativitás bűvszavával, mágiájával mutat kiutat. Nézzünk utána, hogy a művészeti szakírók (elsősorban a színház vidékéről, s nem véletlenül) mit értenek alatta? Kiderül az alábbi szöveghelyekből, hogy a performativitás az eseményszerű, a megcselekvő, megtevő aspektus prioritása az állítóval, kijelentővel szemben, a gyakorlati az elmélettel, a spekulatív a létrejövővel. A performansznak tétje van, kimenetele kalkulálhatatlan, esetenként vérre megy, húsbavágó, mindenesetre nyilvános aktus és nem szabályozható, kontrollálható teljességgel.

NIKLOSZ KRISZTINA: Nem mély hangzású. Erika Fischer-Lichte: A performativitás esztétikája (2010.02.23.) című cikkében támpontokat ad a fogalomhoz. Ő „a kimondással egy időben a cselekvést is végrehajtó", az „esemény", a „műalkotás helyett akció" konceptusait emeli ki és a megváltozott befogadói szerepkört, amely ERIKA FISCHER-LICHTE: A performativitás esztétikája című írása szerint alapvetően befolyásolja a tág értelemben vett színházi előadás összhatását, s a szereplőhöz és a szerephez közelíti a közönséget ((http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2049/erika-fischer-lichte-a-performativitas-esztetikaja/). Erika Fischer-Lichte ugyanis a színház - politika - társadalom összefüggéseiben, kulturális kommunikációként, az eseményszerűségre fókuszálva vizsgálja a színpadról lejövő előadást, hangsúlyozva, aláhúzva a műalkotás helyett az esemény fogalmát, s egyúttal ki is szélesítve annak jelentéstartományát.

A természetesség kihívása (A társadalmi performansz kulturális pragmatikája: ritualitás és racionalitás között, JEFFREY C. ALEXANDER: http://www.filozofia.bme.hu/sites/default/files/anyagok/674/Alexander%20-%20A%20tarsadalmi%20performansz.pdf:) szűkebb színházi értelemben mélyíti el a performativitás kategóriáját. Az egybeolvadást, a benne-létet, a részvételt hangsúlyozza a szerepben: 20.: „Ha a színész megtapasztalja a flow-t, az azt jelenti, hogy sikerült eggyé válnia a szerepével. A lényeg Sztanyiszlavszkij szerint az, hogy 'a színész teljesen elmerüljön a darabban', úgy, mintha 'minden magától, tudattalanul és intuitíve történne'" (1989:13). 18.: „A természetesség kihívása: a szereplő egybeolvasztása (re-fúziója) a szereppel, 16.: „A színrevitel (mise-en-scene) kihívása: a forgatókönyv, a cselekmény és a performatív tér re-fúziója".

Az elkülönülés, a rákérdezés mozzanatát, a kívül kerülést nyomatékosítja utolsó elméleti szövegünk. A meglévőtől történő elszakadásra, tett és teóriája közti résre hívja fel a figyelmet TILLMANN J. A.: Merőleges műveletek. A performansz rövid történetéről és hosszú hagyományáról (http://www.c3.hu/~tillmann/irasok/muveszet/perform.html) című írása.

A következő kísérlet, törekvés a mai magyar színház társadalmi szerepvállalásának bizonyítéka:

„(még) mi(t) nem? [1]

 

Irodalomtanárok gyakran rátalálnak a drámapedagógia módszertanára, eszköztárára, szemléletére, ez a leginkább keresett kiegészítő eljárás óráikon.[2] Adottnak tekinthetjük tehát a performatív: megcselekvő vonulatot az irodalompedagógiában. A színházi és a terápiás, az irodalmi és a terápiás aspektus átjárja egymást a performativitás közegében. A néhány éve már kimondva is jelenlévő biblioterápiaként, az évtizedek óta tudatosan alkalmazott drámapedagógiaként, egy másik kereszteződésről pedig: terápiás színházként.

A terápiás színházi előadáson sajátos viszonyban áll közönség és (telített) nézőtér: az utóbbiak jórészt ilyenkor látják először hosszú ideje (és még hosszú ideig utoljára) hozzátartozójukat, aki előadja - társaival - önmagát, élethelyzetét, küzdelmét függőségével. A közösségi cselekvés, a színház eszközei segítségével jelenítik meg saját maguknak, a családtagoknak és a „kívülállóknak" a szabadulás stációit a drogtól, alkoholtól vagy más hatalomtól. Megrendítő, szívszorító előadásban, közösen alakított koreográfiával fejezték ki például helyzetüket, saját szavaikkal is a „mindenhol boldog emberek / mi a fasznak örülnek?" s az „élek / mágnesként vonz az élet" dinamikájában 2013 novemberében a Művészetek és Irodalom Házában Pécsett, ahol kívülálló érdeklődők is megtekinthették előadásukat (http://www.univpecs.pte.hu/hirek/1004).

http://www.indit.hu/

http://www.criticailapok.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=33538

A börtönszínházak gyökerei régre nyúlnak, s az irodalomból is ismertek. A Feljegyzések a holtak házából (A világirodalom mesterei, Sensus 2oo3, ford. Wessely László) című Dosztojevszkij-regény híres börtönszínház-jeleneteiben ugyancsak nagy szerep jut az izgatott készülődésnek, ráhangolódásnak, próbáknak; a szóbeszédnek, a technikai előkészületeknek, a kellékek beszerzésének, a közönség toborzásának, az őrök beszervezésének, puhításának. Fontos a résztvevők számára a hírnév, amit elérhetnek produkciójukkal és az esemény ritualitása, ismétlődő jellege, beágyazódása a börtön és a tágabb környezet életébe. Az ünnepi börtönelőadásnak mítosza van, számon tartják, mely évben maradt el, mikor hogy sikerült... A kinti, városi vendégek fontos részét alkotják a közönségnek. Egymás arcát, reakciót azonban legalább annyira lesik, mint az övékét. A nézők reakcióin át mutatja be az érintett elbeszélő az előadás történéseit.

Szolzsenyicin A pokol tornáca című regénye (Magvető 1990, ford. Makai Imre, Szabó Mária) is zárt térben, a tudósok börtönében játszódik. Rávilágít, hogyan, miként nyújt a művészet segítséget, juttat el a katartikus telítődéshez és feloldáshoz a legnehezebb élethelyzetekben. A visszautasított női szereplő elsírja magát a zeneszámtól, ami a rádióból szól („Ó, ilyen izzón nem téged szeretlek") a kínos együttlét alatt, amikor a börtönben egymás kedveseivé lehetnének a férfival, akit viszont éppen ekkor látogatott meg sok éve először a felesége. Nem kerülhet így sor szerelmi szenvedélyük régóta várt betetőzésére, amire készültek, s éppen alkalom is nyílna rá. Pótcselekvésbe menekülnek, a rádió bekapcsolása azonban katalizálja a helyzetben lévő feszültséget a fent idézett dal felhangzásával: 693. o., s kiváltja egyúttal a feloldódást. 694. o.: „Szimocska remegés, hüppögés nélkül, bőséges könnyekkel, felszabadultan zokogott."

Szabadidős szórakozásokban, időtöltésben is manifesztálódik a művészet spontán terápiás felhasználása (411. o.), elképzelik s előadják például Igor herceg felnégyelésének eseményét a börtöncellában (427. o.).

A 446. oldalon a művészetek közül a festés váltja ki a katarzist, az önfelismerés és önkiteljesítés interperszonális lehetőségének performatív élményét a pozitív, megerősítő, ideáltipikus pszichológia mágiájának szellemében: „kiegészíteni a reggeli tájat a madarak énekével, a harmat üdeségével... És ha a modellre nézve esetleg úgy látom, hogy a szellemi képességei meghaladják azt, amit eddig mutatott fel az életben, miért ne ábrázolhatnám azokat is? Miért ne segíthetnék neki, hogy rátaláljon magára, és feljebb emelkedjen? ... - De hiszen maga megrögzött szocialista realista! - csapott a tenyerébe Nyerzsin, ... - De többet mondok! Nemhogy a portréfestés, de minden érintkezés is fontosabb lehet ettől a céltól! Amit az egyik a másikban meglát es megnevez, az benne is életre kel! Na?"

A művészet művelése és magunkra értése is felfogható performatívan, önkiteljesítő cselekvésként. A műalkotáson belüli mű megjelenése, hatásának kibontása gyakori szervező elve a művészeteknek. Hogy csak a világirodalmi kánon néhány nyilvánvalóbb példáját említsem, ahol (teljesen vagy részben) verbális mű foglaltatik (teljesen vagy részben) verbálisba: Shakespeare színház a színházban-kompozíciói, Dosztojevszkij Nagy Inkvizítor-poémája A Karamazov testvérekben, amit saját műveként Iván mond el Aljosának, hogy az megcáfolja, Bulgakov A Mester és Margaritájában a szereplők által íródó belső regény, a jeruzsálemi történet: Jesua apokrif evangéliuma a moszkvai színben. Olvasmányukat, művészeti élményüket kívánják megérteni e mű-a-műben-szerkezetek külső szereplői a művészeti reflexivitás alapvető alakzataiban. Az olvasáshoz érteni kell - ha ellentmondóak az információk, a befogadó megzavarodik (471. o.), áll a Szolzsenyicin-regényben, ami a biblioterápiás szemlélet és gyakorlat tapasztalata is. A laikus olvasó leblokkolhat a többjelentésűségtől, s igény lehet a közös - feloldó kibontásra, értelmezésre, a lebegő jelentésegyüttes gyönyörködtető jóváhagyására. Az alkotó, az interpretatív és a terápiás művészeti bevonódás is adekvát dimenziója a művészeti létmódnak. Magunkra égése/értése által gondolkodhatunk róla - a performansz fogalmi hálójában. Kissé patetikus tálalásban: Miért az olvasástól függ a jövőnk: http://www.adme.ru/tvorchestvo-pisateli/pochemu-nashe-buduschee-zavisit-ot-chteniya-579605/

A naplók, levelek közlése és a másik szereplő általi megtalálása s elolvasása (ld. Závada Pál: Jadviga párnája) a bevonódás gyakori toposza a regényekben s más művészeti ágakban, műnemekben s műfajokban. A hatás, a lelki alakulás, az interperszonális részesülés jól érvényesülő eszköze. Utolsó példaegyüttesem A pokol tornácából erre vonatkozik. Innokentyij édesanyja leveleiből, naplóiból, feljegyzéseiből tudja meg, miben is áll az ő számára a kultúra és az emberség, s ez mélységesen megrázza: „Etikai jegyzetek: A jó szív első mozdulata: a szánalom. .. Sohase hidd, hogy inkább igazad van, mint másoknak. Tiszteld a mások akár számodra ellenséges véleményét is. ... Mi a legdrágább a világon? Az a tudat, hogy én nem veszek részt igazságtalanságokban. Erősebbek voltak es lesznek is nálam, de nem általam."(469. o.)

A szó is tett, cselekvés. Tétje, súlya van, éget, a diktatúrák félnek is tőle kellőképpen. A szó értelmezése - művön belül és kívül: a műről folytatott beszédben is nyomatékos, jelentőségteli aktus. Az iskola, az egyetem és más színterek is élnek a művészi szó performatív erejével, s ettől az érintéstől és érintettségtől több közünk lehet a környező világhoz. Cselekedve, engedve hatni magunkra, amit tanulunk, olvasunk. Részesülve belőle, a művészet és gondolkodás által megváltozva, megváltatva, talán ahogyan Rilke és Bulgakov is képzelte. Az utóbbi szerint ha nem hisszük, amit tudunk, a fejünkkel fizetünk érte. Ha nem vagyunk nyitottak annak megtapasztalására, hogy igaz, érvényes, jelenlévő és valóságos, amiben hiszünk, szintén elveszünk. Rilke pedig evidensen rámutatva a műalkotás általi érintettségünkre emígyen szólít fel bennünket az Archaikus Apolló-torzóban: „...mert nincsen helye egy sem,// mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!" (Tóth Árpád fordítása, http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NEMESNAGY/nemesnagy00234a/nemesnagy00266/nemesnagy00266.html)

---

[1]

Színházi Műhelybeszélgetések

(Darida Veronika és Tompa Andrea szervezésében)

Napjainkra elmosódtak a színház és más művészeti ágak (pl. performance, film,

médiaművészet) közötti határok, így a színházról való beszédmód sem csupán a

színháztudományi vagy irodalomelméleti diskurzushoz kötődik, hanem szótár- és

eszköztára legalább ennyire a társadalomtudományok megközelítési módszereiből

(antropológia, szociológia, pszichológia) is ered. Az ELTE Művészetelméleti és

Médiakutatási Intézete kiváló terepet biztosíthat arra, hogy havi rendszerességgel, a

színház felé különböző irányokból közelítő kutatók nyílt vitákat és termékeny

dialógusokat folytathassanak arról, hogy mit is értenek, vagy hogy közösen mit is

érthetünk - és mit nem érthetünk - a színház alatt.

A 2014 őszi félév provokatív hívószavának a "(még) mi(t) nem?" kérdést választottuk,

hogy ennek kapcsán olyan elméleti és gyakorlati problémákat tárgyalhassunk, mint pl.:

Mit nem tud(hat)unk egy színházi előadás leírásakor? Hol vannak az interpretáció

(szükségszerű) vakfoltjai? Mi teszi valódi kihívássá a színházról való gondolkodást?

Miért nehéz a színházzal kapcsolatosan adekvát kérdéseket megfogalmazni, színházi

alkotókkal vagy színészekkel interjúzni? Milyen társadalmi szerepvállalása lehet a

színháznak? Hogyan segítheti a kollektív emlékezést, a múlt eseményeinek, traumáinak

feldolgozását? Hogyan alakíthat ki egy valódi emlékezetközösséget?

A műhelybeszélgetéseket felkért szakértők által tartott vitaindító előadások és konkrét

problémafelvetések előzik meg, majd a hallgatóság aktív bekapcsolódására számítunk,

hogy így indíthassunk el egy közös, reflektált gondolkodást napjaink színházáról.

2014. szept. 30., 16-19h, MMI Stúdió

Múltfeldolgozás a színházban

Felkért előadó: Takács Gábor (Káva)

További problémafelvetések:

Tompa Andrea, Darida Veronika, Herczog Noémi, Ady Mári"

 

[2] (153, in: Kucserka Zsófia 2011)

Mielőtt szűkülő körökben rátérnénk tanulmányunk válaszkísérletére, vessünk néhány pillantást