10. NÉV NÉLKÜL – SAJÁT VAGY IDEGEN

Hogy írunk mi? Írói önvallomások és műhelytitkok. Tizennégy kortárs magyar író vall műhelytitkairól a Hogyan írunk mi? címmel megjelent kötetben. Kiadja: DFT-Hungária Könyv- és Társasjáték Kiadó) (BÄCHER Iván: Szépírás és újságírás, BALLA Zsófia: Kisebbségi irodalom - magyar irodalom - világirodalom, BÉKÉS Pál: Írók, gangok, gyerekek, CSAPLÁR Vilmos: Amit nem   tudok..., KONRÁD György: Az írásról, KORNIS Mihály: Az írás életforma, KUKORELLY Endre: Leírások, MÁRTON László: Az alkotói válság és leküzdése, NÉMETH Gábor: Az irodalom intézményrendszere: lehetőségek és veszélyek, SCHEIN Gábor: A vers és az agy, SPIRÓ György: Tiszteljük a szereplőinket! SZILÁGYI Ákos: A költészet határsértései, TÉREY János: Mit kíván a magyar tájvers? VÁMOS Miklós: A dialógus.

Ars poeticák, műhelyfogások még: VARGAS LLOSA, Mario: Levelek egy ifjú regényíróhoz, WEÖRES Sándor: A vers születése, Fritz GESING: Kreatív írás - Mesterfogások íróknak. Miskolc, Z-Press, 2007

Kurzusunkon a szerzői név tabusított. Mindenki kiválaszt egy rövid (öt oldalnál nem hosszabb) szöveget bármilyen szépirodalmi műfajból, műnemből az utóbbi húsz évből, elhagyja róla a szerző nevét, majd eljuttatja a csoportnak. Ne legyen jól ismert maga a szöveg, ám lehet befutott szerző kevésbé ismert alkotása, de ismeretlené is, s AKÁR SAJÁT - EZ UTÓBBIT HATÁROZOTTAN BÁTORÍTJUK. Kitétel, hogy az utóbbi húsz évből származzon magyar szerzőtől, s ne részlet legyen. Együttesen értelmezzük és értékeljük ugyanis a műveket a kurzuson. Azt vizsgáljuk/elemezzük figyeljük, hogy a név kanonizáló, mágikus szerepe, hatása nélküli írásokat hogyan kezeljük, miként nyúlunk poétikai alkotóelemeihez. Reflektált figyelmet fordítunk saját betájoló mozdulatainkra: mi zajlik önkéntelen azonosításukkor, elhelyezésükkor, mihez hasonlítjuk, milyen kontextusokhoz fordulunk, egyáltalán: hogyan kezelünk anonim szöveget? A teljesítés feltétele: 1 szakirodalom képviselete, 2 mű beküldése, a többi elolvasása és aktív, dialogikus közreműködés együttes kritikai megbeszélésükön az órákon. A számonkérés módja szóbeli, gyakorlati: szövegelemzési, teóriaalkalmazási készség kinyilvánítása a közös órai munkában. Látható tehát, hogy a saját szépirodalmi szöveg írása avagy a csoport felé anonim szerzőségű szöveg képviselete és ezek megbeszélése többirányú készséget fejleszt, a kritikain kívül az irodalmiság mibenlétét is segít érzékelni. A dilettáns, az ígéretes kezdő, a gyakorlott író, a valahonnan ismerős szöveg, a stílusjegyek felismerése irodalomtörténeti és egyúttal esztétikum iránti fogékonyságát is növeli a hallgatóknak. Nem kell attól tartani, hogy szépírásra kényszerítünk olyanokat, akik maguktól nem tennék, mert a magyar szakra jelentkezett hallgatók jelentős arányban maguk is írnak, s szívesen jelentkeznek ilyen kurzusokra. A kurzus tehát jó, ha szabadon választhatónak van meghirdetve. A szöveg gazdája pedig nem feltétlenül a szerzője: a hallgató elhozhatja ismerőse szövegét is az órára, s választhat már publikált művet. Kilétét azonban nem fedheti fel egészen az utolsó negyedóráig, amikor is reflektál az elhangzottakra. Ha ő volt a szerző, akkor az alkotó - interpretátor viszonyrendszerből fakadó tanulságokra: hogy mit értett meg az óra alatt, az értelmezés folyamán, addig szerepet játszva: ő szintúgy részt vett ugyanis a véleményező diskurzusban, a többiekkel megérteni akarván a művet, más pozícióból. Nem alakoskodásra kértük a mű gazdáját, hanem arra, hogy kívülről lásson rá a szövegére, s annak megfelelően bánjon vele. A primér leírás - értelmezés - értékelés hármasságban ő is vegyen részt, majd végül belülről reflektáljon az elhangzottakra. A bő egy órás intenzív foglalkozás a szöveggel, az aprólékos, kitartó figyelem, amikor is minden momentumnak funkciót keresünk, s mielőtt netán kimondjuk, hogy elhibázott, türelemmel minden oldalról körbejárjuk, segít megértetni a szerzővel, hogyan hat a szövege, s hogy minden részletre ügyelnie kell megalkotásakor, mert tudatosságot tulajdonítunk neki. Kliséit, ügyetlenségeit, közhelyeit, funkciótlanságait, modorosságait, anakronizmusait kíméletlenül fülön csípjük.

A szerző identitása utáni nyomozásunkban ki vagyunk hegyezve a reáliákra: mikor, hol írhatta, közülünk való-e, ma elképzelhető-e ez a vers/prózabeszéd, kire-mire hasonlít, milyen hagyomány, milyen utalásrend fedezhető fel benne. Fontos, hogy a tanár se tudja, ki hozta a szöveget (érdemes bevonni a demonstrátort vagy olyan e-mailfiókokat szerkeszteni, amelyek felhasználói nevei nem hasonlítanak valós felhasználóik nevére, s azokról küldeni a többieknek a szöveget), mert így képviseli hitelesen, hogyan nyomoz, hogyan gyűjti, mérlegeli, szintetizálja az információkat egy tapasztalt irodalmár, amikor körbejár egy irodalmi szöveget. Magatartásának valódisága a performativitás záloga. Nem azt adja le/át, amit amúgy is tud, s nem is szimulálja a kereső attitűdöt. Magát adja, élőben, egyenesben. Kérdéseinek nagy a tétje: a közös nyomozás a szerző típusa, s ezzel párhuzamban a szöveg természete, életképessége, helyi értéke iránt, s mindezt performatívan: a valóságban, a gyakorlatban, élesen, vakon; nem spekulatívan, hanem magát belevetve, a kimenetelt nem tudva cselekszi a tanár. Tévedhet is. Jelen kell lennie kitágult tudatállapottal, éberen, kockáztatva, bátran, kísérletezve - segédeszközök, automatizmusok nélkül. A rutinja, műelemzői gyakorlottsága engedi meg, hogy egyáltalán belevágjon, de ezt a rutint most készségként, adaptívan, innovatívan kell használnia ismeretlen anyagon, nyíltan, előjátszva hallgatóinak, hogyan nyúl/nyúlunk/nyúljanak új műhöz. Előfordult, hogy tehetségre bukkantunk, s az is, hogy a hús-vér szerző, egy híresség leplezte le magát - mert már nem bírta tovább - a szövegét név nélkül (a nevét kitakartan) olvasó hallgatónk előtt egy vonatfülkében Budapestről Kaposvárig, amikor is nem tudta tovább türtőztetni magát. (Ő volt Darvasi László, játékunk legendás elrontója, s önleleplezése: „Tudja, hölgyem, hogy engem olvas??" -kurzusunk kohéziójának, önazonosságra ébredésének generációkon átívelő mottót biztosított.) Többszörös szerepben vagyunk hát jelen ezen az izgalmas kurzuson: szövegelemzőként, íróként, kritikusként, irodalomtörténészként. Nagyon érdekes tapasztalni, hogy a pengeéles megfigyelőkészség, kritikai- és elemzőképesség, az esztétikai érzék finom, pontos és szabatos megnyilvánulásai korántsem jelentik, hogy valaki a saját írásáról beszélve is tudja érvényesíteni ezt a tudását, illetve hogy a saját írásai megfelelnek ezeknek az elveknek, kritikai eszményeknek. Őszinte, nagy rácsodálkozásokkal jár sokszor a szerző önleleplezése ilyen szempontból. Inkognitója szabad, előítélet- és elvárásmentes gondolatáramlást tett lehetővé. Nem befolyásolhatta műértelmezésünket az, amit szerzőjéről tudunk, vélünk, lett légyen valaki a csoportból vagy az irodalmi kánonból. Nem homályosítja el ítélőerőnket a név legitimáló ereje, ha befutott szerzőről van szó, sem a kezdőhöz tapadó másféle elváráshorizont. A gyakorlatban próbálhatjuk ki a szerzőség-elméleteket (a szerző-halottat csak metaforikusan), s megvalósulhat az a lapszerkesztői gyakorlatban alig-alig előforduló, viszont annál többet emlegetett elv, hogy anonim szövegeket kellene fogadniuk, s akkor valóban csak maga a produktum döntene .