Skip navigation

3.1 melléklet – III. téma

A gyógypedagógiai intézményi nevelés. Előnyök, korlátok
A magyar iskolarendszer - sok más országhoz hasonlóan - évtizedeken keresztül a sajátos nevelési igényű tanulók nevelését-oktatását elkülönült (gyógypedagógiai) intézményekben biztosította. Ez a rendszer igen sikeres volt abban, hogy az organikus eredetű fogyatékossággal élő gyermekek számára megfelelő oktatási körülményeket teremtsen. A speciális intézmények speciálisan azzal a szaktudással és felszereltséggel rendelkeznek, amely lehetővé teszi a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztését.
Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban e rendszer négy súlyos korlátja:
  • Az elkülönült oktatás nem segíti a sajátos nevelési igényű gyermekek társadalmi beilleszkedését, nem készíti fel őket arra, hogy boldoguljanak abban a társadalomban, amelyben kisebbséget képeznek. Ugyanígy, a semmilyen fogyatékossággal nem rendelkező gyermekekben sem alakul ki az a nyitott, befogadó attitűd, segítőkészség és segíteni tudás, amely a fogyatékos emberek élők beilleszkedésének nélkülözhetetlen feltétele.
  • Számos olyan tanuló van, akik - bár nem rendelkeznek semmilyen organikus eredetű fogyatékossággal - tanulást akadályozó problémáik, különböző eredetű magatartászavarok vagy nyelvi-kulturális különbözőségük miatt nehezen képesek megfelelni az iskolák elvárásainak és normáinak. Mivel a hagyományos tantervű (többségi) iskolák nem készültek fel e tanulók sikeres együttnevelésére jelentős részük a nem e célból szerveződött speciális intézményekbe került. A speciális intézmények a „problémás" tanulók befogadó intézményeivé váltak, nagyságrendekkel több tanulót iskoláztak be, mint amennyit a fogyatékos tanulók száma indokolt volna.
  • A speciális intézményekben egyre több olyan tanuló jelent meg, akiknek több területen is „sajátos" nevelési igényeik voltak. Ennek hatására a speciális intézmények egyre kevésbé voltak képesek arra, hogy a fogyatékosság típusa alapján homogén osztályokat hozzanak létre. Megszaporodott tehát azoknak az egyéni fejlesztést igénylő tanulóknak a száma, akik a speciális intézményekben éppen olyan „beillesztési" problémákat vetettek fel, mintha többségi intézményben lettek volna, ami bizonyos mértékig megkérdőjelezi a külön intézményrendszer létjogosultságát.
  • Az elkülönítés igen sok esetben a gyermekek jogainak sérelmével jár: nem minden esetben biztosítható, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók saját településükön, szüleikhez és közösségükhöz közel kapjanak olyan oktatást, amely számukra is megnyitja a társadalmi érvényesülés lehetőségeit, biztosítja továbbtanulásukat vagy elhelyezkedésüket és alkotó, lehetőségeikhez képes magukról és másokról gondoskodni képes polgárrá válásukat.
E négy problémahalmaz állította az oktatási integrációt az oktatáspolitika és az oktatásfejlesztés középpontjába. Mint máshol, Magyarországon is bebizonyosodott, hogy a korábban elkülönült rendszerben oktatott tanulók általános tantervű intézményekbe való átirányítása a befogadó intézmény együttnevelésre való felkészültségének megteremtése nélkül nem feltétlenül szolgálja e gyermekek érdekeit. A különböző organikus eredetű sajátos nevelési igényeknek természetesen van olyan típusa, illetve mértéke, amely bizonyos, a fogyatékos egyénre jellemző módon és életszakaszban, továbbra is indokolttá teszi a speciális intézményekben való nevelést, a jelenleg ilyen intézményekben oktatott gyermekek többsége azonban integrálható, amennyiben az őket befogadó intézmények erre kellő mértékben felkészülnek.
A sajátos nevelési igényű gyermekek integrálhatóságának mértékét az jelöli ki, hogy az általános tantervű intézmények milyen mértékben teremtik meg együttnevelésük szakmai feltételeit.