Amennyiben az egészséges fejlődés külső és/vagy belső feltételei nem adottak (pl. külső trauma éri a gyermeket, lásd Láng, 2009), illetve a károsító tényezők tartósan fennállnak, nagy a valószínűsége annak, hogy az egyén működése problémássá válhat. Hétköznapi, szubjektív értelemben azt mondhatjuk, hogy bárki, aki számunkra zavaró, nehezen kezelhető helyzetet teremt, az problémásnak tekinthető. Sajátosan egyéni jellemzője mindenkinek, hogy mi jelent számára problémát, hol van a problémaérzékenységi küszöbe, s hogy e küszöb minek a hatására változik. Érdemes tehát megfontolni Epiktétosz gondolatát: „Az embert nem maguk a dolgok, hanem az a mód zavarja meg, ahogyan a dolgokat látja.” A szubjektív értelmezés sajátos zsákutcája a projekció, a probléma kivetítése. Életkorilag jellemző énvédő mechanizmusa a gyereknek, hogy hibáiért társait, a tanárt okolja. Ugyanakkor a tanár részéről már elvárható, hogy saját türelmetlensége miatt ne a piszmogó gyereket kezdje el hibáztatni, vagy legalább utólag felismerje és korrigálja a hibát. A szubjektív megítélések együtteséből alakulnak ki a családi és tantestületi elvárások arról, mit neveznek problémás viselkedésnek. Fontos, hogy a gyerek megtanulja a különböző élethelyzetekhez való alkalmazkodást, de lényeges, hogy az erre történő neveléshez konstruktív módszereket válasszunk. Az iskoláskorban a gyerekek nem képesek még pontosan észlelni a hatásokat, gyakori próbálkozásokkal tanulják ki azt, ami zavaró viselkedést eredményezhet. Másrészt a gyerek olyan kritikát is magára vonatkoztathat, ami nem neki szól, ezért is fontos a már többször említett differenciált visszajelzés. A pedagógiai értelmezésben az átlagtól eltérő viselkedést nevezik problémásnak. Problémás gyerek az, aki egy adott szociális közegben és életkorban elfogadott magatartásúaktól különbözik. Ugyanakkor figyelembe kell venni fejlődés-lélektani szempontból a szabályok, normák kezelésének az életkorra jellemző, az adott életkorban elvárható módját. Összességében definíciószerűen azt nevezhetjük problémásnak, akivel szemben az élethelyzet nem támaszt fokozottabb követelményeket az adott életkorban elvárhatóhoz képest, és mégis tartósan hiányos az alkalmazkodása, vagy nem tud megfelelni az adott szabályoknak, elvárásoknak.

Az adott életszíntéren megjelenő feladatokkal, kihívásokkal, hatásokkal, problémákkal való sikertelen megküzdések a későbbiekben részben korrigálhatók, de halmozódásuk akadályokat, zavarokat képez (lásd korábban Erikson, 1991 és Freud, 2008 elméletét). Ha a fejlődésben rövidebb-hosszabb ideig valamilyen zavar keletkezik, az tünet formájában jelenik meg. A tünet olyan kifejezési formában fog megjelenni, amire az egyén az adott életszakaszban képes (csecsemőkor – táplálás, bőr; kisgyermekkor – beszéd, mozgás, önállóság, szobatisztaság; iskoláskor – viselkedés, teljesítmény; serdülőkor – identitás, önértékelés). A testi tünetekkel elfogadóbbak vagyunk, nem így a viselkedéses tünetekkel. Ezek azonnali felszámolását várjuk a gyerektől, pedig mindkettő ugyanazzal a kommunikatív jelentőséggel bír. Üzeni, hogy elakadás, nehézség, baj van, kínzó feszültségek keletkeztek. Ahhoz, hogy az iskolai viselkedésproblémákat hatékonyan tudjuk kezelni, azokat tünetként kell értelmezni, és ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk.

A fejlődésben zavart keltő hatások jellege, minősége befolyásolja a tünetek fennállásának idejét. A tünet tartóssága alapján lehet:

·         átmeneti – napokon belül kompenzálódik

·         időszakos – <1hónap

·         tartós – egy hónapon túl is fennmaradnak

·         állandósult – hullámzó lefolyással rossz és kevésbé rossz állapotok váltakoznak.

Az átmeneti és az időszakosan jelentkező problémák a normál fejlődés hullámzásának velejárói vagy környezeti hatások következményei is lehetnek. Az átmeneti zavarok esetében kifejezetten káros, ha a pedagógus elégedetlenségének ad hangot vagy büntet, fenyegetőzik. Ám, ha jelzi, hogy észrevette a változást, és megértően viszonyul a tünethez, akkor bizonyos, hogy nem ront tovább a gyermek amúgy is nehéz helyzetén. A tartós zavar esetén kevesebb az esély, állandósult zavar esetén pedig szinte lehetetlen szakember segítsége nélkül enyhíteni a helyzeten, s a nevelőt is fokozottabb megterhelés érheti. Ezen zavarok kezelése több szempont miatt is feltétlenül indokolt. Egyrészt, mert a gyermek személyes kapcsolatai, szociális pozíciója megromlik, és ez mélyebb emocionális és önértékelési zavarokat okozhat. Ennek kompenzálására torz mechanizmusok indulnak be, a jellem formálódása egyre negatívabb irányt vesz.