A torzító hatások közül is ki kell emelni a vonzerő hatását, amely észrevétlenül, tudattalanul befolyásolja személyészlelésünket. Szociálpszichológiai kutatások egész sora mutatta meg, hogy attraktívabb embertársaink számos előnyt élveznek a kevésbé vonzókhoz képest. A szociálpszichológiai kutatásokhoz kapcsolódik az „ami szép, az jó” sztereotípiájának leírása, valamint az, hogy az első benyomás hatását ennek a prototípusnak a segítségével terjesztjük ki a felszínesebb interakcióink megértéséhez generált átfogóbb magyarázatok létrehozására (Frieze, Olson és Russell 1991).

 

Dion és mtsi. (1972) klasszikusnak számító vizsgálatukban eltérő vonzerejű arcképeket mutattak a résztvevőknek, akik úgy ítélték meg, hogy az attraktívabb egyének kedvezőbb személyiségvonásokkal rendelkeznek, és az élet különböző területein (boldog házasság, sikeres karrier) is eredményesebbek lesznek. A kutatónő azzal magyarázta eredményeit, hogy az emberekben létezik valamifajta „elfogultság”, ami mások megítélését az „ami szép, az jó is” irányába torzítja. Ennek az elméletnek az igazolására aztán számtalan vizsgálat született, amelyek látványosan szemléltették, hogy ez a típusú részrehajlás mennyire befolyásolja a személyészlelésünket. Ezek szerint többek között azt feltételezzük a vonzóbb emberekről, hogy megbízhatóbbak, kevesebbet hibáznak és jobban kezelik a társas helyzeteket (Cash és mtsi, 1977). Az attraktivitásnak ezt az erőteljes hatását holdudvarhatásnak is nevezik, ami jól illusztrálja a jelenség lényegét: a kedvező fizikai megjelenés átterjed az egyén megítélésének más dimenzióira is.

 

Míg kezdetben csak felnőttek portréinak megítélésével foglalkoztak a kutatók, később azt találták, hogy az „ami szép, az jó is” részrehajlása a gyermeki arcok észlelésekor is működik. Egy vizsgálatban amerikai egyetemisták első benyomását tanulmányozták, miközben arra kérték őket, hogy különböző etnikai csoporthoz tartozó gyerekek arcképeit nézzék (Stephan és Langlois, 1984). Az eredmények azt mutatták, hogy a vizsgálati személyek a vonzóbb arcoknak sokkal nagyobb figyelmet szenteltek a benyomás kialakításakor, az etnikai hovatartozás pedig nem befolyásolta a véleményt.

 

A legmegdöbbentőbb eredmények valószínűleg azok, amelyek megmutatják, hogy a szépség hatása alatt érzelmileg befolyásolt döntéseket hozunk, ellentmondva az igazságosságnak, méltányosságnak.  Efran (1974) a fizikai vonzerő hatását egy különleges kontextusban vizsgálta: hogyan hat a vádlott fizikai megjelenése az esküdtszékre? Eredményei szerint a vizsgálati helyzetben az attraktívabb vádlottakat kevésbé találta bűnösnek az esküdtszék, mint a kedvezőtlenebb külső adottságúakat. Ezt követően számos hasonló vizsgálatot végeztek, ahol az esküdtek beavatott személyek voltak, de a végeredmény egybecsengő volt: a szebb vádlottakkal szemben elnézőbb volt az esküdtszék, illetve inkább hajlottak arra a feltételezésre, hogy ártatlanok.

 

A vonzerő jelenségét leíró szociálpszichológiai vizsgálatok tucatjai azonban egy fontos kérdést megválaszolatlanul hagytak, mégpedig azt, hogy miért, azaz mi miatt találjuk vonzóbbnak egyik embertársunkat a másiknál (Patzer, 1985)? A szépség más tulajdonságokat is befolyásoló hatásának legelterjedtebb magyarázata szerint egyfajta sztereotipizálás történik. Ez azt jelenti, hogy az egymással való kapcsolat alakításában olyan társas kategóriákat használunk, amelyek leegyszerűsítik és ezáltal megkönnyítik a megismerési folyamatot. Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta skatulyázást végzünk. Megvannak a felcímkézett dobozaink bizonyos „tipikus”-nak tartott emberi viselkedésre, külső megjelenésre és jellemvonásokra. Amikor egy ismeretlennel találkozunk, első lépésben ezekbe a „skatulyákba” próbáljuk meg beleilleszteni az eddig idegen egyénről érkező információinkat. Ezek mentén könnyebb döntést hozni, hogy a továbbiakban kell-e az illetővel foglalkoznunk (pl. vonzó vagy taszító-e a számunkra, fenyegetést jelent, vagy lehetőséget látunk benne céljaink eléréséhez, stb.). Innentől kezdve pedig a megismerés az általános vonások mellett az egyedi vonások figyelembe vételével folytatódhat. Tehát a sztereotipizálás bizonyos mértékig az ember „megismerő készülék”-ének működési sajátossága, hiszen arra való, hogy a jellegzetes vonásokat kiemelje, a korábbi tapasztalatok alapján hozzárendeljen más vonásokat (pl. a fizikai külsőhöz jellemvonásokat) és ezeket gazdaságosan tárolja az emlékezetben, készen arra, hogy bármikor előhívhassuk. A vonzerő ennek az úgy nevezett „implicit személyiségelmélet” része, amelyet mások megismerésekor használunk (Ashmore, 1981).

 

Eagly és mtsi. (1991) szerint a szépség miatti részrehajlás jelensége rávilágít arra, hogy a külső megjelenés és a belső tulajdonságok között kapcsolatot feltételezünk. Az első benyomás kialakításakor megpróbáljuk a célszemélyről birtokunkban lévő információkat összeegyeztetni a már meglévő sémáinkkal (ez a fentiekben leírt „skatulyázás”), aztán ez irányítja a sztereotípiák alakulását, amelyek összekapcsolódnak implicit ítéleteinkkel. Végül olyan dolgot is tudni vélünk egy illetőről, amit valójában nem tudhatunk róla. Így a magyarázat szerint a „szép ember” és a „csúnya ember”, mint elménkben lévő megismerési kategória, összekapcsolódik számos személyiségdimenzióval. Például, tegyük fel, hogy azt gondoljuk: „a vonzó emberek kedvelik a társaságot”. Ebben az esetben, ha megismerkedünk valakivel, akit attraktívnak találunk, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az illető inkább társaságkedvelő, mint visszahúzódó.

 

A vonzerő egydimenziós magyarázatával szemben („ami szép, az jó is”) az implicit személyiségelmélet azt hangsúlyozza, hogy az értékelő dimenziók működése hozzájárulhat a jelentés olyan tartalmainak megítéléséhez, mint a társas kapcsolatok alakításának ügyessége, az intellektuális képességek, az önzetlen viselkedés és a lelki vagy érzelmi stabilitás (Rosenberg, 1977). A következtetések sajátos tartalma összekapcsolódik egymással, amikor egy ember fizikai megjelenése alapján próbáljuk megismerni a személyiségét.

 

Azt feltételezhetjük azonban, hogy a gyakorlatban a szépség és néhány implicit személyiségvonás között szorosabb a kapcsolat, mint a többivel. Eagly és mtsi. (1991) úgy találták, hogy a vonzerő szorosabban összefonódik a szociális ügyességgel, ami együtt jár a fokozottabb társas hajlammal, a személyközi kapcsolatokban való jártassággal. Ennek a társas készségnek az eredménye a megnövekedett népszerűség is lehet.