Amikor másokról ítélünk, valamennyien ismereteink saját „különbejáratú” tárházából merítünk. A személyészlelés nagymértékben aktív, konstruktív folyamat, a tulajdonságok inkább a megfigyelők szemében léteznek, mint a cselekvő pszichikumában. Az emberekről felhalmozott tudásunk eredményeként mindannyian rendelkezünk „burkolt személyiségelméletekkel”. A burkolt személyiségelmélet felhalmozott elvárásaink és hipotéziseink összessége arról, hogyan szerveződnek az emberi tulajdonságok és jellemvonások.

Kelly (1955) szerint tapasztalatainkat úgy rendezzük, hogy személyes konstruktumokat hozunk létre, amelyeken keresztül szemléljük a világot. Ez annyit jelent, hogy különböző emberek eltérő dimenziók mentén szemlélik is értékelik a világot. Ilyen konstruktumok lehetnek: „szeret – nem szeret”, „hasznos a karrierem szempontjából – ártalmas a karrierem szempontjából” stb. A személy által használt konstruktumok száma jelzi az illető megismerő tevékenységének komplexitását, finomságát. Kelly egy empirikus eljárást is kifejlesztett a személyes konstruktumok feltárására, ez a szerep-repertoár teszt. A tesztben arra kérik az alanyokat, hogy írják le, miben hasonlít két általuk jól ismert személy, és azt is, hogy ők ketten miben különböznek egy harmadiktól. Egy mátrixban több ilyen személyhármas segítségével felderíthetők a kitöltő személyes kontstruktumai. Kelly munkásságának igazolása megtalálható egy érdekes vizsgálatban. A kutatók azt kérték egy gyerekcsoport tagjaitól, hogy saját szavaikkal jellemezzék egymást. Ha az ilyen ítéletek a leírt gyerek valós tulajdonságait tükrözik, azt várhatjuk, hogy a sok különböző megfigyelő ugyanazt a célszemélyt (gyereket) hasonlóan fogja jellemezni, míg az egyes észlelők jellemzői a különböző gyerekekről különbözni fognak egymástól. A valóságban az ellenkezője történt. A legtöbb gyerek ugyanazzal a néhány jellemvonással írta le összes társát, míg a különböző gyerekek között kevés egyetértés volt ugyanannak a célszemélynek a megítélésében. Tehát a gyerekek burkolt személyiségelméletükre támaszkodtak.

Általában burkolt személyiségelméletünkre hagyatkozunk annak eldöntésekor, hogy mely tulajdonságok fontosak, és hogy egy személy kevés megfigyelhető tulajdonságai milyen valószínűséggel kapcsolódnak össze egyéb, nem megfigyelhető jellemzőkkel (Rosenberg és Jones, 1972). Például, ha valaki felszínes udvariasságot tanúsít, hajlamosak vagyunk az illetőt kedvesnek, melegszívűnek látni még akkor is, ha nincs elegendő információnk, tehát burkolt személyiségelméletünket használtuk, ami kimondja, hogy az udvarias emberek kedvesek is. A burkolt személyiségelméleteket vizsgálhatjuk úgy, hogy egy csoport tagjaival egymást jellemeztetjük és megnézzük, hogy a jellemzésekben bizonyos jelzők milyen gyakran szerepelnek együtt (pl. ha valaki jó tanuló, akkor szorgalmas). Ezek az együtt járó jellemzők alkotják egy illető vagy csoport burkolt személyiségelméletét.

Az azonos kultúrában élő emberek kisebb vagy nagyobb mértékben osztoznak az emberekről alkotott burkolt személyiségelméleteikben. Norman (hivatkozza Schneider, 1973) megvizsgálta sok ember egymásról, 20 tulajdonságra adott értékelését. A vizsgálati személyek közül egyesek jól ismerték egymást, míg mások csak felszínes viszonyban voltak. Az eredmények azt mutatták, hogy az ismerősök és az ismeretlenek esetén nagyjából ugyanazokat a tulajdonságokat használták az alanyok. Mivel az ítéletek függetlenek voltak az ismertségtől, úgy tűnik, hogy Norman megítélési dimenziói burkoltan az észlelőkben rejtőztek, és az észlelők alapvető, közös személyiségelméletére utaltak. A kapott dimenziók a következők voltak: extroverzió, szeretetreméltóság, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás. Vajon ugyanezt az eredményt kapnánk-e más kultúrák esetén is? Egy összehasonlító vizsgálat eredményei szerint a kínaiaknál a lelkiismeretesség játszott kiemelkedőbb szerepet, míg az ausztráloknál az extroverzió. Ennek magyarázata a kínai kultúra közösségibb szellemében keresendő (Guthrie és Bennett, 1971).