A modern társadalomban sok olyan helyzettel találkozunk, amikor a személyészlelési ítéletekre hagyatkozunk fontos döntések meghozatalában. Gondoljunk csak a tanúvallomások hitelességének megítélésére vagy a felvételi bizottságok munkájára.

A személyészlelési ítéletek pontosságának objektív vizsgálata érdekében három dolog szükséges. Először is be kell mutatni az észlelőnek egy embert, akit „ingerszemélynek” vagy „célszemélynek” nevezünk. Aztán össze kell gyűjteni az észlelőnek a célszemély észlelésére vonatkozó válaszait. Végül pedig szükség van egy megbízható mércére vagy kritériumra, amihez viszonyítva az ítéletek pontosságát megállapíthatjuk. Talán ez a harmadik a legnehezebb feladat, hiszen nagyon nehéz annak eldöntése, hogy az észlelt embernek, milyen valóságos tulajdonságai vannak. Hogyan állapíthatjuk meg ezeket a valós tulajdonságokat? Használhatunk objektív pszichológiai teszteket, de a tesztek nem 100%-ig megbízhatóak és érvényesek. Megkérdezhetjük az illetőt saját magáról, de sosem vagyunk elfogulatlanok, ha saját magunkról kell vallanunk. Megkérdezhetjük az illető barátait, de ők hozzávetőlegesen annyi információval rendelkeznek róla, mint az idegenek. Mindez ahhoz vezet, hogy gyakran olyan mércéhez kell folyamodnunk, amiről tudjuk, hogy maga is pontatlan (Eysenck és Eysenck, 2001).

Míg a tartós személyiségvonások észlelése meglehetősen nehéz, gyakran jobban hasznosítható információt nyújt, ha egy-egy adott pillanatban tudjuk beszélgetőtársunk érzelmi állapotát. Az érzelmi állapotokról vélhetőleg az arckifejezések nyújtják a legtöbb információt. Már Darwin (1872/1965) is végzett összehasonlító megfigyeléseket emberek és állatok érzelmi kifejezéséről. Munkássága nyomán két kérdés merült fel: mennyire pontosan lehet az arckifejezésből egy ember érzelmi állapotaira következtetni, és vajon az arc jelzései azonosak-e a különböző kultúrákban?

A kezdeti kísérletekben Landis (1929) érzelemkeltő helyzetben (pl. szexképek nézegetése, zenehallgatás, béka megfogása, elektrosokk) készített fényképeket emberekről, és az ítélőknek a fényképet megnézve kellett eldöntenie az adott ember érzelmi állapotát. Hasonló vizsgálatában  Sherman (1927) éhes, meglepett, dühös vagy fájdalomtól szenvedő csecsemők fényképeit használta ugyanilyen célból. Az ítélők mindkét esetben rosszul teljesítettek. Mi lehet ennek az oka, ha azt mondtuk, hogy figyelemreméltóan jók vagyunk személyészlelésben? A hiba a kísérleti elrendezésben keresendő, hiszen a lefényképezett személyekről nem tudjuk, valójában milyen érzelmeket éltek át. Gondoljunk csak arra, hogy a zenehallgatás nem mindenkiből vált ki feltétlen nyugalmat és boldogságot, hanem unalmat, dühöt és undort is előidézhet. A vizsgálat tanulsága: az emberek ritkán reagálnak egyszerű érzelmekkel bonyolult helyzetekre.

Ekman, Sorenson és Friesen, (1969) híressé vált kutatásukban olyan arcképeket választottak, amelyek alapérzelmeket fejeztek ki (élvezet, bánat, harag, félelem, undor, meglepetés stb.). Azt találták, hogy ebben a helyzetben a legtöbb kísérleti személynek meglehetős pontossággal sikerült azonosítania az arcon tükröződő érzelmeket. Azt is megállapították, hogy más kultúrából származó kísérleti személyek is képesek voltak európai emberek arcáról készült fényképek alapján az érzelmeket helyesen beazonosítani. Az alapérzelmek kifejezése az arcon tehát univerzális módon történik, és felismerésükben kultúrától függetlenül meglehetősen pontos ítéleteket tudunk alkotni. Fontos azt is megjegyezni, hogy a hétköznapi társas érintkezés során az arcok bonyolultabb és komplexebb módon fejezik ki az érzelmeket, így azok észlelése pontatlanabb, mint a „tiszta” alapérzelmek esetében. A való életben azonban nem is kell csupán az arckifejezésekre támaszkodni, hiszen a szituáció a korábbi találkozások és a kommunikáció megelőző szakaszai fontos járulékos információt nyújtanak.