A személyészlelés céljai közé tartozik a tartós személyiségvonások felismerése is. Itt is nagy problémát okoz a „valódiság” kérdése. Aki egyik helyzetben barátságosnak tűnik, másokkal szemben barátságtalanul viselkedhet. Így nem meglepő, hogy a kutatások ellentmondó eredményeket hoztak.

Taft (1955) a korábbi kutatásokat áttekintve azt találta, hogy a jó személyészlelőket hol művészi beállítottságúnak, hol intelligensebbnek, hol jobb tanulmányi eredményekkel rendelkezőknek, hol érzelmileg jobban alkalmazkodóknak vélték, sőt akadt olyan vizsgálat is, amely azt találta, hogy a viselkedéstudományok területén dolgozók (pl. pszichológusok) személyészlelése pontatlanabb. Ez az eredmény meglepő lehet, de jól magyarázható. A pszichológiailag képzett emberek több figyelmet szentelnek az egyéni különbségeknek, így azokat gyakran eltúlozzák. Ez az oka, hogy pontosság szempontjából gyengébben teljesítenek. A pontosság egyéb tényezői szerint pontosabb az észlelés, ha az észlelt személyt jól ismerjük, ha a tulajdonságok közvetlenül megfigyelhetők és nem következtetésen alapulnak, illetve ha a célszemély egyszerű.

Cronbach (1955) szerint a pontos észlelés nem egyetlen egységes jellemző, hanem több tényezőből áll össze. Akik például jól észlelik az emberek valamelyik csoportjának általános jellemzőit (sztereotípia-pontosság), gyakran nem tudják jól megkülönböztetni az adott csoporton belüli egyéneket (differenciális pontosság), és ez fordítva is igaz. Mivel az oktatás inkább a differenciális pontosságot hangsúlyozza, a tanulók hajlanak arra, hogy az emberek közötti különbségeket eltúlozzák (túldifferenciálás), így a speciális képzés és a részletes információ paradox módon rontja a személyészlelés pontosságát. Összegzésként elmondható, hogy a célszemély észlelésének pontosságáért inkább a sztereotípia-pontosság felelős (vagyis az a készség, hogy az emberek egy „típusának” általános jellemzőit azonosítani tudjuk), anélkül, hogy túl sokat törődnénk az adott egyén egyedi, speciális jellemzőivel.

A személyészlelés pontosságát az észlelő aktuális hangulata, pillanatnyi érzelmi állapota is befolyásolja. Egy kísérletben (Schiffenbauer, 1974) azt találták, hogy a jó hangulatban lévő emberek a kétértelmű arckifejezéseket pozitívabbnak ítélték, mint a rossz hangulatban lévők. Clark és Isen (1981) azt a megfigyelést tették, hogy felfokozott érzelmi állapotú emberek társaik közt is „izgatott” embereket véltek felfedezni. Forgas, Bower és Krantz (1984) felvételi beszélgetéseket vett videóra, majd ezt a felvételizőknek levetítették utólag, és arra kérték őket, hogy ítéljék meg saját és partnerük viselkedését. Az egyik csoportot hipnózis segítségével pozitív, a másikat negatív hangulatba hozták. A pozitív hangulatú csoport sokkal több pozitív és kevesebb negatív viselkedést vett észre mind saját, mind pedig a partner viselkedésében, míg a negatív hangulatú csoportnál a helyzet fordított volt (több negatív, kevesebb pozitív viselkedést észleltek). Mivel magyarázható ez a jelenség? A szociális észlelés szelektív, csupán a teljes információ töredékére vagyunk képesek odafigyelni, és az, hogy mit látunk meg, függ attól, hogy milyen fogalmak, gondolatok, értelmező kategóriák állnak a rendelkezésünkre. Ezekre az érzelmi állapot is hatást gyakorol, így pozitív hangulat esetén pozitívabb gondolatok, fogalmak aktiválódnak.

A pontatlan személyészlelés egy másik forrása az is, hogy hajlamosak vagyunk sztereotip módon szemlélni a világot és társainkat. A sztereotipizálás bár leegyszerűsíti a világot, és így megkönnyíti benne az eligazodást, egy csoport tipikus jellemzőiről alkotott elképzeléseink önmagukban is torzítottak lehetnek. Az etnikai és faji sztereotípiák gyakran járnak együtt előítéletekkel, amik a személyészlelést nagymértékben megnehezítik. A fent említettek gyakorlati következményekkel is járnak, főként az igazságszolgáltatás területén. Például megállapították, hogy az esküdtek ítéletét egy távol lévő tanúról nagy mértékben befolyásolja annak a viselkedése, aki felolvassa a tanúvallomást. Egy kísérleti vizsgálat megrendezett egy inzultust egy tanár ellen az egész osztály előtt. Néhány héttel később a többség, beleértve az áldozatot is, rosszul azonosította a támadót (Buckhout, Figueroa és Hoff, 1975).