1. Médiumközi kapcsolatok
Az elmúlt évtizedek során a digitális technológiák által átszabott mindennapi kulturális gyakorlatok alapvető szerepet játszottak az észlelés multi- és interperspektivikusságának tudatosításában. Az egyenes vonalúnak és fokozatosnak tételezett, teleologikus világészlelési és világábrázolási mód háttérbe szorulása a legkülönbözőbb formákban hatott a kortárs színházi nyelvekre. Hans-Thies Lehmann a posztdramatikus színház paradigmájának létrejöttét is egyenesen a médiakor társadalmának észleléspolitikájához kapcsolja: „[a] médiumok terjedése, majd jelenlétük állandósulása a hétköznapi életben az 1970-es évek óta azonban oda vezetett, hogy megjelent a színházi diskurzus egy teljesen új, sokoldalú formája (...)."303 A különféle médiumok által keretezett és átszőtt kortárs tér tudatosította, hogy a színház mediális gyűjtőhely, és e funkció közelebbi vizsgálatát szorgalmazta.
A technológiai-digitális médiumok és az általuk tudatosuló észlelési mechanizmusok integrálódása a kortárs színházi gyakorlatba ezen felül jelzi a színházat körülvevő társadalmi-kulturális-történeti környezet érzékelésében bekövetkezett módosulásokat. A színház ezen új technológiák mentén módosuló medialitását így valami olyanként ragadhatjuk meg, amelyik a kognitív stratégiák térbeli elrendezésével - egyfajta mcluhani paradimából szemlélve304 - az ember mentális terét terjeszti ki. Ez a mentális tér pedig folyamatosan újrakonstruálódik, ahogyan a nézők a különféle, őket körülvevő médiumokat érzékelik.305 A folyamat, amely során a technológiai médiumok a teatralitás és színház fogalmi kereteinek változatos aspektusaira rámutatnak, azzal összefüggésben vizsgálható, hogy az intermedialitás jelensége elsősorban a komplex médiakörnyezetből érkező kortárs néző érzékelési és észlelési folyamataiban ragadható meg.
A technológiai-digitális médiumok és az általuk tudatosuló észlelési mechanizmusok integrálódása a kortárs színházi gyakorlatba ezen felül jelzi a színházat körülvevő társadalmi-kulturális-történeti környezet érzékelésében bekövetkezett módosulásokat. A színház ezen új technológiák mentén módosuló medialitását így valami olyanként ragadhatjuk meg, amelyik a kognitív stratégiák térbeli elrendezésével - egyfajta mcluhani paradimából szemlélve304 - az ember mentális terét terjeszti ki. Ez a mentális tér pedig folyamatosan újrakonstruálódik, ahogyan a nézők a különféle, őket körülvevő médiumokat érzékelik.305 A folyamat, amely során a technológiai médiumok a teatralitás és színház fogalmi kereteinek változatos aspektusaira rámutatnak, azzal összefüggésben vizsgálható, hogy az intermedialitás jelensége elsősorban a komplex médiakörnyezetből érkező kortárs néző érzékelési és észlelési folyamataiban ragadható meg.