Magyarországon, történeti szemszögből nézve, megkülönböztetjük a honalapító nemességet a későbbi, középkori nemességtől. Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet és rendszerint címert is. Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a címer adományozása vagy birtoklása még egymagában nem utalt a nemesség voltára. Városoknak, testületeknek (pl. céheknek) is lehetett és volt is címerük. Erdélyben viszont történeti és geopolitikai okokból eredően  a székelyek közül mindenki nemes és ez által hadköteles volt. A székely nemesség három osztályra osztódott: a főnemesek (primores) a 16. században a gazdagabb lófők közül váltak ki és alkottak külön osztályt. A lófők, lófőnemesek (equites, primipilii) a lovasságot alkották a háborús időben, végül a gyalogságot kitevő közszékelyek (pedites, pixidarii). A birtokadományozás a király elhatározása alapján, illetve egyes személyek kérelmére történt. Egy éven belül az adományost bevezették, beiktatták a birtokába (introductio). A beiktatást a király személyes kiküldöttje végezte el az adományozott birtokhoz legközelebb lévő hiteles hely, káptalan, konvent képviselőjének jelenlétében. A címeres levél által történt nemesítés esetében azt egy éven belül ki kellett hirdetni annak a megyének a közgyűlésén, ahol a nemes lakott, így szerezvén érvényességet a nemesítésnek (Berkes József, 1999).