A családok eredetének vizsgálata ősidőktől fogva foglalkoztatta az embert. Kezdetekben az istenségek kutatása központi kérdés volt abból kiindulva, s feltételezve, hogy az uralkodó az „ősatya” valamiféle istenség volt, aki leszállt a földre, s királyként vagy másként  irányította a népet. A görögöknél az ősatya kultusza miatt a vezetők előszeretettel vezették vissza eredetüket valamely héroszig vagy akár istenségig, a római korból pedig nemzetségtáblák maradtak fenn. Az ókori görögöknél az számított előkelőnek, aki származását vissza tudta vezetni a trójai háború valamelyik hőséig. Az utódoknak a hős biztosított eltérő származást, elismerést és felemelkedést.

A rómaiak gazdagították a származástant. A társadalmi és a katonai teljesítmény elismerésként elnyert rangot, vagyont az utódok is élvezhették, elnyerték, s az örökölt vagyon, az ősiség elidegeníthetetlenné vált. Ezt igazolni kellett, erre szolgáltak az ősfák és a római leszármazási táblák. Az ősfa az ősöket, a leszármazási tábla az utódokat mutatta be időrendben. Ez máig meghatározó módszere a genealógiának.

 

 

 

1.      ábra. Római Scala (stemma)

Forrás: Heraldikai Lexikon

                        

A leszármazási táblák ősének a római Scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt és a vizsgált személyt (egót) középen, a metszéspontban ábrázolták. Avus, avia (ős, nagyapa, nagyanya), frater, fratris (testvér), filia, filius (lánya, fia valakinek), soror, sororis (nővére).

Ezek a családfák természetesen tele voltak ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen adatokkal.       Heinz Friedrich Friederichs frankfurti genealógus professzor kutatásaiból tudjuk, hogy leszármazási táblázatokat a Kr. u. 4–5. században már a közép-amerikai indiánok is vezettek. Az ősatya kis kőházban, apró zsámolyon ül indián öltözékben, a nemesi ruházatra jellemző köpenyben. Előkelő származását a vörös fejkötő, a tolldísz és a virágcsokor emeli ki. Vékony vonalak kötik össze hat fiával, akik ugyancsak indián kőházakban, kis zsámolyon ülnek. Őket követi a többi generáció, köztük asszonyok is hosszú ruhában, szarvszerű copffal. Nevek eredetileg nem szerepeltek, azokat utólag írták be a táblázatba (Friederichs Heinz Friedrich,1958).

A germán népeknél a rómaiakkal szemben a vérrokonságon alapuló genealógia volt a középpontban, erre az 5. és  6. századból vannak adatok.

A feudális társadalomban a rendekbe tagolódás elengedhetetlenné tette a származás kutatását, az ősbizonyítást. (Pl. a germánoknál több őst kellett felmutatni.) E korból fennmaradtak a Krónikákban megörökített genealógiák.

A középkorban az uralkodó családok a származástant saját isteni eredetük, s földöntúli jogaik igazolására próbálták felhasználni.

A 15. század végén elkezdődött a Babenberg- és Habsburg- dinasztiák családkutatása.  A Habsburg uralkodóház elsők között készíttette el ősfáját Ladislaus Suntheimmel (1440-1513), s egész a trójai hősökig vezették vissza családjukat.

Ladislaus Suntheim (Sunthaym) Ravensburgban született 1440-ben és 1513 elején halt meg Bécsben. Történész, genealógus, földrajztudós, főleg Bécsben tevékenykedett. Miksa császár megbízásából 1485-ben kidolgozta a Babenberg-dinasztia genealógiáját.

A Babenberg-ház 976 és 1246 között a mai Ausztria elődjén, Ostmarkon (Alsó- és Felső-Ausztrián) uralkodó család.  Ostmark őrgrófjai és Ausztria hercegei alkották a család tagjait, közülük  III. Lipót (1095-1136) néven uralkodó Szent Lipót Ausztria védőszentje lett.

 

 

2.  Részlet a Babenbergek családfájáról

             A 13. képen III. Leopold (Szent Lipót) két korán elhunyt kisfiával  

Forrás

 

II. Harcias Frigyes a IV. Béla magyar király elleni küzdelemben a Lajta mellett életét vesztette, és így 1246-ban kihalt a dinasztia. Az osztrák hercegségért folyó, több évtizedig tartó küzdelem első felében a harc IV. Béla és Nagy Ottokár között, a második felében Nagy Ottokár és Habsburg Rudolf között folyt, s a dürnkruti (második morvamezei) csatában dőlt el 1278-ban.  A Babenbergek örökségét – Ausztria trónját – végül a Habsburgok szerezték meg. Ladislaus Suntheim: Der löblichen fürsten [un]d des Landes österr[e]ich alhtarkomme [n] [un]d regier[ung], című műve 1491-ben jelent meg nyomtatásban Baselben Michael Furter kiadásában.

3.  Babenberg-családfa

Forrás: Ladislaus Suntheim: Der löblichen fürsten [un]d des Landes österr[e]ich alhtarkomme [n] [un]d regier[ung],Basel, 1491.

 

Az ausztriai klosterneuburgi Ágoston-rendi kolostor igazi ékessége a Babenberger Stammbaum c. táblafestmény, amely 1489-től 1492-ig tartó kemény munka után született meg. A kép nyolc méter széles és négy méter magas triptichon, mely Hans Part festőművész és társai alkotása. Középütt 27 késő középkori életképen a család férfitagjait örökítették meg életük egy tipikus jelenetében, történeti eseményében, a két oldalon a feleségeik és lányaik portréja látható.

 

4.      Babenberg-családfa, Klosterneuburg

 

 

 

5.       Részlet a Babenberg-családfáról. Klosterneuburg

Forrás

 

Egy példa a család életéből magyar vonatkozásokkal: Babenbergi Ágnes (1154 körül – 1182. január 13.), németül:  Agnes von Babenberg/Österreich, születése jogán osztrák hercegnő, első házassága révén 1166-1172-ig magyar királyné, második házassága jogán karintiai hercegné, a Babenberg-ház tagja. Apja II. Henrik osztrák herceg, anyja Komnéna Theodóra (Gertrúd), II. (Szép) János bizánci császár unokája. 1166 őszén Bécsben kötött házasságot III. Istvánnal (1147-1172), Magyarország Árpád-házi királyával, II. Géza király fiával.  Házasságukból férje életében 1167-ben egy Béla nevű fiú született, de a kis herceg nem érte meg a felnőttkort, 1172-ben meghalt. III. István magyar király ugyancsak fiatalon halt meg, feltehetően mérgezés áldozata lett. Ágnes később II. Henrik karintiai herceg felesége lett. Második házasságából két fia (Ulrik és Bernát) született. Ulrik nem nősült meg, I. Bernát házasságot kötött Přemysl Judit cseh királyi hercegnővel, 4 gyermekük született. Ágnes királyné második férje 1181. október 4-én hunyt el, ő három hónappal később, 1182. január 13-án fiatalon távozott az élők sorából.

 

 

 

 

6.   III. István koronázása. Miniatúra a Képes Krónikában

                                Forrás

 

Különleges, művészi kivitelezésű családfák a középkorban a „Stammbaumok”. Az európai családfa-ábrázolások – s a genealógiai szemlélet – sokfelé ágazó, dús hagyománya a legpompásabban német földön a reneszánszban és a barokkban bontakozott ki. Itt a család jellege és nagysága szerint a féltő gonddal ápolt „Stammbaumok”-nak külön alfajai fejlődtek ki. Az egyenletes utódsarjadzást a tölgy vagy a hársfa, a hiányos kiterjedést a nyárfa, míg a szeszélyes, szertefutó utódrendeket jobbára a vörös berkenye lombkoronáján szemléltették.