A Jensen-féle második modell az intermedialitást a különféle érzékelési modalitásokon keresztül történő kommunikációból származtatja, ezt példázza a hangosfilm vagy a videojátékok. Ez a megközelítés olyan színházi alkotók munkáinak vizsgálatában válik produktívvá, akik egyfelől a mozgókép különféle közvetítőeszközeinek széles skáláját felvonultatva a mediálisan összetett elbeszélésmódok létrehozását, másfelől pedig az észlelésmódok szóródását segítik elő (lásd például a Mozgó Ház Társulás, a Wooster Group, vagy Bodó Viktor, illetve Frank Castorf előadásait).

A harmadik elképzelés a médiumok mint társadalmi intézmények közti cserékkel és kapcsolatokkal foglalkozik, elsősorban technológiai és gazdasági terminusok mentén. Bár jelen kutatásnak nem célja annak a társadalmi-gazdasági infrastruktúrának a feltárása, amely a mindennapok részévé tette a különféle észlelési és érzékelési mintázatok egymásba íródását, Chiel Kattenbelt javaslatát követve³⁶¹ mégis érdemes kiemelni a digitális kultúrának azon - színház-esztétikai perspektívából is fontos - sajátosságát, amely megengedi az adatok valós időben történő manipulációját (legyen szó élőben felvett kép- vagy hanganyagok azonnali lejátszásáról, vagy az élőben történő hangkeverésről, esetleg más videotechnikai eljárásokról), ami a film korábbi analóg technológiáival nem volt lehetséges. Mindez pedig egyértelműen hatással van a kortárs színházi gyakorlatra.

A fenti viszonyok összehasonlító elemzésekor Lars Elleström intermediális kapcsolatokat leíró modelljének azon felismerésből indulok ki, amely szerint a különféle médiumok közti bárminemű kapcsolat végső soron az észleléstől és interpretációtól függ, miközben a médiumok kapcsolódásának megértéséhez alapvető fontosságú elméleti szempontból elkülöníteni az anyagot és az anyag észlelését.³⁶² A színház és mozgókép intermediális kapcsolatainak értelmezésekor a kizáráson és elkülönböződésen alapuló elméleti keretek helyett Elleström „is-is" (both-and) megközelítésére alapozok,³⁶³ valamint arra a megállapításra, miszerint a színház olyan multimodális médium, amelyik intermediális tulajdonságokat is hordoz, hiszen számtalan médiumot képes egyszerre kombinálni és integrálni.³⁶⁴

A jelen kutatás nem arra irányul, hogy miként ragadhatóak meg a speciálisan színházi jelenségek és a színházba integrálódó, élőben vetített vagy előre rögzített mozgóképes anyagok közti mediális különbségek; és nem is a mozgóképek és a testek közötti versengést elemzem. Ehelyett olyan értelmezési keret megnyitása a célom, amelyik képes a mozgóképek és testek összjátékának dinamikáját, a mediális konvenciók cserefolyamatait, a technológiai környezet által újrapozicionálódó emberi szubjektumot, a tér és idő határainak elmosódását egymás tükrében vizsgálni. Kérdés persze, hogy az intermedialitást végső soron a médiumok közötti hídként, vagy épp a médiumok között megnyíló résként képzeljük-e el.

A színház mint a (természetesen semmiképp sem kizárólag technológiai) médiumok gyűjtőhelye olyan többirányú kapcsolatokra nyit teret, amelyek újra érzékennyé tehetik a nézői érzékelést, és újfajta viszonyokat tesznek lehetővé a művészeti ágak „materialitása (ontológia), medialitása (funkcionalitás) és észlelésük módozatai (tekintettel a médium-specifikus konvenciókra)"³⁶⁵ között.