(Berkes József írása alapján, 1999)

 

Szájhagyomány

Különösen fontos a polgári, paraszti, munkás genealógia kutatásában. Visszamenőleg a nagyszülőkig, dédszülőkig terjed. E forrás megbízhatósága általában vitatható. Régebben a rokonsági kapcsolatot jobban ismerték és tartották. Ma már például a házasfelek gyakran nem ismerik egymás közeli rokonságát sem. A szájhagyomány megbízhatatlansága miatt sokszor már a nagyszülők információin túl, az írott forrásanyag kutatása is szükséges.

 

Írott források

Sokszor segítségünkre lehetnek a családnál őrzött régi imakönyvekbe, bibliákba, könyvekbe bejegyzett családi események (születések, keresztelések, bérmálások, házasságok, halálozások stb.), testamentumok felhasználása. Az 1940-es évekből a zsidótörvény miatt kötelező származásigazolás idejéből is sok irat maradt fenn az elődökről (főleg anyakönyvi kivonatok). Az írott források közé sorolhatók még az önéletrajzok, iskolai anyakönyvek, emlékiratok, orvosi, telekkönyvi iratok stb. A polgárság, a parasztság körében már a 19. század elejétől elterjedt volt az ősök adatainak feljegyzése imakönyvekbe, bibliákba, könyvekbe.

Hazánkban a más-más kultúrkörhöz tartozó családok eltérő hozzáállással viszonyulnak a családi múltjuk történetéhez, s annak ismeretéhez. Vannak, akik több mint 100 évre, 4 generációra visszamenőleg ismerik felmenőiket, s vannak akik megelégszenek a nagyszüleik neveinek ismeretével. Sajnos, az atomizáló hatások túlsúlyba kerülése növeli a fiatal generációban az érdektelenek számát, s azokét, akik elődjeik életmódjáról, életvezetéséről, szokásairól semmiféle információval nem rendelkeznek.

 

Anyakönyv

A családkutatás elengedhetetlen és legmegbízhatóbb forrásai az anyakönyvek, melyek egyben a genealógiai, a történeti-statisztikai és a demográfiai kutatások legfontosabb forrásait is jelentik. Magyarországon a 16. század elején, az 1515-ben tartott Veszprémi egyházmegyei zsinat jelzi az anyakönyvek fejlődésének kezdetét. A zsinat határozata arra hívta fel a plébánosok figyelmét, hogy a kereszteléseket jegyezzék fel annak érdekében, hogy a lelki rokonságot nyilvántarthassák. A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton rendelte el IV. Pius pápa. Hazánkban a római katolikus egyházban az ellenreformáció kezdetén tartott 1611. évi nagyszombati zsinat intézkedett az anyakönyvek vezetéséről. A nagy változás 1625-ben következett be, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek az V. Pál pápa által kiadott Rituale Romanum-ot az egész országban kötelezővé tette. A Rituale Romanum ötféle előjegyzést vezetett be: a keresztelési, házassági és halálozási anyakönyvek mellett külön a bérmálási anyakönyvet, valamint az ún. Status Animarum-ot, amely a húsvéti áldozás időpontjában az egész lakosságot tartalmazta háztartások, illetve családok szerint. Az állami (polgári) anyakönyvezést az 1894:XXXIII. tc. vezette be és 1895. október 1. óta van érvényben. Ettől a dátumtól kezdve a polgármesteri hivatalokban őrzik az anyakönyveket, a másodpéldányokat pedig az illetékes területi levéltárakban, eltekintve a fent már említett kivételektől. Az anyakönyvi kutatás megkezdése előtt a kutatónak tudnia kell az általa keresett személy, illetve család lakóhelyét, vallását, valamint a születés, a házasság vagy a halálozás helyét és időpontját. Az egyházigazgatási beosztásokkal kapcsolatban célszerű mindig, a kutatás megkezdése előtt a megfelelő egyházi sematizmusokban való tájékozódás. Az anyakönyvekben, valamint az egyéb családtörténeti forrásokban való kutatás nélkülözhetetlen segédeszközei a helységnévtárak.

A szájhagyomány, a családi írásos feljegyzések és az anyakönyvi kivonatok mellett a kutatás fontos forrásai még az iskolai anyakönyvek, emlékiratok, temetőkönyvek, a nyomtatott források, az epigráfiai források, a funerális emlékek, történeti ikonográfia, tárgyi emlékek, genealógiai könyvek, népszámlálási digitális adattár.

 

Nyomtatott források

A genealógia számára fontosak az úgynevezett aprónyomtatványok amelyek az élet fontos eseményeiről készített üdvözlő-, értesítő kártyák, lapok: születési, keresztelési értesítés, házassági meghívó, gyászjelentés, évfordulók és fontos események emléklapjai, névjegyek.

Epigráfia

Az epigráfia épületek, építmények feliratozásával, táblák, domborművek, vésetek tartalmával és stílusjegyeivel foglalkozó tudományág.

Funerális emlékek

A különböző nagyságú, stílusú, vallási hovatartozást is szimbolizáló síremlékek, sírkövek a halotti címerek és zászlók. Igen régi hagyomány feliratozni a sírhelyet az elhunyt személyes adataival, esetleg felidézni fotójával, arcmását plaketten vagy szobrával alakját.

Történeti ikonográfia

Ide tartoznak a különböző technikával készült festmények, grafikák, portrék, fotók, filmfelvételek.

Tárgyi emlékek

Minden olyan tárgy, amely a családtörténet megismeréséhez jól alkalmazható feliratokat tartalmaz: edény, bútor, textília. Különleges sajátosság, hogy a magyarországi német nemzetiség egyes településen mind a felmenő, mind a leszármazottak adatait a gerendára, a belső szekrényajtókra is feljegyezték.

Genealógiai könyvek: Gesta Hungarorum (Anonymus), Képes Krónika, Magyar Krónika (Kézai Simon), Nimrud király népe (Orbán Árpád), Eltűnt régi vármegyék (Pesty Frigyes), Száz magyar falu könyvesháza, településbemutatások, az elpusztult települések bemutatása.

Népszámlálási digitális adattár (1787-1996 között)

A népszámlálások felbecsülhetetlen értékű információval szolgálnak az adott időszak társadalmi viszonyairól. A népszámlálások anyaga felöleli többek között az alapvető családszerkezeti, foglalkozási, kisebbségi, felekezeti és infrastrukturális adatokat az országostól a települési szintig. A hazai népszámlálási adatok összegyűjtését, rendszerezését, feldolgozását és publikálását a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) végzi 1867-es megalakulása óta.

Emberi maradványok

A csontmaradványok, hajmaradványok, adott esetben úgynevezett természetes múmiák

lehetnek sajátos genealógiai források. Ez lehetne pl. az orvosgenealógiai irányzat egyik alapvető forráscsoportja. Ezek az emlékek azonosítható formában elsődlegesen a felső társadalmi osztályokkal kapcsolatban maradtak fenn, de létezik egyházi személyekkel, polgárokkal kapcsolatosan is ilyen anyag.

Hangfelvételek

A különféle technikai eszközökkel történő hangrögzítés (Magyarországon is) az 1880-as évek elejétől létezett (pl. fonográfhenger, gramofonlemez, lemez). A magnetofonok és különféle technikai változataik az 1930-as évektől léteztek. Jelentős fejlődés, az adott eljárások széles elterjedése az 1950-es, 1960-as évektől következett be. A korai hangfelvételek nagyon rövidek, hosszabb anyag nem volt rögzíthető. Ezek elvétve tartalmaznak genealógiai vonatkozásokat. Az újabb hangrögzítési eljárások terjedésétől kezdődően azonban megnövekedett a genealógiai adatokat tartalmazó, rögzített hangdokumentumok köre. Ezek jelentős része visszaemlékezés (családi jellegű is). Léteznek kifejezetten családtörténeti szempontból készített hanganyagok is. Kiemelendő a hangzó anyag mással nem pótolható, egyedi karaktere.

Korunkban teljesen általános a genealógia esetében is az interneten elérhető források vizsgálata, mindenesetre javasolható a fokozott forráskritika.