Való igaz, hogy „még ha úgy döntenénk is, hogy csak beszélgetésre használjuk a mobilunkat, a készülék könyörtelenül, sőt olykor makacsul és tolakodóan írni fog nekünk"²⁷⁰. Ferraris az üzenetrögzítő elavultságát szemléltetendő a következőképpen fogalmaz: „Ha az embernek mobiltelefonja van, nem sok hasznát veszi az üzenetrögzítőnek. Vagy elérnek a mobilodon, vagy üzenetet hagynak a hangpostafiókodban. Mi több, üldöznek az sms-ek, amelyek arról értesítenek, hogy ki és mikor keresett, és ez idejétmúlttá teszi a mobilos üzenetrögzítőt is."²⁷¹
A digitális környezetben jelentkező írás abból kifolyólag tűnik tolakodónak, hogy mintegy könyörtelenül az orális megnyilatkozás, a továbbítandó hangzóanyag helyébe lép. Ekkor ugyanis az írás maga vagy esetenként a rövidítés mint az írásforma absztrakt alakváltozata extatikus vizualitásával sajátítja ki magának a fonikus szubsztancia helyét. Hasonló tendencia figyelhető meg Mitchell értelmezése szerint Derrida Grammatológiájában, az ugyanis „a nyelvet láthatóvá, térbelivé és anyagivá alakítja, mivel inkább írásként, mint beszédként viszonyul hozzá."²⁷² A digitális írás abban a Ferraris által említett esetben makacs, amikor a technikai berendezés mintegy hívatlanul, automatikusan kezd el írni, így látva el tájékoztató-koordináló funkcióját. A láthatóvá váló makacs és tolakodó írás a gép, a technikai apparátus írása. Az, avagy ő(/az) mondja mindezt tollba.

Az állandósult nyelvi fordulatokat, szókapcsolatokat, teljes nyelvi paneleket előregyártott paradigmák módjára szintén a (számítás)technikai berendezések jelenítik meg írás közben. Ekkor is a gép ír, tolakodó és makacs módon. Ez a gép azonban nem a hagyományos értelemben vett írógép, amit Ferraris az írás funkciója szempontjából a számítógép és a maroktelefon prototípusának tekint.

George P. Landow Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? című szövegében kiemeli, hogy Derrida és Barthes mint az irodalomelmélet, valamint Theodor Nelson és Andries van Dam mint a számítástechnika szakértői egyaránt „amellett érvelnek, hogy a középpont, a margó, a hierarchia, a linearitás fogalmára épülő konceptuális szerkezetet fel kell váltani egy másikkal, ami a multilinearitáson, a csomópontokon, a kapcsolóelemeken [links], a hálózatokon alapul."²⁷³ Miként P. Landow megjegyzi: „Az emberi gondolkodásban végbemenő forradalmat jelző paradigmaváltás csaknem minden résztvevője a nyomtatott könyv pozitívumaira és negatívumaira adott közvetlen válasznak tekinti az elektronikus írást."²⁷⁴

Roland Barthes A műtől a szöveg felé című írása²⁷⁵ a művet nagyobbára könyvformában materializálódó, stabil struktúrájú és a jelölő szemantikai mozgásterét különböző genealógiák által csökkentő produktumként határozza meg. Ezzel szemben a szöveget módszertani mezőként gondolja el, és azt a jelentés redukálhatatlan pluralitásával jellemzi. Miként fogalmaz: „a Szöveg nem jelentések egymás mellett létezése, hanem átjárás, keresztülvágás; vagyis nem az értelmezés felel meg neki, legyen az bármilyen liberális, hanem a robbanás, a szétterjedés [disszemináció]."²⁷⁶ Barthes az S/Z-ben²⁷⁷ immár nem a fogyasztás tárgyaként előálló, passzív befogadást igénylő mű és az olvasót játékra sarkalló szöveg²⁷⁸, hanem az olvasható és az írható szöveg közötti distinkcióval operál. Ez a különbségtétel P. Landow értelmezése szerint éppenséggel „a nyomtatási technikán alapuló szöveg és az elektronikus hypertext közötti distinkciónak tűnik, hiszen - miként P. Landow az S/Z című Barthes-szöveg vonatkozó részét idézve megállapítja - a hypertext beteljesíti »az irodalmi műnek (az irodalomnak mint műnek) azt a célját, hogy az olvasó többé ne fogyasztó legyen, hanem a szöveg létrehozója.«"²⁷⁹ Emiatt is járja át egyre erőteljesebben a kortárs irodalmat is a talált kézirat poétikája. Ez ugyanis a különböző eredetű és gyakran eltérő típusú dokumentumok felhasználásával a szerzői-olvasói identitás és funkció, valamint ezek egymástól való elválasztottságának kérdéskörét egyaránt problematizálja.

A számítástechnikai rendszerek által életre keltett többirányú és gyakran többrésztvevős, írásban folyó hálózati kommunikáció a nyelvi anyag kódolásán túl indexikus és ikonikus jeleket is igénybe vesz, s a kommunikációs szituáció nonverbális, extralingvális elemeire utal. A multimedialitás összefüggésében idézhető fel P. Landow-nak az elektronikus linkstruktúra alapján felépülő hypertext kapcsán tett megjegyzése. Eszerint a hypertext „éppúgy összekapcsolhatja a verbális diskurzus valamely részét képekkel, térképekkel, ábrákkal és hanggal, ahogy más verbális szakasszal, kiterjeszti a szöveg fogalmát a pusztán verbálison túlra". „A hypertext - folytatja gondolatmenetét P. Landow - olyan információhordozót jelöl, amely összekapcsolja a verbális és a non-verbális információt."²⁸⁰

Az elektronikus levél- és üzenetváltások természetesen nem teszik hallhatóvá a gépelő személyek hangját, hanghordozását, hanglejtését, beszédritmusát, beszéd közben tartott szüneteit. A csupán írásban zajló kommunikáció továbbá nem teszi láthatóvá a levél- és üzenetküldők arcát, gesztusait és mimikáját, azonban lehetőséget teremtenek mindennek a szövegfelszín vizuális és nem csupán grafematikus jelburjánzásán alapuló elképzelésére. A digitális írás vizuális elemekkel, például hangulatjelekkel egészül ki. Ennek megfelelően a szupraszegmentális jeleket is magában foglaló nyelvi akusztikumnak és a nonverbális, extralingvális kommunikációs eszközöknek az újbóli (illuzórikus) egységét teremti meg. Az elektronikus levelek esetében is egyre gyakrabban alkalmazott animációk, valamint a video e-mailek formájának terjedése szintén ebben a tendenciában nyer értelmet.