Amennyiben a szűkebb értelemben vett írás, vagyis az írás mint lejegyzés a verbális megnyilatkozás szegmentális nyelvi jeleit részesíti előnyben, azokat rögzíti, a szupraszegmentális jeleket és az extralingvális kommunikáció eszközöket pedig egyaránt ignorálja, annyiban a rövidítések az írásnak éppenséggel egy még absztraktabb, illetve teljességgel vizuális működésmódjára, logikájára épülnek. A fonetikus írás ugyanis - látszólag - természeténél és struktúrájánál fogva is bensőséges viszonyt ápol az orális diskurzussal, még akkor is, ha jelei nem avagy az írásjelek által csupán részlegesen utalnak az analóg természetű prozódiai sajátosságokra, mint például a hanglejtésre, a szó- és a mondathangsúlyra, továbbá a nonverbális kommunikációs eszközökre, mint például a gesztikulációra, a taglejtésekre, a mimikára, vagyis a különböző típusú kinetikus közlésmódokra. Ennek megfelelően érvel Samu János az irodalom és egyáltalán az írás kódjának eredendő multimedialitása mellett.¹⁵⁹

A rövidítések viszont elsősorban nem az orális diskurzussal állnak kapcsolatban, nem beszédhangokat, auditív sajátosságokat alakítanak át grafematikus struktúrákba, hanem éppenséggel ezeket a grafematikus struktúrákat módosítják, ezeknek a felépítését egyszerűsítik le, teszik őket minél könnyebben felismerhetővé, identifikálhatóvá. A tkp mint rövidítés közvetve a tulajdonképpen szóra utal a maga kiejthetetlen módján. A tkp tulajdonképpen - tkp - absztrakt vizuális struktúra; néma. Elsősorban nem a kiejtett szóra mint hangzóanyagra utal, hanem annak írásmódjára. Ennek megfelelően részben elhatárolódik a fonetikus írás eszméjétől és működésmódjától, a vele való kapcsolatát azonban - a tulajdonképpen szóra és főleg annak írásmódjára vonatkozva - ha nem is erősíti meg, de fenntartja. S mi a helyzet a(z) s kötőszóval? Vajon napjainkban is kötőszónak és egyáltalán szónak tekinthető, s nem pusztán olyan vizuális jelnek, amelynek rendíthetetlen némaságáról - a rendszeresen ismétlődő aktualizáció folytán is - hajlamosak vagyunk elfeledkezni?

A rövidítések expanziója az írást, és hangsúlyozottan: a fonetikus írást is a maga vizualitásában mutatja meg. A jelen diszkurzív keretek között a rövidítés ennek és csakis ennek a vizualitásnak a meglátása értelmében tekinthető absztrakt írásformának. A rövidítés a hangzóanyag szegmentális nyelvi jeleit megragadó grafematikus szerkezeteket alakítja át. A rövidítések azáltal, hogy megmutatják, az írásjegyek nem csupán beszédhangok jelölői, hanem egyben képek is, amelyekkel bizonyos transzformációs műveleteket lehet végrehajtani, az írás radikalizációjához és a diskurzus orális jellemvonásainak marginalizációjához járulnak hozzá.

Annak ellenére azonban, hogy Ferraris az írás apologétájának szerepét ölti magára, a rövidítések jelenségkörét szisztematikus kritika tárgyává teszi. Többek között megjegyzi, hogy neki „sem tetszenek a rövidítések."¹⁶⁰ Hasonlóan konzervatív, a nyelv eredendően auditív természetét valló nyelvkoncepcióról tesz tanúbizonyságot az „A" generáció című Coupland-regény egy betéttörténetének¹⁶¹ szereplője, Bartholomew. Ő „megszállottan üldözött minden újdonságot a nyelvben [, és] [k]ülönösen dühítették az olyasmik, amiktől a nyelv változik vagy fejlődik."¹⁶² Kriptográfiai képességeit gyakran meghaladják a szöveges üzenetek, elektronikus levelek, azok ugyanis „valami alapvető módon a nyelv [tegyük hozzá: főleg a hangzó emberi nyelv és annak hegemóniája] végét jelzik."¹⁶³

A digitális írás(beliség) esetében gyakran a nyelv auditív jellemvonásainak szerepvesztése, devalvációja, néha periferizációja figyelhető meg. Ennek következtében a nyelv valóban - az „A" generáció című Coupland-regény hivatkozott betéttörténetének szövegét idézve - „önmagába dől ferde vonalak, hangsúlyjelek és értelmetlenül betolakodó számok [vagyis nem a hagyományos értelemben vett fonetikus írás jeleinek] optikai [a kiejtés helyett a vizuális interpretációra igényt tartó, látványos, ám néma] szeméttelepeként,"¹⁶⁴ avagy „egymásba fűzött, vicces rendszámtáblák[ként]."¹⁶⁵ Mellesleg Ferraris hasonló értelemben, vagyis elsősorban nem a fonetikus írás kodifikált, hanem a digitális írás(beliség) sajátságos elemeire vonatkoztatva használja a kriptográfia kifejezést,¹⁶⁶ mint az idézett Coupland-regény vonatkozó szöveghelye.¹⁶⁷ „Mondják meg nekem, mi az a jpeg? - kiált fel Bartholomew. - Micsoda beteg, romlott és nevetséges szó... még csak nem is szó. Egy hangzat, egy glottális torzszülött."¹⁶⁸

Egyetérthetünk Bartholomew-nak a jpeg rövidítésre vonatkozó kritikai megállapításával, amennyiben a nyelvet elsősorban a hangzóanyag formájában megvalósított/megvalósítható és egyben megvalósítandó verbális diskurzus felől gondoljuk el; amennyiben tehát, miként például Ong is, a nyelv auditív jellegét alapvetőként fogadjuk el. A jpeg ebben a formájában ugyanis - nem feloldva és kiejtve tehát úgy, mint: Joint Photographic Experts Group - a vizuális-grafematikus interpretációt és nem a megvalósított diskurzust segíti elő azáltal, hogy a kiejtett kifejezés leírt formájának redukált változatát tárja a szemünk elé. Egyébként a „jpeg" formának egy még rövidebb, magánhangzót jelölő betűt nem is tartalmazó változata, a „jpg" szerepel Varró Dániel Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk című szövegében: „Be kell ugyan hogy érjem egy jpg fájllal, / míg gépelek vakon / (mivel te otthon ülsz, amit a szívem fájlal, / s én itt, ahol lakom)"¹⁶⁹. A szerző 2007-es, az idézett verset is tartalmazó Szívdesszert című kötetének hangoskönyv változatában a „jpg" rövidítés „jépégé" hangsorként való feloldása hallható - Mácsai Pál előadásában.¹⁷⁰

Hasonló kritikával illeti Ferraris a „comunque" szónak a gyakorta „cmq" formában történő rövidítését, miként a Coupland-regényben szereplő Bartholomew a jpeg rövidítést: „Nem nagyon világos mármost - fogalmaz Ferraris - hogy valaki hogyan mondhatja a comunque helyett, hogy cmq"¹⁷¹; vagy pedig a Ferraris-kötet fordítója, Gál Judit által javasolt és fentebb már szóba hozott magyar példával élve: hogyan mondhatja valaki a „tulajdonképpen" szó helyett azt, hogy „tkp".¹⁷² Sehogyan, illetve csak nehezen mondhatja és ritkán is mondja valaki azt, hogy „cmq" a „comunque" szó, vagy pedig azt, hogy „tkp" a „tulajdonképpen" szó helyett - válaszolhatjuk/válaszolhatnánk Ferraris kérdésére, részben pedig Bartholomew-nak - például a jpeg rövidítésre vonatkozó - kritikai meglátásaira is utalva.

A hivatkozott és egyéb kriptográfiai rövidítéseket nem kell feltétlenül és főleg nem kell minden esetben kiejteni, vagyis hangzóanyag formájában megvalósítani. Miként nem ejthetők ki egykönnyen az elektronikus levelekben, az SMS-ekben és az egyéb instant üzenetváltásokban egyre frekventáltabban jelen lévő különböző hangulatjelek sem. Ha pedig valaki mégis kiejti ezeket a rövidítéseket, akkor a nyelv gyakran valóban - a Coupland-regény szövegét idézve - glottális és egyéb torzszülötteket eredményező „csimpánzszerű gagyogássá"¹⁷³ válik. De legalábbis megváltozik. S főleg akkor következik ez be, amikor az emberek kezdenek úgy beszélni vagy pedig úgy írnak verset, ahogy egyebek mellett hangulatjelektől és rövidítésektől (vagyis nem hibáktól, hanem a digitális írásbeliség specifikus elemeitől) hemzsegő üzeneteket, e-maileket és SMS-eket írnak, miként arra a Couplandtől származó betéttörténet vagy pedig Varró Dániel fentebb már hivatkozott, Szívdesszert című kötete is utal. A rövidítéseknek és főleg a hangulatjeleknek nem az artikuláció az elsődleges funkciója, ugyanis a grafematikus struktúrákra és a vizualitásra összpontosító digitális írás(beliség) specifikumainak körébe tartoznak.

A digitális írásbeliség kontextusától nagyobbára függetlenül a magyar informális nyelvhasználati módoknak nyomban idézhető néhány olyan reprezentatív példája, amelyek az írásbeli rövidítések kiejtését részesítik előnyben a teljes hangsor, avagy az azt tükröző, a rövidítést létrehozó grafematikus transzformáció alapjául szolgáló integer írásforma artikulációja helyett. Ezen példák között említhetők meg egyebek mellett a „pl." rövidítésnek [pölö]-ként, a „dr." rövidítésnek [dörö]-ként, a „drb." rövidítésnek [döröbö]-ként vagy pedig a „kb."-nek [kábé]-ként való ejtési módja.

Ferraris az írást megszabadítja alárendelt szerepétől, amely nem lenne más, mint a modell értékűnek számító beszéd puszta lejegyzése: „Mindenesetre ha az emberek úgy beszélnének, ahogy írnak, nem találnék benne semmi botrányosat. Miért az írásnak kellene követnie a beszédet, nem pedig fordítva? Mi rossz van abban? Vajon nem ez történik-e, és nem így volt-e mindig is, legalábbis a fonetikus ábécék esetében?"¹⁷⁴

Az írás szerepének teljes mértékű felértékelődését - Ferraris koncepciójában - „a gyakorlati megvalósíthatóság,"¹⁷⁵ vagyis az artikulálhatóság kritériuma korlátozza. Az írás ennek megfelelően csupán azon, az emberi hangképzés által megvont határokig terjesztheti ki függetlenségét, amelyeken belül még megvalósítható a grafematikus struktúrák hangsorokká történő transzponálása. Ezen határokon belül a nyelvi jel, a hallható, kiejtett, de legalábbis kiejthető nyelvi jel példaszerű maradhat, és egyfajta - Derridát idézve - „mester-jelként és generatív modellként"¹⁷⁶ szolgálhat. Nem véletlenül szerepel Faludy helyesírásról szóló eszmefuttatásában az a gondolat, mely szerint „[ö]rök törvénynek tekinthető, hogy a helyesíráson nem szabad változtatni, hacsak a kiejtés meg nem változik."¹⁷⁷ Szó sincs arról, hogy Ferrarisnál a vizuális struktúrákat létrehozó írás gyakorlatában eltávolodhatna a lineáris sémától és a foneticizmus eszméjétől.