Az egyéni különbségek szemlélete különösen fontos lehet az eltérő fejlődési szinteken lévő gyerekek működésének megértéséhez. A lelki és testi fejlődés az életkor előrehaladtával folyamatos, bár nem egyenletes. Ez segíthet megmagyarázni, hogy miért tapasztalhatunk jelentős eltéréseket a hasonló életkorú gyerekek pszichológiai (érzelmi, kognitív) működésében. Anna Freud (2008) volt az első, aki leírta, hogy a regresszió mit is jelenthet a normál fejlődésben. Arról van szó, hogy gyermekkorban egy új képesség (pl. a szobatisztaság) megjelenése és annak megszilárdulása között időnek kell eltelnie. Hiszen a kognitív funkciók kialakulása az úgy nevezett én-működések érését is jelenti, azaz egy érettebb én kialakulását eredményezi. A megszilárdulás, a konszolidáció köztes időszaka tehát én-érlelő hatású. Például egy 12-13 hónapos baba számára, aki a mamáját hívja, fontos lehet, hogy az anya megjelenéséig tartó várakozás egyre inkább a pozitív tapasztalatok felidézéséről szól: „mindjárt ideér a mama, mindig jönni szokott, ha hívom”, és nem a szorongást keltő negatív tapasztalatokról. Ugyanakkor a fáradtság vagy más váratlan helyzetek megnehezítik a baba alkalmazkodását, hiszen éretlen énjének több idő kell az ilyen helyzetekre való átállásra. Ezekben a helyzetekben normális működés a regresszió (a már meghaladott fejlődési szintre való visszalépés), hiszen ez olyan működést jelent, amelyben a gyermek biztonságosan érezheti magát. Egyben jelzi azt is, hogy az egyénnek szüksége van a fejlődésben egy kis időre, hogy erőt gyűjthessen.

 

Anna Freud (2008) szerint az önértékelés és az érzelmi élet egyensúlya segíti a gyermekben kialakítani azt a stabilitást, amely segít megőrizni a függetlenséget bizonyos érzelmi viharokban még akkor is, ha azokat egy szeretett személy is okozza. Ha a gyermek elér erre a szintre, akkor biztos lehet benne, hogy hiába haragszik meg rá a szeretett személy, ez a harag nem jelenti a személy szeretetének elveszítését, vagy saját értékességének megkérdőjelezését. Fokozatosan kialakul a saját test és működése fölötti ésszerű kontroll, a jól-lét megőrzése és védelme. A gyermek indulatainak kezelésében idővel nem a fizikai cselekvés játssza az elsődleges szerepet, hanem a mentális folyamatok, amelyekben a gondolkodás és a beszéd a mérvadó. A vészhelyzetekben kialakuló szorongásokra nem pánikreakcióval válaszol, hanem adekvát, hatékony cselekvéssel reagál. Képes túllépni kisgyermekkori egocentrikus világszemléletén. Az örömök átélése a realitás-elv figyelembe vételével történik (1. táblázat).

 

A fejlődési vonalak elmélete szerint a fejlődés egy hármas egységet jelent. Egyrészt egy biológiai folyamatról van szó (érés, maturáció). Másrészt a személyiség fejlődése egyfajta strukturalizálódást, szerkezeti differenciálódást hoz magával. Harmadrészt pedig a környezethez való alkalmazkodás is megtörténik. A gyermeknek tehát külső és belső hatásokkal is meg kell küzdenie egy adott fejlődési szint vagy teljesítmény eléréséhez. Ez azt is jelenti, hogy a hétköznapi értelemben vett „normalitás” fogalma is megváltozik, kibővül. A gyermek fejlettségi szintjét nem lehet csupán egyetlen szempont (pl. az életkor) alapján megítélni, ehelyett minden tényezőt figyelembe kell venni és az „összteljesítményt” kell értékelni. Ezt az összképet pedig a külső és belső hatások kombinációjával kapjuk meg. Tehát az óvodába szokás zökkenőmentessége vagy a szobatisztaság kialakulása mind-mind egy integrációs folyamat végeredményeként jön létre. Az érettség kialakulását az érzelmi önállóság elérése, a testi fejlődés önállósodása és mindezek társas vonzatai együtt jelentik.

 

Hogyan használható a gyakorlatban a fejlődési vonalak elmélete? Az iskolaérettség megállapításkor azt a minimális szintet határozzuk meg, amelyet a gyerekeknek el kell érniük ahhoz, hogy képesek legyenek viszonylag zökkenőmentesen alkalmazkodni az iskolakezdés kihívásaihoz. Ha a fejlődési vonalak egymáshoz való viszonyát is figyelembe vesszük, akkor a következőket mondhatjuk el. Az egyes fejlődési szintek elérésének időpontjában és az egyes szinten eltöltött idő terjedelmében nagy egyedi eltérés található a gyerekek között. Emellett lehetőség van megmérni, hogy melyek azok a területek, amelyeken a gyerekek gyorsabban vagy lassabban haladnak. Például, lehet, hogy egy nagycsoportos óvodás gyerek az önállósággal kapcsolatos területeken nagyon jól teljesít (evés, ürítés, anya hiányának elviselése), de a társaival nem kerül kapcsolatba, szinte „levegőnek nézi” őket. Az óvoda-iskola átmenet előtt álló gyerek számára ez valószínűleg megnehezíti a közösségbe való beilleszkedést. Természetesen ilyenkor is felmerül a kérdés, hogy egy adott fejlődési egyenetlenség belefér-e még a normál fejlődésmenetbe, vagy szakember (pl. pszichológus) segítségét kell kérni.

 

Annak Freud elmélete tehát az éretlenségtől az érettség felé vezető útvonalat követi nyomon a gyermeki fejlődésben. Figyelembe veszi a fejlődés belső sajátosságait és az ezt alakító társas hatásokat. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a belső konfliktusok önmagukban nem károsak, sőt bizonyos érettségi szint eléréséhez kifejezetten szükségesek. A külső események sem önmagukban okoznak traumát, sérülést, hanem inkább azon keresztül, ahogy az egyén felfogja, megéli, értelmezi azokat a maga számára. Tehát egy gyerek számára egy egyszerűnek tűnő esemény (pl. mandulaműtét) is traumatikus lehet, ha egy adott fejlődési periódusban történik vele. Ezért mindig azt a kérdést kell szem előtt tartanunk, hogy milyen fejlettségi szinttől képes egy gyerek elviselni egy problematikus eseményt, és úgy átélni azt, hogy ne sérüljön abban fejlődő személyisége.