Bevezetés

Rendhagyó kötetet kezdünk: én írni, Ön olvasni. Polifón szerkesztésű és szemléletű digitális könyvemet több célcsoportnak szánom azzal a céllal, hogy egymásra lássunk. S hogy mégse tévedjünk el teljesen, a kifejtést fejezetenként összefoglaló címszavak zárják s egy idő után feladatok, kérdések, gyakorlatok követik majd.

Az egyetemi irodalomoktatásról kevés szó esik, amint általában a felsőoktatás (létező, de alig érzékelhető) módszertanáról sem sokat hallani felénk. http://m.hvg.hu/plazs/20141217_Az_ember_aki_soha_nem_jart_iskolaba Magyar nyelvterületen elsősorban az ELTE Pedagógia-Pszichológia Intézetében foglalkoznak ezzel a tárggyal, angol és skót egyetemeken ugyancsak: ott nagy kultúrája van a felsőoktatás-metodikának, nem is lehet egyetemi oktató, aki nem végez módszertani képzést.

A közoktatás anomáliáról kiváló írások, tanulmányok születnek: mind a szűken vett diszciplináris terület, az irodalomtanítás tekintetében, amit jelen anyag megcéloz, mind általánosságban: az iskola, iskolatípusok, reform-, alternatív-, kísérleti intézmények kapcsán. A folyamatosan változó törvényi szabályozás, a mozgástér beszűkülése, a tankönyvpiac mozgása, a választható tankönyvek számának tantárgyankénti kettőre csökkenése, a KLIK megszervezése és szétesése, újrafoltozása, a pedagógus-életpályamodell mind-mind a figyelem fókuszában tartják az iskolát. Iskolába mindannyian jártunk, gyereke sokaknak van, s a pedagógustársadalom is népes. Az egyetem és a főiskola azonban mintha más lapra tartozna, külön világnak számítana.

Nem beszélve most arról, hogy az oktatók bérrendezése nincs napirenden, vagy ha igen, homályos és kevés jót sejtető módon (http://orulunkvincent.blog.hu/2015/02/28/_az_egyetemi_oktatoi_munka_pedig_nem_nyugdijas_allas_megjegyzesposzt), a felsőoktatás átgondolt strukturális átalakítása máig nem történt meg. 2015-re ígérik a kancellárokkal megtoldott rendszerben a párhuzamos képzések, szakok összevonását, ami racionális szükséglet, ám nehezen kivitelezhető több okból, aminek egyike a magyar társadalom, így az oktatók kisfokú mobilitása. Nem tudni, cél-e egyáltalán az azonos szakhoz tartozó tanárok egy-két intézménybe vonása, ahol megmaradhat az adott képzés. A rendszerváltás után bevezetett változtatások elsietve zajlottak, ld. a Bologna-szisztéma meghonosítását, az életben tartandó szakok meghatározása és intézményekhez kötése is elégedetlenséget szül az érintett szereplők részéről az oktatáspolitika mezején. (Napi aktualitású az új, 2015-ben bevezetendő rendszer a kevésbé szükségesnek tartott képzések ponthatárának magasra emeléséről

http://eduline.hu/erettsegi_felveteli/2014/12/18/kozponti_ponthatarok_20015os_felveteli_G0O9ZE

http://eduline.hu/erettsegi_felveteli/2015/1/2/Ilyenek_lesznek_a_pontszamitasi_szabalyok_a_887SP8

http://www.pecsma.hu/pecs-aktual/lottek-kommunikacio-szaknak/

http://hvg.hu/itthon/20150423_Harom_orat_adtak_a_nemzetkozi_tanulmanyok

http://hvg.hu/itthon/20150417_Kesz_az_uj_felsooktatasi_lista_nem_torlik

S ahogy az alkalmassági felmérést a politika elképzeli: http://www.nyest.hu/hirek/kompetenciameres-felveteli-utan

Nehéz konszenzusra jutni, óhatatlanul kemény érdekek ütköznek, s ha arra hagyatkozott (volna) is a rendszer, hogy ahova többen jelentkeznek, ott és azok a szakok maradjanak fenn, nem lett tisztább a helyzet: a központilag irányított felvételi helyelosztásnak köszönhetően nem egyenlőek a feltételek. Ez utóbbi majdnem átláthatatlan és sok sebet, sérelmet okozó szabályozás, ami más megszorításokkal a bölcsész-és társadalomtudományi területet (a közgazdaságival és a jogival egyetemben) különösképpen súlyosan érinti. Az oktatáspolitikának kitett bölcsészettudomány és bölcsészképzés a társadalom sokadrendű mostohagyereke. Meglehetősen sommás, értetlen és ellenséges vélekedések hangzanak el róla a társadalom s az irányítás különböző szintjein (pl.: http://nol.hu/belfold/buktatnanak-a-rektorok-1500775). Hogy ezt mennyiben köszönhetjük annak, hogy politikusaink közt jobbára jogászok és közgazdászok vannak (innen nézve különösen érdekes ez utóbbi karoknak az elsorvasztása, tekintet nélkül kiválóságukra, különösképpen egyes nagy múltú vidéki egyetemeken, ahova mostantól csak jómódú szülők gyerekei juthatnak be, hisz fizetős lett) s kevés a bölcsész? Avagy a köz vélekedésének, amely nem érzi, hogy sok köze lenne hozzánk, s ez az idegenkedése iskolai magyaróráikról származik rossz emlékek és zavar formájában? Hogy mindezt tehát minek köszönhetjük, izgalmas és fontos kutatási tárgya lehetne szociológusainknak, politológusainknak. Én sem kerülöm meg azonban a kérdést, nem kívánom átlépni a témát, nem fogok lemondóan és frusztráltan legyinteni rá. Kiutakat javaslok a mindenkori keretek között, hallgatóimmal már kipróbált, járt utakat nyitnék tágasabbra Önök - magunk előtt. Úgy vélem, nem hagyható ki e gondolatmenet, bármilyen „aktuális" és „avuló", ugyanis állandó elemei évtizedek óta velünk vannak, s fontos látni az itt-és-most-ot: hogy éppen hol tartunk, hisz nem függetleníthetőek a következtetések attól. S a könyv végén, az elsősorban egyetemi hallgatóknak szánt gyakorlataimat szintén szélesebb közönség számára tenném hozzáférhetőnek a bölcsészet gyakorlati értelméről gondolkodva. Láttatnám a társadalommal, ahova kikerülnek, miként hasznosítható majd tudásuk, s volt tanáraikkal, akik a rendszer előző fokozatain dolgoznak velük, mi felé tartsunk együtt.

Célcsoportom tehát nem homogén, könyvem többfunkciós. Arra teszek kísérletet, hogy egymás helyzetére, problémáira láttassam azokat a rétegeket, amelyek érdekeltek és érintettek a fentiekben. Párbeszédet kezdeményezek többféle „szakma" és „laikus", „szolgáltató" és „felhasználó", elmélet és gyakorlat közt. Látszólag széttartó fejezeteket fog össze munkám. Napi aktualitással is bíró felsőoktatási helyzetelemzéstől módszertani megoldások javaslatáig: nemcsak egyetemen művelhető gyakorlatokig ível a szerkezet, s elméleti-művészeti kitérőt fog közre központi szemléleti elvéről: a performativistásról. Oktatáskutatóknak, közoktatásban, elsősorban középiskolában tanító magyartanároknak, pedagógusoknak, mentortanároknak, oktatásszervezőknek, egyetemi oktató kollégáimnak a bölcsészkaron, leendő magyartanároknak és a tanárképzésben - nem csak a magyar szakon - részt vevő bölcsészhallgatóinknak - s magyar szakosoknak általában, módszertanos munkatársainknak, neveléstudománnyal foglalkozóknak, művelődési intézmények dolgozóinak és a humán kultúrát fogyasztó, kultúrával foglalkozó érdeklődőknek is szánom a most készülő anyagot. A „Tanuló város, tanuló régió"- (http://epa.oszk.hu/00000/00011/00178/pdf/EPA00011_iskolakultura_2013_10_003-021.pdf,) elképzelést üdvözlöm, munkám támogató hozzászólás a társadalmiasítás gyakorlatához, némi elméleti alapvetéssel. A címszavak összefoglalójával zárom a fejezeteket, s kérdéseket, gyakorlatokat talál az olvasó a megfelelő helyeken. Az oktató a záró feladatokhoz irányíthatja hallgatóit, akik nem baj, ha beleolvasnak abba, hogyan is érzékelik tanáraik saját helyzetüket napjainkban az egyetemen. S a „külsősöket" is, akiket a szociológiai dimenzió érdekel, megragadhatja az elképzelt, megcélzott kiútkeresés, nem beszélve a különböző iskolai szintek egymásra épülésének, együtt látásának reményéről a folytonosság és egymásra utaltság jegyében. Az elzárkózás kora rég lejárt, nem működnek az egykori klasszikus stratégiák.