A felsőoktatás sok szempontból – zárvány

Nehéz belelátni kívülről, s aki nem volt részese, kevés fogalommal bír róla. Híres autonómiája már a múlté, bár ragaszkodik maradványaihoz. Piacosítása, önfenntartóvá tétele nagy ellenállásba ütközik több fronton. Az oktatók nem akarnak folyton pályázatokat írni, kimutatásokat készíteni s hallgatókat toborozni. Az sem vigasztalja őket, hogy teljes osztályok dolgoznak ezen helyettük a dékáni hivatalban, rektori hivatalban. Még így is tetemes adminisztrációt kíván ez tőlük úgyszintén - főként hogy az ő projektjeiket, konferencia-terveiket segítő, támogató adminisztratív személyzet, tudományos titkárság nincs sehol, számukra gyakorlatilag elérhetetlen. Az, ahogyan ők, az oktatók fejlesztenének, ahogyan ők vonzanának be hallgatókat új ötletekkel, tantervekkel, programokkal, amin maguk változtatnának s amit ők szeretnének másképp, strukturálisan jobbára kivihetetlen. Nincs rá keret, lehetetlen, túl komplikált, akkreditáltatni kell, visszapattan vagy visszhangtalan marad - ha még van kedvük egyáltalán artikulálni. (Ezért is kiváló lehetőség a jelen TÁMOP-projekt, amelyben előállhatunk innovatív javaslatainkkal, kidolgozhatjuk újszerű tanterveinket, összeállíthatjuk és megoszthatjuk pedagógiai stratégiánkat, amellyel hitünk szerint szakmánk, szakunk hatékonyabban képviselhető.) A szűken vett oktatási teendőkön kívül eső elképzelései megvalósításához rendszerszerűen még kevesebb segítséget nyújt munkahelyük az egyetemen tanítóknak. Tudományos segédmunkatársakra nem számíthatnak: oldják meg a demonstrátorral vagy a doktoranduszokkal projektjeiket, készítsék el kiadványaikat, szervezzék meg konferenciáikat. Tanársegédek már nem léteznek, ahol igen, ott is túlképzettek a fokozatukhoz, rajtuk a legnagyobb az órateher, s őket sújtja egzisztenciálisan a legtöbb nehézség. Néhány havonta újabb rendszerekbe kell feltölteni az egyetemi oktatóknak a publikációs listájukat és tudományos önéletrajzukat, úgyszólván egész életművüket, hogy itt is, ott is látsszanak. Ez nem saját ambíciójuk: intézményük érdeke, s be is hajtja rajtuk. Ezek a számon tartó rendszerek, adatbázisok egymással elvétve kompatibilisek. Elkedvetlenítő az is, hogy a személyenkénti finanszírozás miatt (első közelítésre) inkompetens, alulmotivált hallgatókat kell képezniük, hisz nem tehetik meg, hogy ne vegyék fel őket vagy szigorú, minőségi rostájukon kiszórják a benn lévőket, ha nem felelnek meg, ha nem olvasnak, ha nem idevalók. A lemondás arról, hogy megbecsülik tudását, munkáját, eredményeit és megkaphatja következő, már évekkel ezelőtt megszolgált előléptetését, szintúgy frusztrációt szül az oktatóban. A rajta s kollégáin eluralkodó cinizmus nem tesz jót tanári mivoltának, egyéni és közéleti, tudományos ambícióinak, általános közérzetének sem. Kutatna és oktatna, publikálna és rendezvényeket szervezne, konferenciákon szerepelne és hívna létre, ha érezné a megbecsülést, s nem szembesülne ezernyi akadállyal, hátráltató tényezővel, a megélhetés gondjaival, az elismerés hiányával. Egy rétegük, az elhivatottak így is megteszik az imént említetteket, kizsákmányolva mindennemű erőforrásaikat, azaz ingyen dolgozva, támogató környezet nélkül, gyakran még szorongva is, hogy valaki érdekszféráját akaratlanul megsértik. Az egyetemi oktató a közoktatásban dolgozó kollégáinál is elszigeteltebb, problémái nincsenek előtérben, s atomizált társadalmunkban vajmi kevés szolidaritásra számíthat. Fogalmuk sincs a kívülállóknak, mivel tölti napjait a tanórákon kívül. Újra és újra elgondolkodtat: a törvényhozásban ülők nagy része (formálisan) diplomás, s mégsem képviseli kollégáit, nem artikulálja problémáikat. Az egyetemen tanító alulfizetett hobbinak érzi tevékenységét, amivel kevés elismerést szerez, s ami annál több kudarcot okoz neki. Sikerélmény az órákon is ritkán éri: ez már évtizedek óta nem elitképzés, a hallgatók többnyire nem partnerek, s realista rémtörténetek keringenek a titkárságon s a folyosón: nem olvasták el a művet, az sem jött el, aki referál, s kétségbeejtő naivitással nyilatkoznak meg az órán a hallgatók.