12. HÉTKÖZNAPOK EGY ISMERETLEN KÖZELMÚLTBÓL (összevont gyakorlatok egy emblematikus anyagon: alkalmazások)

Bodor Johanna önéletrajzi könyvének megjelenését kiváló marketingmunka előzte meg. Gyakran szerepelt a médiában, könyvbemutatói egymást követték még fesztiválok kísérőprogramjaként is. Hatott a név ereje: az olvasóközönség rögtön tudta, kiről van szó. Gyorsan elterjedt, hogy apja a jól ismert erdélyi újságíró, Bodor Pál, aki sokáig publikált Diurnus írói néven. Figyelni kellett a jó megjelenésű, vonzó, törékeny és energikus: elragadóan beszélő, szenvedélyes egyéniségű szerzőre. Tovább csigázta az érdeklődést, hogy keveset árultak el az író-olvasó találkozókon szerkesztőjével-beszélgetőtársával, Szegő Jánossal azokból a hányattatásokból, amelyek a cselekményt alkotják. Csak utaltak rá, csak keretezték a konkrétumokat. Különleges élmény belelátni a hírhedt szomszéd diktatúra természetébe, az éppen hogy elmúlt, rossz emlékezetű, térben igencsak közeli Ceauşescu-rezsim utolsó éveinek napi valóságába egy fiatal nő, egy civil által. Azt is kíváncsivá teszi szerintem, akinek volt, s azt is, akinek nem volt közvetlen kapcsolata az ottani, akkori világgal. Úgy gondolom, hogy talán más-más okból, de az is a könyv felé hajtja irodalmár, laikus olvasóját egyaránt, hogy a könyv nem hivatásos író műve. Olyasvalaki visszatekintése, akinek nem kenyere az írás (nem az írás a kenyere), másik művészeti ág jeles szereplője, de feszíti a közlésvágy.

Ebből az alaphelyzetből adódnak a bonyodalmak, a nehézségek a könyv kapcsán. Jól emlékszem egy találkozón a mellettem ülő kritikus kérdésére, amit a könyv jelen lévő szerkesztőjének szegezett, miszerint a szöveg láthatólag nem író ember munkája, s mennyi és milyen jellegű gondjai adódtak ebből szerkesztőjének. A válaszból az ragadott meg, hogy Szegő János a szerzőt arra igyekezett rávenni: minél több helyen hagyják el a szépelgő megoldásokat.

Felemásan sikerült az eredmény, ambivalens szöveg jött így létre. Érdekes folyamat lehet nem-íróval írni, őt szerkeszteni. A bulvárból ismert, akár egyes szám első személyűvé átlényegülő újságírói aktivitásig sokféle módon válhat az oralitásában akár erős mondanivaló - írottá. A dokumentumirodalomban megnyilvánuló szerzőt támogató kiadói munkatárs egy fokon túl (ezt és azt is írd bele, olyan jól mesélted el!) már keveset tud tenni, egyes bizonytalanságokon nem lehet segíteni. A szerkezeti, szemléleti, narratív váz, a megszólalás motiváltsága és célja belülről kell, hogy fakadjon s tisztázott kell, hogy legyen.

A vitatott hírességek önéletrajzainak, memoárjainak, visszaemlékezéseinek hátterében határozott szándék munkál: meggyőzni olvasójukat szerzőjük szerepének pozitív voltáról, kedvező fényben feltüntetni magukat. A szerző, ha van miből, igyekszik tisztára mosni magát magyarázva, mit miért tett, így próbálva pozícionálni személyét az alakuló emlékezet-történésben. Feltárni törekszik tetteinek mozgatórugóit egyben bemutatva, hogyan is volt „valójában". Befolyásolni, a szó erős és gyenge értelmében manipulálni akarja a szöveg a közvéleményt a szerzőnek megfelelő, az ő érdekét szolgáló, az ő szerepét jótékonyan láttató irányban. A nagyközönség előtt ismeretlen karakterek egyéni életeseményeik általános érvényességében bíznak, saját sorsukon át egyetemeset ígérnek megjeleníteni.

Meglehetős nehézségekkel találják szemben magukat mindannyian. Olyan, például emlékezéstechnológia kérdésekben kell nekik is állást foglalniuk és aszerint írniuk, amelyek ugyancsak próbára teszik a mégoly gyakorlott tollforgatót. A visszaemlékezői és a szereplői pozíció közti különbségre gondolok elsősorban. Merthogy látszólag egy emberről van szó a visszaemlékezésben, ám mégis kettőről... S aztán annak eldöntését sem úszhatja meg az önéletrajzi szöveg alanya és egyben narrátora, hogy a megidézett személyek kiléte felfedődjön-e. A mélyebb összefüggések feltárására sor kerüljön-e, akarja-e, képes-e rá a szerző. A felszín alatti cselszövések, a nagypolitikai szint, illetve a szereplők leírása-jellemzése s az elbeszélő velük való viszonyának az őszinte megvallása is eldöntendő feladat. A pszichológiai elemzés foka, mélysége szintúgy.

A könyvben a román fővárosban két évre egyedül hagyott (szüleinek váratlanul sikerült ugyanis Magyarországon maradniuk) szinte gyereklány, az ábrázolt időszakasz elején még nem is nagykorú Johanna megpróbáltatásairól kapunk képet. Időnként érzékletes részletekkel: ilyenek számomra a dermesztő hideg lenyomatai, s azok a trükkök, amelyekkel kivédte, kicselezte azt. Talán az ilyesfajta hangulatelemek gyakoribb rögzítése adhatta volna a megfelelő hangvételt, amelytől plasztikusabbá válik a visszaemlékezés. A civil önéletrajzi térben íródó szövegek minden problémája megjelenik a műben. Laikus írás ez a narrátorhoz közel álló vagy általa/szerinte konvencionálisan tiszteletet érdemlő személyek (köznévi) nevének nagybetűs írásával, ami igencsak árulkodó jegye a kultikus írásmódnak. A vesszők itt-ott hiányoznak. Stilárisan, nyelvhelyességileg kissé billeg a szöveg, szókincse, kifejezései, írói eszköztára nem igazán gazdag, gyakran közhelyesek a nyelvi fordulatok. A jól eltalált megfogalmazásokból idézek. Helyenként például (keserű) humorral ábrázol: „A rezsim törvényei szerint nem sok szórakozási lehetőség volt. A mozifilmeket köztudottan cenzúrázták, tehát mi valamiből mindig kimaradtunk. A tévé már csak az esti órákban sugárzott műsort - többnyire híradót -, amiben persze Ceauşescu végtelen szónoklataival tömték a fejünket, ezért még az időjárás-jelentést is gyanakodva hallgatta végig az ember." (135) „Igazságos éjszakánk volt, mindketten jól éreztük magunkat a bőrünkben." (130) „Esteledett, és a központi fűtés urai kivételesen meleget engedtek a lakásokba. Hurrá." (60) Jobbára tények szintjén ragad meg lelkiállapotokat, idéz vissza egykori veszélyeket, rémítő fenyegetettséget.

Szofisztikált, apátiába hajló jelenünkben egy határozott tekintet ez a túlpartra, a hihetetlen romániai mindennapokba, amiről leginkább irodalmi, filmes, színházi, publicisztikai feldolgozásokból értesülhettünk. Hiányérzetünket, az árnyaltabb-reflektáltabb kidolgozást, a „visszatekintő" pozíciójának beleíródását azonban enyhíti a személyes történet unikalitása. A perspektíva szűken tartása, amit az imént kárhoztattam, mégiscsak képes bevonzani, a történet sodrása, a rejtély (mik várnak rá) s a rejtvény megoldása (hogy lesz úrrá a nehézségeken, hogyan jut át az akadályokon) s kimenetele képesek fenntartani a figyelmet. Közel kerülünk a beszélőhöz, belelátunk túlélői technikáiba: két felnőtt barátnőjére támaszkodhat, azonban nekik sem mond el mindent: részint mert kíméli őket, másrészt a személyes kapcsolatok, melyekbe belesodródik, sérthetik őket. Az egyik ilyen férfi például Virgil, barátnője húgának a barátja, aki a cselekmény utolsó szakaszában (nagy valószínűséggel a Securitate jóvoltából) vállal „védnökséget" felette, s amely megbízatásba hogy-hogy nem a lány megszerzése is beletartozik. A veszélyek, amelyeket a főszereplőnek folyamatosan el kell hárítania, a vele egykorú magyarországi olvasójának is idegenségként hatnak, egy ismeretlen világ velejáróiként tűnnek fel. Az például, hogy szinte mindenütt lehallgató-készülékkel és besúgókkal kell számolni. S ebből fakadóan az érintett soha nem lehet nyílt. Még otthonukban sem azok, ott is rendre felfedezik a szerkezeteket. Ezeknek beszélnek, ha pedig nem akarnak kimenni egy csendes parkba, rádiót állítanak a készülék elé. Ám maradéktalanul még zavartalan külső körülmények esetén sem lehet abban a világban őszinte szeretteivel sem az ember. Például mert kíméli őket s jobbnak tartja, ha keveset tudnak, hogy ne legyenek támadhatóak, zsarolhatóak: ne kelljen nekik az ő titkát rejtegetniük, leplezniük. Kódolt beszédben nyilvánulnak meg tehát telefonon, társaságban egyaránt, olyankor is, amikor a körülmények változása miatt már nincs mód a kód egyeztetésére. A kitüntetetten figyelt egyénnek olyan információkat kell elhintenie maga körül, még személyes környezetében is, amelyek a kívánt irányban hatnak s manipulálják az események menetét: az terjedjen tehát, ami kedvezően, optimálisan befolyásolja életének történéseit. A diktatúrának ez a bugyra jobbára ismeretlen nálunk: kivéve azok előtt, akik ellenzékiként, megfigyeltként esetleg így vezették félre ismert besúgójukat. (Ha jobban belegondolok, mi is kezdünk ismerkedni az óvatossággal: éppen most követek munkámmal párhuzamosan egy elkeseredett felismeréseket tartalmazó beszélgetésfolyamot a Facebookon a közösségi oldal agora- avagy lebuktató karakteréről. Vitassuk-e meg rajta nyíltan közös dolgainkat, osszuk-e meg közérzetünket, avagy ellenkezőleg: tartsuk titokban véleményeinket, s gondoljuk meg alaposan még azt is, nyomunk-e egy like gombot, ha a mi nézeteinket, meggyőződésünket maximálisan kifejező írást olvasunk.

Hátha azt is nyilvántartják valakik.)

A rendszerváltás előtti romániai állampolgár nem csak akkor színlelt, ha közéleti szereplő volt. A kisember sem engedhette meg, hogy elengedje magát. Iskolában, munkahelyen, lakóközösségben, mindenfajta társaságban, társulásban figyelték a megnyilvánulásait. Be kellett jelentenie, ha külföldivel találkozott, s résen kellett lennie, ha nem akart éhezni: amint sort látott az utcán, ösztönösen beállt. Johanna így tesz szert egyik alkalommal négy cipzárra, ami szintúgy jól jön. A fortélyos félelem igazgatta rendszer, az abszurditás, a megalomán, elrugaszkodott zsarnokházaspár egy országot tart rettegésben. Az ő áldozataik arcélét ismerjük meg a nyolcvanas évek közepéről. A bátor tanárnőét, aki felírja a táblára a tiltott költő, Mircea Dinescu sorait, s aki a szintén tabusított Mircea Eliadéra hivatkozik. A púpos osztályfőnöknőét, aki hideg távolságtartással óvja magát és diákjait a társadalmi és az emberi bántásoktól, traumától. A szimpatikus fiatalemberét, akit Johanna egyszer csak közeli baráti körében talál, s aki csomagolni is segít neki. S aki beismeri, hogy valóban ráállították (külföldön dolgoztak szülei, s mint ilyenek, nem tudták elkerülni hazatérésük után a beszervezést), de higgye el, csak jót képes mondani róla. S a férfiak, akiknek (vágytól hajtva vagy kényszerűségből) hősnőnk az ágyában találja magát, s ami azért különösképpen veszélyes, mert Johanna magyarországi házasságkötést kérvényez (névházasságot tervez), s ennek hitelességét zavarja meg, ha alkalmi kapcsolatait látják.

Aminél csak az leleplezőbb, ha szerelmi kapcsolaton kapják rajta a Magyarországra férjhez készülőt. S Johanna éppen az elbeszélt időben kerül közel a fiúhoz, akire öt éve vár, s aki eddig tiszteletben tartotta gyereklány-voltát. Kölcsönös, szenvedélyes, tiszta viszonyukat napokig sikerül ártatlannak meghagynia. Nem akarja becsapni, így csak pár nap felhőtlen boldogságot engedélyez maguknak, aztán bevallja, hogy névházasságra készül. Nem tudják jól megoldani a helyzetet. Mihai tajtékzik, becsapottnak érzi magát, s bár a cselekményidő során még többször találkoznak, meglehetősen feldúlt lelkiállapotaikban, a diktatúra által megnyomorított kapcsolatukat képtelenek orvosolni. Veszélyes találkozniuk, s Mihai nem tud annyira bízni a lányban, hogy kezdődő szerelmük idején máris eltervezzék Johanna távozása és álházassága utáni újbóli kapcsolatfelvételüket. Hol is? Ekkor, 1984-ben még nem látszott a rendszer esetleges vége. Johanna, ahogy akkor hiszi, egy életre elhagyja az országot, ahol addig él. S Mihai hogy is jöhetne utána? Finoman jellemzi, költőien absztrahálja viszonyukat, helyzetüket ez a poétikusan pontos definíció: „Karcolt és koszos filtereken át láttuk egymást, az egymásról és helyzetünkről alkotott kép homályos volt." (121)

A felüdülést, a sokszoros önvédő apparátus átmeneti pihentetését az italos-táncos bulik, a bohém művészvilág partijai, a két bizalmas barátnővel való beszélgetések - s a flört, a pasizás, az ösztönöknek való élés jelenti. Ha teste vonzódik valakihez, annak enged, ám szexuális kalandozásai messzemenően veszélyeztetik küldetésének beteljesítését. Belefeledkezik a könnyed érzéki viszonyba a nagyvilági Georgéval, ami a vártnál jobban elmélyül, s ekkor - hogy őt se keverje veszélybe - mondvacsinált okból elküldi magától. Ő is játszik az emberekkel, manipulálja, összezavarja őket, még ha nemes céllal is.

Így kerül örvényből örvénybe. Így oldja időről-időre ki a fegyelmezettség, tudatosság, permanens éberség - a végtelen magány okozta feszültséget magából az elbeszélő (által elbeszélt szereplő).

A lakás összecsomagolása, valamennyi holmijuk szétszortírozása idején: elutazása előtt pár nappal még ráijeszt a hatalom. Otthon meglátogatja egy rendőr, s Johanna ekkor is kivágja magát. Megedződött nem kimutatni meglepettségét, stratégiája a bájosság, a rokonszenvesség. S a kidolgozott, begyakorolt apró mozdulatok, a szúrós tekintetet álló nyugodt tekintet - kívül kerülve pedig a cigaretta segítik abban, hogy helytálljon, hogy ne omoljon össze. Sikeres interjúja után, amikor átment a házassági kérelmét firtató vizsgán: „Kint voltam. Bezárva." (68) Fel van készülve a megfélemlítések számos válfajára. Arra is, ha a hivatal embere fenyegetően kérdezi már azt is, hogy mikor született. A tizennyolc éves Johanna észnél van, nem kotyog el semmit. A balett-tanulás, amiről sokat megtudunk, tartást ad, kikapcsol, megtanítja elviselni a fizikai és a lelki fájdalmat, kínt, megalázottságot is. Az én kritikámban ennek kevés hely jut, jelentősége jóval nagyobb a könyvben minden tekintetben. Sokoldalúan kifejtett allegória: párhuzama és ellenpontozása is helyzetének, túlélési közeg, kapaszkodó, felejtető dimenzió. Egy gyönyörű művészetterápiás ars poeticát hozok erre a 86. oldalról: „Nagyon korán megértettem, mennyi mindent lehet elmondani némán. Mennyi titkot lehet kiteríteni úgy, hogy senki se vegye észre. A való világ elől gondosan eltakart minden szenvedélyemet, fájdalmamat szabadjára engedhettem a táncban. A balett zárt, merev szabályrendszerét átszőtte a művészi lázadás, a segélykiáltás összes hangneme, az elfojtott vágyak forradalma." (86) Egy másik a színház hatalmáról és arról a multikulturális művészi légkörről szól, melyben él s amiről pontos megállapításokat tesz: „...vadidegen emberek között ülni egy sötét nézőtéren és Shakespeare-nek köszönhetően egyszerre morajlani szabadon, titokban mosolyogni az áthallásos üzeneteken. Idegenek szövetkeztek a sötétség és az arctalanság leple alatt. ... A román színészek vérbő és szenvedélyes játékában a többértelműség felszentelte a darab hivatalos kordonjai közé zárt tehetségüket." (137)

Egy snittel: ahogy elindul a vonata Budapest felé, ér véget elbeszélése. Az olvasó pedig ott marad kielégítetlenül, az összes elvarratlan szállal. Kicsit elemelve: ha el is fogadjuk, hogy az már másik történet, újabb fejezet, az azóta eltelt idő akkor sem lehet néma. A mából képzeli vissza az akkori fiatal lányt, alkotja meg alakját az aktuális - s a mindenkori visszaemlékező. A mából, a könyv cselekménye által elbeszélt idő óta, az eltelt harminc év alatt számos akkor képzelt összefüggésről kiderült, hogy valós-e, helytálló-e. Ezekről nem értesülünk. Hogy kivel mi lett, véletlenszerűen adja csak tudtunkra, szinte csak azok esetében, akik hamar meghaltak.

Az emlékezés szelekció, kreáció, reflexió. Az az ártatlan naivitás, amivel a visszaemlékező hang végigpásztázza a harminc évvel ezelőtti kort a visszaidézett fiatalkori lénynek a tudat-és lelkiállapotában - a reflektálatlanság - kételyeket ébreszt. (A szintén most megjelent Lángh Júlia-kötet legjobb pillanatai éppen azok a jelzések, amelyek a két idősík, nézőpont, tudatállapot ütköztetései). Mi végre is ez a visszatérés a múltba? Hogy feloldódjon a trauma? Hogy hálát mondjon támogatóinak? Hogy megmutassa, hogyan is működött az akkori rendszer? (Ebben a pillanatban olvasom: kiállítás nyílt Romániában a szeku módszereiről, amit meglátogatott az egykori főszekus is, s fitymálta az anyagot.) E közelmúltbeli vérfagyasztó abszurd Bodor Johanna visszatekintése által közelivé válik, de a felszínen marad az elbeszélés, s a perspektívája csúszkál. Nincsenek írói eszközei és elég elszánása az elkeseredettség, az elesettség állapotainak érzékeltetéséhez, a szülői terv önkényességének, utat kijelölő voltának kritizálásához. Elhagyatottsága, elárultsága poklának artikulálásához. Nem engedi meg magának, nem ereszkedik le abba a dimenzióba, ahonnan a szülők elhatározását, tervét, elvárását értelmezhetné, értékelhetné, bírálhatná: gyerekeiket névházasságra veszik rá, hogy családegyesítésre hivatkozva távozhassanak ők is utánuk Magyarországra. Ennek etikai reflexiója szétfeszítheti a műfajt, ennek híján viszont némileg a felszínen maradunk. A választott perspektíva az értelmes, érzékeny, megfelelni akaró, kényszerhelyzetbe került fiatal lányé, aki tanúságtételt szolgáltat az akkor álélt helyzetről. Nem teszi hozzá későbbi bölcsességét, belátásait, nem utal párhuzamos sorsokra. Saját múltbeli történetére, arra a bizonyos két évre szorítkozik. Szívszorongató történet kerekedik így is ki egy ügyes, tehetséges, magas értelmiségi körökben, multikulturális környezetben szocializálódó bakfisról - akit magára hagytak, s akinek fel kell találnia magát. Magas szintű, országos diplomáciai kapcsolataikkal támogatják kintről a szülők, ám mégiscsak benne hagyják a diktatúra vérengző torkában. Az elbeszélő nem ítélkezik, csak megmutatja azt a profizmust, azt a színjátszó alkalmazkodást, amellyel, átvéve törvényeit, meg lehetett küzdeni a rémmel. Idomulva hozzá, ellene szegülve, felnőtté válni benne.

Angelként, mint gyakorta emlegeti. S hogy barátai nevezték el így. Pontosabban Virgil, a csábító, aki orgiát szervez tiszteletére.

Bodor Johanna önéletrajzi könyvének megjelenését kiváló marketingmunka előzte meg. Gyakran szerepelt a médiában, könyvbemutatói egymást követték még fesztiválok kísérőprogramjaként is. Hatott a név ereje: az olvasóközönség rögtön tudta, kiről van szó. Figyelni kellett a jó megjelenésű, vonzó, törékeny és energikus: elragadóan beszélő, szenvedélyes egyéniségű szerzőre. Tovább csigázta az érdeklődést, hogy keveset árultak el az író-olvasó találkozókon szerkesztőjével-beszélgetőtársával, Szegő Jánossal azokból a hányattatásokból, amelyek a cselekményt alkotják. Olyasvalaki visszatekintése ez, akinek nem kenyere az írás (nem az írás a kenyere), másik művészeti ág jeles szereplője, de feszíti a közlésvágy.

A dokumentumirodalomban megnyilvánuló szerzőt támogató kiadói munkatárs egy fokon túl (ezt és azt is írd bele, olyan jól mesélted el!) már keveset tud tenni, egyes bizonytalanságokon nem lehet segíteni. A visszaemlékezői és a szereplői pozíció közti különbségre gondolok elsősorban. Merthogy látszólag egy személyről szól a visszaemlékezés, ám mégis kettőről... A könyvben a román fővárosban két évre egyedül hagyott (szüleinek váratlanul sikerült ugyanis Magyarországon maradniuk) szinte gyereklány, az ábrázolt időszakasz elején még nem is nagykorú Johanna megpróbáltatásairól kapunk képet. Időnként érzékletes részletekkel: a dermesztő hideg lenyomataival s a trükkökkel, amelyekkel kivédte, kicselezte azt. Laikus írás ez például a narrátorhoz közel álló vagy általa/szerinte konvencionálisan tiszteletet érdemlő személyek (köznévi) nevének nagybetűs írásával, ami igencsak árulkodó jegye a kultikus írásmódnak.

Szofisztikált, apátiába hajló jelenünkből meglepően határozott tekintet Bodor Johannáé - a túlpartra, a nyolcvanas évek hihetetlen romániai mindennapjaiba. Hiányérzetünket, az árnyaltabb-reflektáltabb kidolgozást, a „visszatekintő" pozíciójának beleíródását azonban enyhíti a személyes történet unikalitása. A perspektíva szűken tartása mégiscsak bevonz, a történet sodrása, a rejtély (mik várnak rá) s a rejtvény megoldása (hogy lesz úrrá a nehézségeken, hogyan jut át az akadályokon) s kimenetele fenntartják a figyelmet. Két felnőtt barátnőjére támaszkodhat, azonban szinte mindenütt lehallgató-készülékkel és besúgókkal kell számolni. S ebből fakadóan az érintett soha nem lehet nyílt. Még otthonukban sem azok, ott is rendre felfedezik a szerkezeteket. Ezeknek beszélnek, ha pedig nem akarnak kimenni egy csendes parkba, rádiót állítanak a készülék elé. Kódolt beszédben nyilvánulnak meg tehát telefonon, társaságban egyaránt, olyankor is, amikor a körülmények változása miatt már nincs mód a kód egyeztetésére.

Johanna éppen az elbeszélt időben kerül közel a fiúhoz, akire öt éve vár, s aki eddig tiszteletben tartotta gyereklány-voltát. Kölcsönös, szenvedélyes, tiszta viszonyukat napokig sikerül ártatlannak meghagynia. Nem akarja becsapni, így csak pár nap felhőtlen boldogságot engedélyez maguknak, aztán bevallja, hogy névházasságra készül. Nem tudják jól megoldani a helyzetet. Mihai tajtékzik, becsapottnak érzi magát, s bár a cselekményidő során még többször találkoznak, meglehetősen feldúlt lelkiállapotaikban, a diktatúra által megnyomorított kapcsolatukat képtelenek orvosolni. Finoman jellemzi, költőien absztrahálja viszonyukat, helyzetüket ez a poétikusan pontos definíció: „Karcolt és koszos filtereken át láttuk egymást, az egymásról és helyzetünkről alkotott kép homályos volt." (121)

Ő, akkori önmaga is játszik az emberekkel, manipulálja, összezavarja őket, még ha nemes céllal is.

A lakás összecsomagolása, valamennyi holmijuk szétszortírozása idején: elutazása előtt pár nappal még egyszer ráijeszt a hatalom. Otthon meglátogatja egy rendőr, s Johanna ekkor is kivágja magát. Megedződött nem kimutatni meglepettségét, stratégiája a bájosság, a rokonszenvesség. S a kidolgozott, begyakorolt apró mozdulatok, a szúrós tekintetet álló nyugodt tekintet - kívül kerülve pedig a cigaretta segítik abban, hogy helytálljon, hogy ne omoljon össze. Sikeres interjúja után, amikor átment a házassági kérelmét firtató vizsgán: „Kint voltam. Bezárva." (68) Fel van készülve a megfélemlítések számos válfajára. Arra is, ha a hivatal embere fenyegetően kérdezi már azt is, hogy mikor született. A tizennyolc éves Johanna észnél van, nem kotyog el semmit. A balett-tanulás, amiről sokat megtudunk, tartást ad, kikapcsol, megtanítja elviselni a fizikai és a lelki fájdalmat, kínt, megalázottságot is. „Nagyon korán megértettem, mennyi mindent lehet elmondani némán. Mennyi titkot lehet kiteríteni úgy, hogy senki se vegye észre. A való világ elől gondosan eltakart minden szenvedélyemet, fájdalmamat szabadjára engedhettem a táncban. A balett zárt, merev szabályrendszerét átszőtte a művészi lázadás, a segélykiáltás összes hangneme, az elfojtott vágyak forradalma." (86)

Egy snittel: ahogy elindul a vonata Budapest felé, ér véget elbeszélése. Az olvasó pedig ott marad kielégítetlenül, az összes elvarratlan szállal. Mi végre is ez a visszatérés a múltba? Hogy feloldódjon a trauma? Hogy hálát mondjon támogatóinak? Hogy megmutassa, hogyan is működött az akkori rendszer? E közelmúltbeli vérfagyasztó abszurd Bodor Johanna visszatekintése által közelivé válik, de a felszínen marad az elbeszélés, s a perspektívája csúszkál. Nincsenek írói eszközei és elég elszánása az elkeseredettség, az elesettség állapotainak érzékeltetéséhez, a szülői terv önkényességének, utat kijelölő voltának kritizálásához. A választott perspektíva az értelmes, érzékeny, megfelelni akaró, kényszerhelyzetbe került fiatal lányé, aki tanúságtételt szolgáltat az akkor álélt helyzetről. Szívszorongató történet kerekedik így is ki egy ügyes, tehetséges, magas értelmiségi körökben, multikulturális környezetben szocializálódó bakfisról - akit magára hagytak, s akinek fel kell találnia magát. Magas szintű, országos diplomáciai kapcsolataikkal támogatják kintről a szülők, ám mégiscsak benne hagyják a diktatúra vérengző torkában. Az elbeszélő nem ítélkezik, csak megmutatja azt a profizmust, azt a színjátszó alkalmazkodást, amellyel, átvéve törvényeit, meg lehetett küzdeni a rémmel. Idomulva hozzá, ellene szegülve, felnőtté válni benne.

Angelként, mint gyakorta emlegeti. S hogy barátai nevezték el így. Pontosabban Virgil, a csábító, az egykori családi barát, aki most orgiát szervez tiszteletére.