Az ember megjelenése óta Földünk népessége folyamatosan növekszik, azonban a népesség számára vonatkozóan a történelem folyamán hosszú időn keresztül csak becslésekre hagyatkozhattunk. E becslések a régebbi történelmi korok esetében jobbára régészeti leletekre, később döntően írott forrásokra támaszkodnak, ám a népszámlálások rendszeressé válásáig és az egész Földön való elterjedéséig csak hozzávetőleges képet nyújtanak a népesség számának alakulásáról. Az eddig előkerült régészeti leletek alapján a kutatók többsége valószínűsíti, hogy az emberiség bölcsője Kelet-Afrika területén ringott, azt azonban szinte lehetetlen meghatározni, mekkora volt az a hominida közösség, amelytől Földünk mai népessége származik. Még a becslések is viszonylag tág határok között mozognak; a legmerészebbek sem feltételeznek 10 000 főnél nagyobb csoportot, de egyes elméletek csupán 500 fővel számolnak. Az azonban nyilvánvaló, hogy e kis közösség létszáma az elkövetkező évszázezredek során fokozatosan növekedett, és a vándorlási folyamatoknak köszönhetően lassan minden kontinensen elterjedtek az emberelődök.

A növekedés üteméről pontos információkkal természetesen nem rendelkezünk, ha azonban elfogadjuk azt a becslést, amely szerint Kr. e. 10 000 körül mintegy 5 000 000 ember élhetett a Földön, akkor csupán évi néhány fős növekedést kapunk. Természetesen ettől eltérő elméletekkel is találkozhatunk, amelyek közül talán a legérdekesebb a Szumátra szigetén fekvő Toba-tó helyén lévő egykori vulkán kitörésével hozható összefüggésbe. A katasztrófa mintegy 75 000 évvel ezelőtt következett be, és a kitörés következtében a Föld átlaghőmérséklete feltételezhetőleg mintegy 3-4°C-kal csökkent az elkövetkező néhány évben. Ez úgynevezett vulkanikus telet okozott Földünkön, amely fajok globális kihalásához vezetett, és az emberiség akkori létszámát is drasztikusan lecsökkentette. Stanley Ambrose amerikai antropológus 1998-ban publikált "Late Pleistocene human population bottlenecks, volcanic winter, and differentiation of modern humans" című tanulmányában azt feltételezi, hogy mindössze néhány ezer – maximum 10 000 – ember maradhatott életben, azaz az emberiség gyakorlatilag a kihalás szélére sodródott. Ha elfogadjuk Ambrose állítását és a Kr. e. 10 000 körüli időpontra adott 5 000 000 fős becslést, akkor erre az időszakra vonatkozóan a korábbinál jóval intenzívebb népességnövekedést regisztrálhatunk.

Természetesen nem célunk, hogy bármelyik népesedési elmélet mellett állást foglaljunk; a Toba-katasztrófa elgondolást is mint érdekességet említettük csupán, és továbbiakban elsődlegesen a népesség számszerű növekedésére koncentrálunk. A népesség növekedését nem tetszőlegesen kiválasztott időpontok adatainak segítségével próbáljuk bemutatni, hanem azon rendszer alapján, amely a népesség megduplázódásához szükséges időszakokat veszi figyelembe. Ezeket a kezdetben hosszabb, majd egyre rövidülő időintervallumokat népesedési ciklusoknak nevezzük, amennyiben Kr. e. 10 000-et tekintve kiindulópontnak, tíz ilyen szakaszt különíthetünk el az emberiség életében. Az első ciklus mintegy 3000 évig tarthatott, vagyis az emberiség lélekszáma a becslések alapján Kr. e. 7000 körül érhette el a 10 000 000 főt. A növekedés korábbiaknál lényegesen gyorsabb üteme több tényező együttes hatásának tudható be; a jégkorszak elmúltával Földünk éghajlata melegebbre fordult, ami növelte az egyes területek eltartó képességét, ez pedig a természetes szaporodás és a túlélési esélyek növekedésével járt. Ugyancsak pozitív hatást gyakoroltak a népesség szaporodásra a gazdálkodás megváltozott körülményei is; a zsákmányoló életformát folytató kisebb-nagyobb csoportokat néhány térségben (Mezopotámia, Anatólia, Júdea) fokozatosan felváltották a tartósan letelepedett, élelemtermelésre berendezkedett közösségek, amelyek kedvezőbb feltételeket kínáltak mind a természetes szaporodás, mind a túlélés számára. Az állandó települések létrejötte, a földművelés és az állattenyésztés mind nagyobb területen való elterjedése az elkövetkező évezredek során tovább javította a természetes szaporodás és a létfenntartás feltételeit, ami népesség gyorsuló ütemű gyarapodáshoz vezetett.

A Föld lakosságának ismételt megduplázódásához „már csak” 2500 évre volt szükség, a népesség száma Kr. e. 4500 körül érhette el a 20 millió főt. Egyre több területen teremtődtek meg a mezőgazdasági termelés feltételei, jöttek létre állandó települések, amelyek körül az elkövetkező évezredekben esetenként hatalmas birodalmak fejlődtek ki. A folyamatosan javuló termelési és életfeltételeknek köszönhetően a lakosság száma továbbra is gyors ütemben növekedett, újbóli megkétszereződéséhez már csak 2000 évre volt szükség; Földünk lakossága Kr. e. 2500 körül érhette el a 40 millió főt. A legkorábban fejlődésnek indult térségek fokozatosan túlnépesedtek, ami a népesség nagy arányú vándorlásához vezetett. Ennek köszönhetően újabb térségek indultak fejlődésnek, több helyütt (Mezopotámia, Felső- és Alsó-Egyiptom, Indus-völgy, Kis-Ázsia, Kréta) fejlett civilizációk jöttek létre, nem ritkán 30-70 000 fős központi városokkal (Umma, Lagas, Kis, Ur, Uruk, Memphis, Mohenjo Daro). A következő századok, évezredek folyamán a fejlődés töretlenül folytatódott, és fokozatosan Földünk újabb területeire (Kína, Közép-Amerika) is átgyűrűzött, újabb jelentős birodalmak létrejöttének lehetőségét megteremtve. A népesség gyarapodásai üteme tovább gyorsult, és Földünk lakosságszáma Kr. e. 1000 körül már elérhette a 80 millió főt; az újabb duplázódás 1500 év alatt zajlott le. A következő demográfiai ciklus tovább rövidült, és már csak 1000 évre volt szükség ahhoz, hogy a világ népessége kétszeresére növekedjen.

Ennek megfelelően a keresztény időszámítás epochájának időpontjában 160 millió főre becsülhető az emberiség lélekszáma. Itt kell megjegyeznünk, hogy ettől lényeges eltérő becslésekkel is találkozhatunk a szakirodalomban, egyes szerzők mindössze 100, mások 220-250, sőt vannak, akik 300 millió főre teszik Földünk lakosságszámát Krisztus születése idején. Mindez azonban az általunk felvázolt folyamat alapképletét nem befolyásolja, vagyis minél előrébb halad(t)unk a történelemben, annál rövidebb idő (volt) szükséges a Föld lakosságszámának megduplázódásához. E tendencia a Krisztus születését követő időszakban is folytatódott, ám az azóta eltelt kétezer évet a gyarapodás intenzitását vizsgálva két, viszonylag markánsan elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az első 1000-1500 évben a népesedési ciklusok alig rövidültek, a két újabb duplázódás 900, illetve 800 évet vett igénybe. Ezt követően azonban a népesség növekedési üteme ugrásszerűen felgyorsult, a nyolcadik ciklusban 150, a kilencedikben pedig mindössze 100 év alatt kétszereződött meg Földünk népessége. Ezt követően a népességnövekedés üteme még inkább felgyorsult, és az utolsó duplázódáshoz (2,5 milliárd főről 5 milliárdra) már csak 35 évre volt szükség. Napjainkban a népességnövekedés üteme valamelyest lassult, és ennek köszönhetően, valamint amiatt, hogy a következő duplázódás már 5 milliárd fős növekményt jelent, a népesedési ciklus hosszának növekedése prognosztizálható. Ezt látszik igazolni az a tény, hogy Föld lakossága jelenleg kevesebb mint 6,8 milliárd fő, tehát 25 év alatt „mindössze” 1,8 milliárd fővel nőtt, és a jelenlegi növekedési ütem mellett nem várható, hogy az elkövetkező tíz év alatt további 3,2 milliárd fővel növekedjen.

Az egyes ciklusok hossza közötti jelentős különbségek számtalan tényezőre vezethetők vissza, amelyek időben és térben folyamatosan változva formálták Földünk népességét. Fenti szakaszolást követve a Krisztus születését követő egy-másfél évezredben a népesség lassú gyarapodása figyelhető meg, amely az első ezer évben inkább stagnálást, mintsem növekedést jelentett. Számszerűleg ez azt jelenti, hogy a világ népessége 1000 körül gyakorlatilag ugyanannyi volt, mint Krisztus születésekor. Ezt az időszakot sem tekinthetjük azonban a népességnövekedés szempontjából homogénnek, egyes szakaszaiban esetenként jelentős csökkenés, más szakaszaiban számottevő növekedés történt. Az első két évszázadot leginkább stagnálásnak tekinthetjük, a Föld népességszáma alig néhány millióval emelkedett csak. A II. század végétől a folyamat ellenkező előjelre váltott, megindult a népesség lassú, de négy évszázadon át gyakorlatilag folyamatos csökkenése. Természetesen ezt a csökkenést nem tekinthetjük Földünk minden területére és fenti időintervallum teljes hosszára vonatkozóan kizárólagosan jellemezőnek, akadtak olyan térségek és hosszabb-rövidebb időszakok is, ahol növekedés volt tapasztalható. Általánosnak azonban mégis a csökkenés tekinthető, amelynek mértéke a VII. század elejére világszinten elérte az 50 millió főt. A csökkenés okai között számos tényezőt említhetünk, elegendő csak a népvándorlások okozta pusztításra, a gyakori éhínségekre vagy a lakosságot tizedelő járványokra gondolnunk. (Konstantinápolyban pl. 300-400 000 ember halt meg az 542-43-ban tomboló pestisjárvány következtében.) A VII. századtól ismét számottevő változás következett a népesség számának alakulásában; Földünk lakossága, ha lassú ütemben is, de ismét gyarapodásnak indult, és 1000 körül elérte a Krisztus születése idején becsült értéket. Ezt követően a népesség növekedése tovább folytatódott, és a XIV. század közepéig töretlennek volt mondható, ekkor azonban egy újabb demográfiai sokk következtében ismét jelentősen – fél évszázad alatt mintegy 70 millió fővel – visszaesett Földünk lakosságszáma. Ezt követően a népességszám a XV. század közepétől indult ismét – immár egyre erőteljesebb – növekedésnek, aminek hatására a világ népessége 1500-ra – az 1400 körüli 375 millió főről – 461 millió főre emelkedett.

A következő kétszáz év még mindig a viszonylag lassú és területenként meglehetősen eltérő intenzitású gyarapodás időszakának tekinthető, aminek köszönhetően 1700 körül Földünk népessége elérte a 600 millió főt. Ez a korábbi időszakokhoz képest jelentős, évi átlagban mintegy 700 000 fős növekedést jelentett, ám látni fogjuk, hogy ez még mindig messze elmarad a későbbi századokban regisztrált értékektől. A népesség gyorsabb ütemű, látványos mértékű növekedése a XVII. század derekától figyelhető meg, 1700 és 1800 között mintegy 300 millió fővel gyarapodott Földünk lakossága, ami éves átlagban 1,5 millió fős emelkedést jelentett. A növekedés üteme a következő évszázadban sem lassult, aminek köszönhetően a világ népessége 1820 körül elérte az 1 milliárd főt, majd 1900-ra már 1,6 milliárd fő fölé emelkedett. Ebben az imént vizsgált 200-250 évben a gyarapodás fő mozgatórugója az Európában – főként annak nyugati felében – jelentősen megnövekedett természetes szaporodás volt, aminek hatására a kontinens valamelyest növelte részesedését a világ össznépességéből. Ez a tendencia azonban a XX. század elejétől fogva már nem érvényesült, mivel a világ többi részén is hasonló folyamatok indultak be, és a század folyamán a többi kontinensen is gyors – az európai legtöbbször messze felülmúló mértékű – népességnövekedés következett be. Ennek köszönhetően ötven év alatt mintegy 900 millió fővel nőtt a világ népessége, és 1950-re már meghaladta a 2,5 milliárd főt. Ettől kezdve a népesség napjainkig még rohamosabb ütemben növekszik, 1980-ban 4,4 milliárd, 1990-ben 5,2 milliárd fő volt. A hat milliárd fős határt 1999-ben lépte át, az ENSZ október 12-ét jelölte meg a hatmilliárdodik ember (a boszniai Jasminko Nević és Fatima Helac fia, Adnan) születési dátumaként.

Természetesen ez csak egy jelképes dátum (és gyermek), hisz a hatmilliárdodik ember születésének pontos meghatározása gyakorlatilag lehetetlen, annál is inkább, mivel számos országban még napjainkban sem vezetnek pontos népesség-nyilvántartást. Az azóta eltelt több mint egy évtized alatt a népesség a korábban látott ütemben gyarapodott, és a United States Census Bureau jelentése szerint 2010 végén eléri majd a 6,9 milliárd főt. A népességszám jövőbeni gyarapodási üteme azonban már nem jósolható meg ilyen nagy biztonsággal, a rövidebb-hosszabb távú előrejelzések meglehetősen eltérő népességszámok-adatokat mutatnak. Az ENSZ 1980-ban készített középtávú előreszámítása már 2010-re 7 milliárd embert feltételezett, 2025-re pedig 8,2 milliárd főt prognosztizált. Ez az előrejelzés azonban még akkor készült, amikor az népesség évente több mint 80 millió fővel – az 1980-as évek második felében 85-87 millió fővel – gyarapodott, ám a népesség növekedési üteme az 1990-es évektől némileg lelassult, és napjainkban „csupán” évi 75-76 millió fővel növekszik. A United States Census Bureau prognózisa a következő évtizedekben a növekedés ütemének további fokozatos csökkenését tételezi fel (a jelenlegi 76 millió főről 2050-re 42 millió főre), ami a népességgyarapodás mértékének lassulását eredményezi. Ennek értelmében az intézet előrejelzése 2025-re „csak” 7,9 milliárd főt jósol, az ENSZ jelentésében szereplő 8,2 milliárd főt 2030-ra prognosztizálja. Ezt követően egyre visszafogottabb növekedést jósol, ami a 2050-es esztendő közel 9,3 milliárd fős népességszámában ölt számszerű értéket.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a Bureau of the Census előrejelzése is csak – gondos számításokon és elemzéseken alapuló – hipotézis, ami a demográfiai folyamatok változásai függvényében a jövőben akár jelentősen is módosulhat. Nagy biztonsággal nem jósolható meg hosszú távra előre, hogy a jelenleg visszafogottabb növekedést, esetenként csökkenést mutató fejlett térségek nem kapnak-e új erőre, vagy a dinamikus növekedéssel jellemezhető fejlődő országok esetében nem következik-e be jelentős visszaesés. Egy azonban biztosnak tekinthető, még pedig az, hogy Földünk eltartóképessége véges, és a világ népessége is csak addig növekedhet, amíg ezt a rendelkezésre álló erőforrások megengedik. Természetesen ennek számszerű értékét lehetetlen meghatározni, főként ha figyelembe vesszük a fenntarthatóság kérdését is, amelynek egyes – talán túlzottan drasztikus állásponton lévő – képviselői szerint az eltartóképesség határa 2 milliárd fő. Ennek fényében már a jelenlegi populáció is a Föld kizsákmányolását eredményezi, ami az erőforrások teljes feléléséhez, a Föld élhetetlenné válásához vezethet.

Egy adott terület népességszámának alakulását alapvetően két tényező, a természetes szaporodás és a vándorlási különbözet (ki- és bevándorlások egyenlege) határozza meg. Mivel utóbbi – optimális esetben – Földünk egészére vonatkoztatva nulla, ezért a világnépesség alakulásában a természetes szaporodás az egyedüli meghatározó elem. Ennek két alapvető összetevője van, az élveszületések, illetve a halálozások száma; e két mutató különbsége alapján beszélhetünk természetes szaporodásról, vagy adott esetben természetes fogyásról. Mind az élveszületések, mind a halálozások számát a lakosság számához viszonyítva szokták megadni, általában ezrelékben – ritkábban százalékban – kifejezve. Mindkét mutató alakulása számos összetevő függvénye, amelyek között természeti tényezők ugyanúgy szerepelhetnek, mint társadalmi, politikai vagy gazdasági befolyásolók.

A természetes szaporodás mértéke értelemszerűen az egyes történelmi korokban meglehetősen eltérő értékeket mutat, mint ahogy földrajzi területenként is számottevő különbségek mutathatók ki. Mint korábban már láthattuk, a Krisztus születése előtti évezredekben a népesség növekedési üteme világviszonylatban meglehetősen lassú volt, évi átlagban mintegy 25 000 főre volt tehető. Természetesen ezen belül is voltak jelentős területi különbségek, a fejlett civilizációk (Egyiptom, mezopotámiai birodalmak, Kína, India, görög poliszok, Római Birodalom) népessége – bizonyos időszakokban – az átlagot jóval meghaladó mértékben gyarapodott. Ezt a hosszú történelmi intervallumot alapvetően magas, egymástól alig elváló születési és halálozási arányszámok jellemezték. Alacsonyabb halandósággal csak ott lehetett számolni, ahol a gyakori háborúk kevesebb pusztítást okoztak, vagy ahol a korszak átlagos színvonalához képest magasabb szintű egészségügyi, higiéniai viszonyok voltak; itt a természetes szaporodás mutatói is átlag felettiek lehettek. A demográfiai folyamatok képe a keresztény időszámítás epocháját követő első 1000-1500 évben sem módosult jelentősen, a születési és halálozási arányszámok továbbra is egymás közelében mozogtak, és korszakonként hol egyik, hol másik mutatott magasabb értéket. Amennyiben a halálozások száma volt hosszú távon a magasabb, a népesség tartós fogyásnak indult, ezt a III-VI. század, vagy a XIV. század népességadatai is alátámasztják. A jelentős csökkenés számos okra visszavezető, melyek közül a népességvándorlások, háborúk okozta pusztítások, az éhínségek, és a gyakori járványok – mindenekelőtt a pestis – emelhetők ki.

A XVI. századtól a demográfiai helyzet stabilizálódni látszott, és egyes területeken (pl. Nyugat-Európa) megindult a lakosság számának jelentős növekedése, ami a világnépesség egészének emelkedését is maga után vonta. Természetesen itt is szembesülhetünk jelentős területi különbségekkel és eltérő tendenciákkal, elég csak az amerikai kontinens népesedési viszonyait említeni. Amerika XV. század végi népességét a kutatók 30-40 – egyesek 60-80 – millió főre teszik, ennek szinte egészét az indián őslakosság tette ki. Az elkövetkező 150 évben azonban – a világ össznépességének mintegy 85 millió fős növekedésével párhuzamosan – a kontinens lakossága drasztikusan lecsökkent, és 1650 körül – az európai bevándorlókkal együtt – csak 12-15 millió fő volt. Az őslakosság lélekszámának nagyarányú csökkenése számos tényező együttes megjelenésére vezethető vissza; ezek közül is elsősorban – bár a hódítók, főként a spanyolok kegyetlenkedései helyenként népirtással párosultak – a fertőző betegségek okozták a legnagyobb „pusztítást”. Az újonnan megjelenő és gyorsan terjedő járványos betegségekkel (himlő, kanyaró, tífusz, tüdőbaj, influenza) szemben az őslakosság nem rendelkezett természetes védettséggel, így e kórok gyakorlatilag megtizedelték az indián népességet.

A Föld népességének alakulását vizsgálva az 1700-as évektől rendelkezünk viszonylag pontosabb adatokkal a természetes szaporodás mértékére vonatkozóan. Az 1700-as évek végétől – egyes helyeken már a század első felétől – kezdve egyes területeken, elsősorban a fejlett régiókban (Nyugat-Európa, később Észak-Amerika) jelentősen megnőtt a természetes szaporodás, míg a fejletlen, gazdaságilag elmaradott térségekben továbbra is alacsony szinten maradt. Számszerűleg ez azt jelenti, hogy amíg a fejlett térségekben a XIX. század folyamán évi átlagban 7-9‰-es természetes szaporodást regisztráltak, addig a fejletlen régiókban mindössze 3-4‰-es értékekkel találkozhatunk. A fejlett területek magasabb mutatói ugyanakkor nem jelentették egyúttal az élveszületések magasabb arányát is, a növekmény elsősorban a halálozási ráta jelentős csökkenésből fakadt. A fejletlen területeken az élveszületési arányszámok 2-3‰-kel magasabbak voltak, ám a halálozások aránya is magas szinten maradt, ami csekélyebb természetes szaporodást eredményezett. E demográfiai kép a XX. század során alapjaiban megváltozott, és a világ népességének növekedésében új korszak kezdődött. A fejlett térségekben a század első felében tovább csökkent a születési arányszám,a korábbi 38-39‰-es mutatók 25-26‰-re estek vissza. A természetes szaporodás üteme ugyanakkor nem változott számottevően (kis mértékben még növekedett is), mivel a halálozási ráta is hasonló ütemben csökkent (29-32‰-ről 18-19‰-re). A jelentősebb változások az elmaradott térségekben következtek be, és ez a világ össznépességének alakulására is számottevő hatást gyakorolt. A születési arányszámok (41‰) gyakorlatilag nem csökkentek, és továbbra is jóval magasabbak voltak, mint a fejlett térségek mutatói. A változás mozgatórugóját a halálozások nagymértékű csökkenése jelentette, ezek aránya a XIX. századi 37-38‰-ről 32‰-re csökkent, aminek következtében a fejletlen régiók természetes szaporodási mutatói megközelítették, sőt esetenként meg is haladták a fejlett térségekét.

E tényezők eredőjeként pedig a Föld népessége is jelentős növekedésnek indult, évente átlagosan mintegy 17,4 millió fővel emelkedve. E tendencia a XX. század második felében még tovább fokozódott, és a fejlődő térségek népességszaporodása messze megelőzte a fejlett régiókét. Utóbbi területeken mind a születési, mind a halálozási arányszámok jelentősen csökkentek, ám a csökkenés mértéke közel azonos volt, így a természetes szaporodási ráta továbbra is 8-9‰ körül mozgott. Ezzel szemben a fejlődő térségekben alig csökkent az élveszületések aránya (41‰-ről 35‰-re), a halálozásoké viszont drasztikusan visszaesett (32‰-ről 14‰-re). Ez gyakorlatilag demográfiai robbanást idézett elő, hiszen Földünk lakossága átlagosan évi 21‰-es mellett 1950 és 2000 között több mint 3,5 milliárd fővel nőtt. A föld népességének jelentős gyarapodása napjainkban is folyamatos, a területi különbségek pedig még élesebben jelentkeznek, mint korábban. A természetes szaporodás a fejlődő világban (Latin-Amerika, Afrika, Ázsia) továbbra is kiemelkedően magas, míg a fejlett térségekben minimális, sőt számos országban (Olaszország, Németország, Japán, Oroszország, Csehország, Lengyelország, Magyarország) hosszabb-rövidebb idő óta természetes fogyásról beszélhetünk.

A világ népességének változását meghatározó természetes szaporodási mutatókat áttekintve szembeötlő az a tény, hogy mind a születési, mind a halálozási arányszámok a magas mutatók felől az alacsonyak felé mozdultak el az idő múlásával. Ez térségenként eltérő időszakokban ment végbe, és sok helyütt még napjainkban is tart, de előbb-utóbb Földünk valamennyi népe egy magas születési és halálozási arányokkal jellemzett állapotból eljut abba a népesedési szakaszba, amikor a születési és halálozási számok eltávolodásával magas természetes szaporulat jellemzi, majd a két érték alacsony szinten való ismételt kiegyenlítődésével ismét egy csekélyebb természetes szaporodással jellemezhető ciklusba. E hosszú távú folyamatot szemléletesen a demográfiai átmenet modelljével lehet leírni, ahol is a születési és halálozási mutatók változása éles határokat jelöl ki az egyes szakaszok között. E szakaszok mindegyik jellemző egy adott földrajzi területre egy adott időszakban, míg végül eljutunk oda, hogy valamennyi térség megéli a demográfiai átmenet valamennyi fázisát.

Magát a modellt öt, jól elkülöníthető szakasszal tudjuk leírni, amelyek közül az elsőn már Földünk valamennyi országa túljutott (néhány Amazonas-medencében, Kongó-medencében vagy Tibetben élő természeti nép kivételével). Ezt a szakaszt magas születési és halálozási arányszámok jellemezték, amelyek csekély természetes szaporodást eredményeztek. Ezt az átmenet előtti szakaszt a korai átmeneti szakasz követi, amikor is a születési arányszámok magasak maradnak, a halálozások száma viszont csökken, és a természetes szaporodás egyre magasabb értékeket mutat. Napjainkban e szakaszban vannak a fejlődő világ magas természetes szaporodási értékekkel jellemezhető államai (Fekete-Afrika, Ázsia, Latin-Amerika legszegényebb országai – Burundi, Niger, Kongói Demokratikus Köztársaság, Burkina Faso, Benin, Ruanda, Madagaszkár, Omán, Afganisztán, Jemen, Laosz, Jordánia, Paraguay, Guatemala, Honduras, Haiti stb.). A harmadik szakaszban a halálozási ráta tovább esik, ám ezzel párhuzamosan a születési arányszámok is csökkenésnek indulnak. A természetes szaporodás még mindig magas értékeket mutat, fokozatosan egyre kisebb lesz, a demográfiai olló záródni kezd. Napjainkban e szakaszban vannak a népességrobbanáson már túljutott arab, ázsiai és latin-amerikai országok (Marokkó, Algéria, Tunézia, India, Indonézia, Kína, Brazília, Kolumbia, Argentína, Mexikó stb.). A negyedik, késői átmeneti szakaszt a születési arányszámok további csökkenése, és a halálozási ráta viszonylagos stagnálása jellemezi, aminek következtében a két mutató ismét közel kerül egymáshoz, és a természetes szaporodás alacsony szinten állandósul. Lényegében ebben a szakaszban tart a fejlődő országok többsége, köztük az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Franciaország, Belgium, Hollandia, Nagy-Britannia, Svájc, Svédország és a Koreai Köztársaság. A befejező, átmenet utáni szakaszt már ezek az alacsony értékek jellemzik, és a népességnövekedés a nulla érték körül ingadozik, gyakran természetes fogyásba csapva át; földünk számos – főként európai – országa már ebben az utolsó szakaszban jár (Olaszország, Németország, Lengyelország, Horvátország, Csehország, Magyarország, Szlovénia, Oroszország, Bulgária, Észtország, Ukrajna, Japán). Mivel nagyon sok fejlődő állam még csak a második szakaszt éli meg, a világ népessége továbbra is dinamikusan nő (a természetes szaporodás 11,49‰), ám valamelyest lassuló üteme annak előjele, hogy ez utóbbi országok egy része is kezd átlépni egy új szakaszba, amelyben már valamivel visszafogottabb a természetes szaporodás. Ahhoz viszont, hogy a fejlődő térségek is a végső szakaszba jussanak el, még sok időnek kell eltelnie, és addig a népesség növekedési ütemének drasztikus csökkenésével nem számolhatunk.