Vándorlás vagy migráció alatt a népesség ideiglenes vagy tartós helyváltoztatását értjük, amelyet számtalan kiváltó ok (letelepedés, munkavállalás, tanulás, kikapcsolódás stb.) motiválhat. A szakirodalomban a migráció kifejezést általában azokra a népességmozgási folyamatokra használják, ahol a vándorlásban részt vevők helyváltoztatásuk során közigazgatási határt is átlépnek, tehát adott településen belüli mozgásokat ez esetben nem tekintik migrációnak.

A migrációt különböző megközelítésből többféleképpen értelmezhetjük és osztályozhatjuk. Egyik ilyen szempont lehet, hogy a vándorlás önkéntes elhatározás eredményeképpen következett-e be, vagy valamilyen külső tényező szorító hatására; előbbi esetben önkéntes, utóbbi kapcsán kényszermigrációról beszélhetünk. A vándorlások csoportosíthatók a kiváltó okok szerint is, bizonyos vándorfolyamatokat az eredeti lakóhely taszítása, másokat egy új terület vonzása tart életben. Többnyire e két tényező hatása együttesen jelentkezik, ám jelentőségük időről időre változik. Kedvezőtlen természeti adottságok, természeti csapások vagy katasztrófák éppúgy rávehetnek bizonyos csoportokat korábbi lakóhelyük ideiglenes vagy végleges elhagyására, mint a kedvezőbb megélhetési, munka- vagy tanulási lehetőségek.

Előbbi gondolatot folytatva már egy újabb felosztási szemponthoz csatlakozhatunk, nevezetesen a helyváltoztatás tartósságának kérdésköréhez. Attól függően, hogy a mozgásfolyamat eredményeképpen bekövetkezett helyváltoztatás állandó jellegű-e vagy magában foglalja a visszatérés szándékát, állandó, illetve ideiglenes migrációról beszélhetünk. Utóbbi típus tovább bontható aszerint, hogy a vándorlás alkalomszerűen következett-e be (tanulás, munkavállalás, üdülés céljából), vagy rendszeres, ismétlődő folyamatról van szó (napi, heti, havi vagy még hosszabb periódusú ingázás).

A migrációs folyamatok felosztása kapcsán az egyik legfontosabb szempont a vándorlás iránya, ez alapján elkülöníthetünk elvándorlást (kivándorlást), illetve bevándorlást. Leginkább e fogalompárban ragadható meg a vándorlási folyamat korábban említett értelmezése, hisz az emigráció (elvándorlás) kifejezés határozottan utal arra, hogy a mozgásfolyamat résztvevője helyváltoztatása során legalább egy közigazgatási határt átlépett. Hasonlóan helyzet az immigráció kapcsán, hisz egy adott helyre bevándorolni is csak egy másik településről (országból, kontinensről) lehet.

A migrációt tehát mindenképpen közigazgatási vagy politikai határ átlépésével együtt járó mozgásfolyamatként értelmezhetjük, és aszerint, hogy a mozgás mekkora teret ölel fel, illetve milyen határok között marad, további típusokra oszthatjuk. Amennyiben a vándorlás egy adott ország keretei között marad, döntően országon belüli vagy belső migrációról beszélünk. Ha a migráció országhatárokat lép át, de kontinensen belül marad, akkor országok közötti (vagy intrakontinentális), ha kontinensek között valósul meg, interkontinentális vándorlásról beszélhetünk. (Utóbbi kettőt összefoglalóan nemzetközi vándorlásként is szokták definiálni.) Akadhatnak azonban olyan szituációk, amikor adott mozgásfolyamat akár több kategóriába is besorolható lenne; nehéz eldönteni, hogy egy Moszkvából Novoszibirszkbe történő utazást belső (mindkét település Oroszországban található) vagy interkontinentális vándorlásként (előbbi város az európai, utóbbi pedig az ázsiai országrészben fekszik) értelmezzünk-e. Amennyiben azonban Európát és Ázsiát egységes kontinensként, Eurázsiaként tekintjük, utóbbi eshetőség már nem áll fenn. Egyértelműbbnek tűnhet egy Párizs-Cayenne utazás, hisz a francia főváros Európában, Cayenne pedig Dél-Amerikában fekszik, így interkontinentális vándorlásról beszélhetünk. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Francia Guyana Franciaország tengerentúli megyéje, és lakói francia állampolgárok, akkor országon belüli vándorlásként is értelmezhető lenne a mozgásfolyamat. Mindkét említett esetben nagy távolságok áthidalásáról van szó, és érvelés is könnyen támadható, akadnak azonban relációk, amelyek szintén többféleképpen értelmezhetők és viszonylag nehezebben támadhatók. Az egyiptomi Suez és Ash Shatt települések távolsága mindössze 4,9 km, előbbi azonban a Szuezi-csatornától nyugatra, Afrika területén, utóbbi pedig a csatornától keletre, a természetföldrajzi értelemben Ázsiához tartozó Sínai-félszigeten fekszik. A két település közötti migráció ilyen értelemben egyrészt országon belüli vándorlásnak minősül, másrészt viszont a két kontinens – a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása óta fizikai értelemben is valós – elkülönülése miatt interkontinentális migrációként is értelmezhető. Érdekes lehet a németországi Büsengen am Hochrhein település példája, amely exklávéként gyakorlatilag Svájc területébe ékelődve fekszik, és Németországból csak utóbbi ország területén áthaladva közelíthető meg, így az ide irányuló migrációt egyaránt értelmezni lehetne országon belüli és nemzetközi vándorlásként. A vándorlások irányát taglalva egy lehetséges értelmezési, csoportosítási szempontot még feltétlenül figyelembe kell vennünk, ez pedig a visszavándorlás, vagyis az, amikor az egyén korábban elhagyott eredeti lakóhelyére tér vissza (pl. 1956-ban kivándorolt magyarok visszatelepedése az országba). A visszavándorlás esélye elvileg a migráció megindulásának pillanatától fennáll, azt azonban, hogy ez a későbbiekben valóban realizálódik-e, számos tényező befolyásolja.

Ahhoz, hogy egy vándorlási folyamat elinduljon, valamilyen kiváltó ok, tényező meglétére is szükség van. Ez a motiváció gyakorlatilag bármi lehet, természeti vagy gazdasági körülmények ugyanúgy, mint társadalmi vagy politikai okok. E tekintetben Földünk különböző térségei, országai, társadalmi csoportjai között jelentős eltérések tapasztalhatók, mobil és kevésbé mobil nemzetek, társadalmi csoportok egyaránt akadnak. Általánosságban mindenesetre elfogadható megállapítás, hogy a fejlettebb társadalmak migrációra való hajlama és migrációja is intenzívebb, mint a kevésbé fejlett társadalmaké. Előbbiekben a fejlettebb közlekedési infrastruktúra nagyobb távolságok gyorsabb leküzdését teszi lehetővé, míg utóbbiakban az infrastrukturális hiányosságok gyakran korlátai az intenzívebb népességmozgásnak. Az egyes társadalmi csoportok mobilitása között is kimutathatók különbségek, a kedvezőbb anyagi körülmények között élők gyakrabban és szívesebben utaznak, mint a szerény anyagiakkal rendelkezők. Az életkori sajátosságok is befolyásolják a migrációt, nagyobb hajlandóság a fiatal munkaképes korúak (itt is elsősorban a férfiak), illetve a stabil anyagi háttérrel rendelkező idősebb korosztályok esetében tapasztalható. Szintén nagyobb igény mutatkozik a helyváltoztatásra képzett, magasan kvalifikált munkavállalók körében, mint az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők esetében.

Mint már említettük, a migrációt számos tényező kiválthatja, ezek részletes kifejtésére azonban nincs módunk, így csak a leglényegesebbeket igyekszünk röviden ismertetni. A természeti okok az egyik legfontosabb motivációs tényezőt jelentették a történelem folyamán, és jelentik napjainkban is. A kedvező természeti adottságok komoly vonzerőt jelentenek a népesség számára, jelentős vándorlást generálva e területek irányába a kevésbé jó adottságokkal rendelkező térségek felől (pl. az USA északi államaiban élők közül sokan a nyugdíjas kort elérve a kedvezőbb éghajlati adottságokkal rendelkező Floridába költöznek). Természetesen ennek fordítottja is igaz, vagyis a kedvezőtlen természeti körülmények intenzív elvándorlást indíthatnak el a valamelyest jobb feltételekkel rendelkező területek irányába. A természeti környezet megváltozása ugyancsak ösztönözheti a migrációt, legyenek az átalakulásnak akár természeti, akár antropogén okai. Előbbi csoportba sorolhatók a természeti katasztrófák, egy nagyobb árvíz, földrengés, vulkánkitörés, szélvihar emberek százait, ezreit ösztönözheti vagy kényszerítheti korábbi lakóhelye tartós vagy ideiglenes elhagyására (pl. Katrina hurrikán 2005-ös pusztítása után New Orleans-ból végleg elköltözők, a 2010-es haiti földrengésben otthonaikat örökre elveszítők). Antropogén okok, vagyis az emberi beavatkozás is jelentősen átalakíthatja a környezetet, ami az ott élőket letelepedési helyük elhagyására késztetheti. Példaként említhető a Száhel-övezet, ahol a túllegeltetés következtében a talaj fokozatosan kimerült, a terület egyre inkább elsivatagosodott, ami az ott élőket túlélésük érdekében a terület elhagyására ösztönözte. A geológiai adottságok is komoly befolyással lehetnek a migrációra, különösen ha a különböző kőzetrétegekben fellelhető energiahordozókra, ásványkincsekre gondolunk. Ezek kiaknázása nagyarányú migrációt indíthat el adott térség felé, elegendő csak az 1848-ban kirobbant kaliforniai aranylázra emlékeznünk; az arany felfedezésének híre hét év alatt mintegy 300 000 embert vonzott a Kaliforniába az USA más területeiről, Európából, Latin-Amerikából, Ázsiából és Ausztráliából. Volumenét tekintve valamelyest kisebb volt a XIX. század végén az alaszkai Klondike térségében kitört aranyláz, amely mintegy 100 000 embert érintett, vagy namíbiai gyémántláz, amely a XX. század elején ezreket vonzott a meggazdagodás reményében a sivatagba. Különböző gazdasági okok ugyancsak kiválthatnak számottevő vándorlást, akár csak egy adott országon belül, de intra- vagy interkontinentális viszonylatban is.

Általános érvényűnek mondható, hogy a gazdaságilag elmaradott térségek többnyire népességkibocsátóként „működnek”, az emberek a jobb megélhetés, a több munkalehetőség reményében gazdaságilag prosperáló területekre vándorolnak. Állításunkat számos példával illusztrálhatjuk, elég csak az USA-ban mezőgazdasági idénymunkát vállaló, többségében spanyol anyanyelvű bevándorlókra, vagy a szocialista Magyarországon távolsági ingázók százezreit szállító fekete vonatokra emlékeztetnünk. A motiváció természetesen fordított irányban is fennáll, a gazdaságilag fejlett vagy dinamikusan fejlődő térségek jelentős népességet vonzanak. Példaként akár az 1950-es évek magyarországi iparosítása is felhozható, a Dunapentele területén megkezdett nehézipari beruházás a 4000 főnél kisebb lakosságú község lélekszámát alig tíz év leforgása alatt 31 000 főre duzzasztotta, ennek jelentős hányada pedig a bevándorlásból eredt. Gazdasági okként értelmezhető néhány sajnálatosan súlyos ipari baleset is, amely emberek százait, esetenként ezreit kényszerítette korábbi lakóhelyük elhagyására. Ennek talán legközismertebb példája az 1986-ban történt csernobili atomkatasztrófa, amelynek okán tízezrek kényszerültek elhagyni lakóhelyüket. A közel 50 000 lakosú Pripjaty városát néhány nap alatt teljesen kiürítették, és bár a lakások és középületek még évekig úgy álltak, mintha a lakók bármikor visszatérhetnének, azóta sem költözött vissza senki a mementóként elhagyatottan álló településre. Szörnyű események játszódtak le a közelmúltban Magyarországon is, ahol az iszapkatasztrófa által sújtott Kolontár és Devecser lakóinak százai döntöttek úgy, hogy – kényszerből vagy újabb iszapömléstől tartva önként – egy másik településre költöznek.

A migráció kiváltó okai között politikai tényezők is gyakorta szerepeltek, szerepelnek; ezek közé sorolható többek közt egyes társadalmi csoportok vagy nemzetiségek hátrányos megkülönböztetése. Szomorú példája ennek a zsidó tömeges deportálása a második világháborúban, a németek kitelepítése 1945 után Kelet-Közép- és Kelet-Európa országaiból a kollektív bűnösség elvére hivatkozva, vagy éppen a csehszlovák-magyar lakosságcsere. Ezek döntően a kényszerű vándorlások körébe sorolhatók, jórészt azonban önkéntesnek tekinthetők például az 1848-49-es, vagy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő kivándorlások Magyarországról. Szintén a politikai indíttatású vándorlások körébe sorolhatók azok a mozgások, amelyek során valaki egy élőhelyét érintő háború, harci cselekmény okán kényszerül elhagyni lakóhelyét. A délszláv háborúk idején mintegy 23 000 horvát települt át Bosznia-Hercegovinából Horvátországba, 40 000 bosnyák Horvátországból Bosznia-Hercegovinába, és közel 300 000 szerb Horvátországból Szerbiába; emellett jelentős számban menekültek az egykori Jugoszlávia határain kívülre, köztük Magyarországra is. A társadalmi tényezők migrációra gyakorolt hatása szintén nem elhanyagolható, a kiváltó okok köre viszont olyan tág, hogy csak a leglényegesebbek felvillantására van lehetőség. Társadalom okként kezelhetők az emberek életciklusában, társadalmi hierarchiájában bekövetkezett változások; ha valaki tanul, családot alapít, munkába áll, munkahelyet vált, vagy nyugdíjba megy, sok esetben egyúttal lakóhelyet is vált, akár ideiglenesen, akár véglegesen. Szintén ebbe a csoportba sorolhatók a rekreációs célú helyváltoztatások is; napjainkban a turizmus a migráció egyik legfontosabb mozgatórugója, évente mintegy 900 millió ember utazik el hosszabb-rövidebb időre lakóhelyéről idegenforgalmi célzattal.

A vándorlások kiváltó okaihoz hasonlóan annak típusai is rendkívül sokfélék lehetnek, ezekre röviden már kitértünk a migráció értelmezése és csoportosítási szempontjainak bemutatása kapcsán. Az egyén szempontjából a migráció indíttatása lehet önkéntes, illetve kényszerű, mindkettőre számos példát találunk a történelem során és napjainkban is. Többnyire önkéntes migrációként értelmezhetők a lakóhely-változtatással, a munkahely-változtatással vagy a tanulással kapcsolatos vándorlások, de e kategóriába sorolható a turisztikai célzatú népességmozgás is. Döntően kényszervándorlásnak tekinthető a természeti vagy ipari katasztrófák kiváltotta migráció, vagy a politikai, vallási, etnikai okokra visszavezethető üldöztetés is. Utóbbi során akár több 10 000, sőt több millió ember is migrációra kényszerülhet; II. Nabú-kudurri-uszur a Kr. e. VI. században több tízezer zsidót hurcoltatott több hullámban „babiloni fogságba”, Franciaországot mintegy 3 000 000 protestáns hagyta el a hugenottáknak vallásszabadságot biztosító nantes-i ediktum (1596) 1685-ben történt visszavonását (fontainebleau-i ediktum) követően, a Szovjetunióban pedig a XX. század folyamán több tízmillió embert deportáltak GULAG-táborokba. A kényszerű migrációt gazdasági okok is kiválthatják, ide sorolható az amerikai ültetvényekre behurcolt mintegy 12,5-15 millió afrikai rabszolga, vagy az 1845-50 között pusztító burgonyavész miatt hazáját elhagyni kényszerült mintegy 1 000 000 ír kivándorló példája is. Társadalmi okok is kikényszeríthetnek nagyarányú migrációt, erre jó példát szolgáltat Nagy-Britannia, amely annak érdekében, hogy társadalmilag nem kívánatos polgáraitól (bűnözők, fegyencek) megszabaduljon, mintegy 170 000 főt áttelepített belőlük Ausztráliába.

A vándorlásokat a földrajzi távolság szerint is osztályozhatjuk, ezen az alapon beszélhetünk országon belüli, országok közötti, illetve kontinensek közötti vándorlásról. Az országon belüli vagy belső vándorlások általában gazdasági vagy társadalmi okokra vezethetők vissza, de politikai vagy természeti tényezők is generálhatnak nagyobb népességmozgást. Gazdasági okokkal magyarázható a fejletlenebb területekről a fejlettebbek irányába tartó népességátrendeződés, vagy az agrártérségekből az iparosodott körzetekbe irányuló mozgás. Mindkettő jelentkezhet végleges áttelepülés formájában, de lehet ideiglenes, döntően a munkavállalás időtartamára szorítkozó helyváltoztatás is. Különféle társadalmi tényezők ugyancsak jelentős népességátrendeződést idézhetnek elő, akár állandó, akár ideiglenes jelleggel. Szinte kizárólag utóbbi kategóriába sorolható a tanulás céljából történő vándorlás, a diákok, hallgatók döntő többsége a tanulmányok folytatása alatt általában hetente, havonta visszatér Szintén döntően társadalmi – és részben gazdasági és természeti – okokkal magyarázható az agglomerációkba való kiköltözés, a nagyvárosokból való kiáramlásban a nyugodtabb életkörülmények, az élhetőbb környezet meghatározó szerepet játszanak. A természeti tényezők között elsősorban a valamilyen katasztrófa hatására bekövetkező kényszerű – esetenként önkéntes – lakóhelyelhagyást, a politikai okok sorában pedig a – Szovjetunió kapcsán – már említett deportálásokat emelhetjük ki. A belső vándorlások ezen túlmenően a mozgás során áthidalt távolság alapján is osztályozhatók, eszerint megkülönböztethetünk intraregionális és interregionális vándorlásokat. Előbbi kategóriába sorolható például az agglomeráció településeibe való kiköltözés vagy a napi ingázás, míg utóbbiba a nagyobb térségek, régiók közötti mozgások (egyetemi hallgatók utazása, turisztikai célzatú utazások, nagy kiterjedésű afrikai országok nomád pásztorkodása stb.).

Az országok és a kontinensek közötti migrációt összefoglalóan nemzetközi vándorlásnak is szokták nevezni, a döntő különbség a két típus között egyrészt az áthidalt távolságban (utóbbi esetében általában nagyobb a megtett távolság), másrészt abban jelentkezik, hogy az országok közötti vándorlás egy kontinens határain belül marad. A nemzetközi vándorlás a történelem egésze során és napjainkban is meghatározó szerepet játszik a népesség területi átrendeződésében, de az ideiglenes helyváltoztatásban is egyre számottevőbb a jelenléte. Az emberiség földi elterjedése nem mehetett volna végbe interkontinentális vándorlások nélkül, így jutottak el Afrikából a szomszédos szárazföldekre az ember elődei, vagy a jégkorszakok idején ennek köszönhetően népesült be az amerikai kontinens, valamint Ausztrália és Óceánia szigetvilága is. Szintén ebbe a kategóriába sorolhatók a történelem nagy népvándorlásai (pl. tengeri népek vándorlása a Földközi-tenger medencéjében Kr. e. XII. század közepén, V-IX. század eurázsiai népességmozgásai), amelyek utolsó hullámában őseink is részt vettek, eljutva végül a Kárpát-medence területére. Ugyancsak történelmi jelentőségűnek mondhatók a földrajzi felfedezéseket követő vándorlások, ezek révén kerültek át Amerikába a már említett fekete rabszolgák, illetve Amerikába és Ausztráliába a fehér lakosság ősei. Kezdetben a fő kibocsátó területnek Európa számított, a XIX. század második felétől azonban egyre több ázsiai (kínai, japán, koreai) kapcsolódott be a vándormozgalomba. Nemcsak a kontinensek, de az országok közötti vándorlás során is előfordult hatalmas embertömegek helyváltoztatása, a már korábban említett elhurcolások, kitelepítések mellett említést érdemel az India és Pakisztán 1947-es függetlenné válása után a két ország között lezajlott népességcsere, amelynek során mintegy 15 millió ember váltott országot. Szintén milliós nagyságrendűre tehető az 1994-es ruandai népirtás – döntően tuszi – menekültjeinek száma is, akik közül csak mintegy 600 000 fő tért vissza a helyzet konszolidálódása után hazájába, a többiek továbbra is a szomszédos országokban élnek menekültekként. A nemzetközi vándorlások tehát napjainkban is meghatározó folyamatai az emberiség helyváltoztatásának, évente több mint 1 000 000 ember hagyja el hazáját, és telepedik le hosszabb-rövidebb időre egy másik országban.

A nemzetközi vándorlás kapcsán – csakúgy, mint a népesség térbeli elhelyezkedésében – felfedezhetők bizonyos törvényszerűségek, amelyek számottevő területi különbségek kialakulásában realizálódnak. Akadnak olyan országok, amelyek pozitív vándorlási mérleggel rendelkeznek (a bevándorlások száma meghaladja a kivándorlásokét), és olyanok is, amelyek negatívval (ezekben az emigráció nagyobb mértékű, mint az immigráció). A pozitív vagy negatív vándorlási mérleggel rendelkező országok között is felállítható egyfajta rangsor, vannak jelentős kibocsátó, illetve befogadó országok is. Az elmúlt fél évszázadban számszerűleg a legtöbb bevándorlót az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália fogadta be, ezen országok napjainkban is a nemzetközi vándorlási statisztika élmezőnyében találhatók. A legnagyobb kibocsátók között ugyanakkor az európai államok, valamint az utóbbi időben egyre inkább latin-amerikai és távol-keleti országok szerepelnek.

Amennyiben az egyes országokban élő bevándorlók számát vizsgáljuk, a rangsort az Amerikai Egyesült Államok vezeti; az USA-ban élő bevándorlók száma meghaladja a 40 millió főt, ami az ország teljes népességének 13%-át jelenti. A bevándorlók legnagyobb része napjainkban már Latin-Amerikából, elsősorban Mexikóból érkezik. Az egykor Európa-USA, majd később Ázsia-USA viszonylatban is oly jelentős brain drain (agyelszívás) mára teljesen háttérbe szorult, és a magasan kvalifikált munkaerő helyett elsősorban mezőgazdasági idénymunkások vándorolnak be az országba. Különösen számottevő ez a fajta migráció Mexikó és az USA viszonylatában, a két ország között a szabadkereskedelmi megállapodás 1994-es aláírása óta évente több mint 200 millió határátlépést regisztrálnak. A bevándorlók számát összegző lista második helyén Oroszország áll mintegy 12 millió fős bevándorolt lakossággal, ennek zömét az egykori Szovjetunió utódállamaiból érkező gazdasági migránsok, illetve a létszámuk tekintve mintegy 2 millió főre becsült illegális kínai bevándorlók jelentik. A harmadik helyen mintegy 10 millió bevándorlóval Németország található, amely döntően a vendégmunkások hatalmas tömegeinek „köszönheti” előkelő pozícióját. A németországi bevándorlók számottevő része, több mint 2 millió ember török, de jelentős a szerbek, horvátok, lengyelek, oroszok, görögök, olaszok és spanyolok aránya is. A nagy tömegű bevándorlóval rendelkező országok rangsorát természetesen még hosszan lehetne folytatni, azonban elégedjünk meg azoknak a kiemelésével, ahol a bevándorlók száma meghaladja az 5 millió főt. Ebbe a körbe tartozik Európából Ukrajna, Franciaország, Nagy-Britannia és Spanyolország, az amerikai kontinensről Kanada, Ázsiából pedig Szaúd-Arábia és India.

A bevándorlók számának puszta felsorolásánál jóval szemléletesebb képet kapunk, ha a bevándorlók össznépességhez viszonyított arányát vizsgáljuk. Láttuk, hogy az USA-ban ez 13%-ra tehető, ami jelentősnek nevezhető ugyan, de világviszonylatban csak a középmezőnybe tartozik. A legmagasabb arányszámokkal a közel-keleti országokban (Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia, Katar) és a miniállamokban (Szingapúr, Andorra, Vatikán, Monaco, San Marino, Liechtenstein, Nauru) találkozhatunk, sok helyütt a 70%-ot is meghaladja a bevándorlók össznépességhez viszonyított aránya. Előbbi országcsoport esetében a kőolajtermeléssel kapcsolatos munkalehetőségek, utóbbiaknál a kedvezőbb életkörülmények (pl. adókedvezmények) a nagyarányú bevándorlás legfőbb motiválói. Fenti tényezők sokat elárulnak egy adott ország migrációs viszonyairól, a népességszám alakulására azonban a természetes szaporodás mellett a vándorlási különbözet van hatással, így fontos azt is megnéznünk, mely országokban a legnagyobb ezen mutatószám. A legnagyobb vándorlási nyereséget az Egyesült Arab Emírségek könyvelhette el 2009-ben 22,98‰-kel, majd Afganisztán és Kuvait következett 21, illetve 16,02‰-es mutatóval. A lista első és harmadik helyén álló kőolajtermelő országok esetében a magas arányszámok elsősorban gazdasági okokra vezethetők vissza, míg Afganisztán kapcsán a politikai tényező tűnik elsődlegesnek.