Az emberi faj két nemre, a férfi és női nemre osztható, ezek egymáshoz viszonyított arányát többféle mutatóval kifejezhetjük. Ezek közül a maszkulitási index egy adott területen az 1000 lakosra jutó férfiak számát adja meg, amely érték Földünk egészére vonatkoztatva 503 fő körül van. Ez azt jelenti, hogy a világ férfinépessége valamivel magasabb, mint a női; 2010 július adatok szerint a 6 768 167 712 fő össznépességből 3 407 012 960 fő férfi, 3 361 154 752 fő pedig nő volt. Földünk országait külön-külön vizsgálva a kép természetesen jóval változatosabb, egyes államokban a férfiak, másutt a nők száma magasabb az össznépességen belül. Ezt tükrözi a két nem egymáshoz viszonyított arányát kifejező mutatószám, az 1000 férfi lakosra jutó nők száma (feminin arány) is, amelynek értéke Földünk egészére vonatkoztatva 987 fő. Amennyiben az egyes korosztályokat külön vizsgáljuk, itt is jelentős különbségek mutatkoznak.

A világ egészét tekintve több fiúgyermek jön a világra, mint lány (100 leányszületésre 107 fiúszületés jut); ez a 0-14 éves korosztály nemi arányaiban jól megmutatkozik, 1000 fiúra csak 936 lány jut. A 15-64 év közöttiek között az arányok valamelyest kiegyenlítődnek (1000 férfira 979 nő jut), köszönhetően a középkorú (40-60 éves) férfiak – a fejlett országban általánosnak mondható – magasabb halandóságának. Ennek, valamint a nők születéskor való magasabb várható élettartamának tudható be végül az, hogy a 65 év felettiek esetében az arányok megfordulnak, e korcsoportban 1000 férfira 1273 nő jut. Természetesen utóbbi adatok a teljes emberi populációra vonatkoznak, egyes országos esetében ettől jelentősen eltérő értékek is. Számos államban már a 15-64 éves korcsoportban is nőtöbblet tapasztalható, de akad olyan ország is, ahol minden korcsoportban a férfiak vannak többségben (pl. Vanuatu, Kuvait, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek). E jelentős területi eltérések abból adódnak, hogy a nemek arányát számos tényező (demográfiai, migrációs, vallási, kulturális, gazdasági, politikai, történelmi) befolyásolhatja, amelyek több tényező együttes jelentkezése esetén, de külön-külön számottevően módosíthatják egy adott területen élő populáció nemi arányait.

Az életkori sajátosságok, azok területi különbségei fontos ismérvei a népesség összetételének, hisz számottevően befolyásolhatják többek közt egy adott terület gazdasági lehetőségeit, potenciálját, oktatásszervezését, vagy szociális és egészségügyi rendszerét is. Földünk népességének átlagéletkora 2009-ben 28,4 év volt, vagyis a világnépesség egésze általában fiatalos korstruktúrával jellemezhető. (Ezen belül a férfiak átlagéletkora 27,7 év, a nőké 29 év volt.) Természetes e téren is jelentős különbségek vannak az egyes kontinensek, országok között; a magas természetes szaporodású országokban többnyire a világátlag alatti, alacsony értékek jellemzők (Nigerben pl. 15,2 év az átlagéletkor), míg a stagnáló vagy fogyó népességű országokban magasabb mutatókkal találkozhatunk (Japánban pl. 44,6 év volt az átlagéletkor 2009-ben).

Az átlagéletkor mutatója jól visszatükröződik az egyes korcsoportokba (gyermekkorú népesség – 0-14 év, aktív korú népesség – 15-64 év, időskorú népesség – 65 év felett) sorolható népesség számában is; Földünk lakosságának 27%-a 15 évesnél fiatalabb, míg a 65 év felettiek aránya mindössze 7,6%. A területi különbségek itt is a népmozgalmi arányszámokkal mutatnak szoros korrelációt; a magas természetes szaporodású országokban jóval az átlag feletti a 0-14 év közöttiek mutatója (Nigerben 49,6, a Kongói Demokratikus Köztársaságban 46,9, Burundiban 46,3%), míg az alacsony természetes szaporodással, vagy természetes fogyással jellemezhető országokban az idősek aránya mutat kiugró értéket (Japánban 22,2, Bulgáriában 17,7, Észtországban 17,6%). Mindebből az következik, hogy a az idősek és gyermekkorúak aránya (öregedési index) területenként szintén jelentős különbségeket mutat, az 1,00-nál – esetenként jóval – magasabb értékek öregedő, míg az alacsonyabbak fiatalos vagy fiatalodó társadalomra utalnak.

Az öregedési indexhez hasonlóan jól tükrözi egy adott populáció korösszetételét a korfa, amelynek alakja (piramis, harang, méhkas, urna vagy koporsó) szemléletesen mutatja be egy ország (terület, város stb.) fiatalodó vagy öregedő jellegét.

A korfa bal oldalán általában a férfiak, jobb oldalán a nők adatait szokták ábrázolni egy, öt vagy tíz éves intervallumok szerint. A korfa alján a legfiatalabb, tetején a legidősebb korosztályok kapnak helyet, ily módon az ábra a természetes szaporodás üteme mellett visszatükrözi a népességnövekedés dinamikáját is.

A népesség életkori sajátosságait vizsgálva még egy fontos mutató említésre szorul, ez pedig a születéskor várható élettartam. Ez a történelem folyamán fokozatosan növekedett, és napjainkban egyes fejlett országokban már 85 év feletti értékeket mutat. A világátlag ettől jóval elmarad, Földünk összlakosságára vetítve a mutató 66,12 év. Ez természetesen egy átlagérték, hisz a férfiak és a nők esetében eltérők az adatok; előbbieknél 64,29 év, utóbbiaknál 68,07 év a születéskor várható élettartam, vagyis a nők átlagosan mintegy négy évvel tovább élnek, mint a férfiak. Természetesen itt is jelentős különbségek vannak az egyes kontinensek, országok között, a középértéket messze meghaladó és alulmúló értékekkel egyaránt találkozhatunk.

A legmagasabb értékkel Európa jellemezhető, amely mögött nem sokkal lemaradva Észak- és Közép-Amerika következik. Ausztrália és Óceánia, Dél-Amerika és Ázsia átlagos mutatói közel azonosak, ugyanakkor Afrika esetében messze a világátlaga alatti értékekkel találkozhatunk. Az egyes országok külön-külön vizsgálva többnyire elmondható, hogy a nők születéskor várható élettartama magasabb, mint a férfiaké, de itt is akadnak kivételek, elsősorban a fejlődő országok körében (pl. Lesotho, Mozambik, Zimbabwe). Napjainkban a legmagasabb értékek az 1999 decembere óta ismét Kína részét képező Makaót jellemzik, itt 84,36 év a várható élettartam (ezen belül a férfiaké 81,39, a nőké 87,47 év). A második helyet Andorra foglalja el (82,51 év), de 80 feletti átlagértékekkel találkozhatunk Japán, Szingapúr, (Hongkong), Ausztrália, Kanada, Franciaország, Svédország, Svájc, San Marino, Izrael, Izland, Új-Zéland, Olaszország, Monaco, Liechtenstein és Spanyolország esetében is. A legalacsonyabb értékeket az afrikai országok körében találjuk, a lista utolsó 30 helyezettjéből 29 – a kivétel Afganisztán – a fekete kontinensen található. A sort Angola zárja, ahol a születéskor várható élettartam mindössze 38,2 év, ezen belül a férfiak mutatója 37,24 év, a nőké pedig 39,22 év. Az éles területi különbségek számos okkal magyarázhatók, a gazdasági fejlettség, az életkörülmények, az egészségügyi ellátás vagy a betegségek (pl. HIV-fertőzés) magas előfordulása egyaránt jelentősen befolyásolják a születéskor várható élettartamot.

A ma élő emberek mindegyike egyetlen alfajhoz (Homo sapiens sapiens) tartozik, ám ezen belül több egyenrangú fajtára különült el az evolúciós fejlődés során. E külön emberfajtákat a tudomány eltérő külső morfológiai és belső fiziológiai sajátosságaik alapján többnyire négy nagyrasszba sorolja; e nagyrasszok pedig a következők: europid, mongolid, negrid, veddo-ausztralid. Újabban elkülönítenek egy ötödiket is, a khoisanid (vagy capoid) nagyrasszt, amelynek képviselői döntően Afrika déli területein élnek. A genetikai vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy e csoportok tekinthetők az emberiség legősibb képviselőinek, akik mintegy 20 000 éve élnek a kontinens déli szegletében. Maga a nagyrassz két további alcsoportra, a khoid és a sanid rasszra tagolható, előbbibe a hottentották, utóbbiba a busmanok sorolhatók.

A negrid (vagy negroid) nagyrassz képviselő döntően szintén Afrikához, annak Szaharától délre fekvő területeihez köthetők, ám a történelem folyamán jelentős csoportjaik – elsősorban a rabszolga-kereskedelem, majd később az önkéntes vándorlás következtében – jutottak el Földünk többi kontinensére – főként Amerikába – is. A negrid nagyrasszba tartozó embereket további rasszokba sorolják, ezek települési magterülete pedig viszonylag jól körülhatárolható. A bambutid rasszba a pigmeusok tartoznak, akik döntően afrikai egyenlítői övezetében élnek (Ruanda, Uganda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Közép-afrikai Köztársaság, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Kongó, Angola, Zambia), az etiopid rassz képviselői pedig a kontinens keleti országaiban élnek nagy számban, mindenekelőtt Etiópiában, Eritreában és Szomáliában. A harmadik alcsoport a középső-negrid rassz, amely további négy alrasszra bontható. A paleonegrid alrassz képviselői a Guineai-öböl partvidékének országaiban (Elefántcsontpart, Ghána, Nigéria, Kamerun, Kongó, Angola) honosak, a szudanid alrasszhoz tartozók elsősorban Nyugat-Afrikában élnek (Niger, Mali, Szenegál, Guinea), a nilotid alrassz képviselői Dél-Szudán lakói, míg a bantid alrasszhoz tartozók Kenya, Tanzánia, Mozambik és Dél-Afrika területén jellemzők.

A veddo-ausztralid nagyrasszhoz tartozókra a negridhez hasonlóan a sötét bőr és sötét haj jellemző, ugyanakkor arcvonásaikban már számottevő különbség van a két csoport képviselői között. A veddo-ausztralidokhoz tartozó népek között is kimutathatók kisebb-nagyobb különbségek, ezek alapján a nagyrassz négy rasszra bontható. A veddoid rasszhoz tartozók (veddák, tamilok) Közép- és Dél-Indiában, valamint Ceylon szigetén élnek nagyobb számban, a negrito rassz képviselői pedig Malajziában, a Fülöp-szigeteken, valamint az Indiához tartozó Andaman-szigeteken alkotnak kisebb közösségeket. A melanéziai rasszhoz tartozók Új-Guineán, a Salamon-szigeteken és a melanéziai szigetvilágban honosak, míg az ausztralid rasszot Ausztrália őslakói, az abók képviselik. Szintén mutatnak a veddo-ausztralidokkal rokon vonásokat Új-Zéland őslakói, a maorik, őket azonban inkább a mongolid nagyrassz egyik alrasszához tartják közelebbinek.

A mongolid nagyrassz képviselői az előzőekhez hasonlóan számottevő eltéréseket mutatnak külsőségeikben, így őket is további, szám szerint hat rasszba sorolják. Ez a legelterjedtebb nagyrassz, Grönlandtól Patagóniáig, Kamcsatkától Alaszkáig megtalálhatjuk képviselőiket. Elsősorban két kontinens, Ázsia és Amerika őslakossága sorolható közéjük, de Óceánia szigetvilágában is élnek kisebb őshonos csoportjaik. (Természetesen a világméretű vándormozgalomnak köszönhetően másutt is előfordulnak, és gyakorlatilag Földünk minden kontinensén jelen vannak.) Az amerindian rasszba az indián népek tartoznak, akiket eltérő tulajdonságaik alapján további alrasszokba sorolnak. Gyakorlatilag ők képviselik az amerikai kontinens őslakosságát, miután feltehetőleg mintegy 40 000–12 000 évvel ezelőtt több hullámban átvándoroltak Amerikába a nagy eljegesedések idején szárazra kerülő Bering-szoroson keresztül. A tungid rasszba Mongólia és Szibéria őslakos népeit, valamint az inuit nyelvet beszélő eszkimókat sorolják, utóbbiak Kanada és Grönland területén élnek nagyobb számban. Az ainuid rassz képviselői (japán őslakó, az ainu-k) meglehetősen kis létszámú közösséget alkotnak, ők ma már gyakorlatilag csak Hokkaido szigetén honosak. A mikronéz-polinéz rassz valójában egy kevert, az ausztraloidokkal sok hasonlóságot mutató csoport, amelynek képviselői az óceániai szigetvilágban alkotnak kisebb-nagyobb közösségeket, de ide sorolják az imént már említett maorikat is. Jelentős létszámú csoportot alkotnak a délkelet-ázsiai rassz képviselői, akik az Indokínai-félsziget országaiban, Malajziában, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken élnek nagy számban, számos alrasszot alkotva. Az északkelet-ázsiai rasszhoz sorolható népek ugyanakkor Kínában, a Koreai-félsziget országaiban és Japánban honosak, és eltérő jegyeik alapján szintén számos további alrasszba sorolhatók.

Az europid (vagy kaukazoid) nagyrassz képviselői szintén nagy változatosságot mutatnak, számos kisebb rasszba sorolható képviselőik Indiától Közép-Ázsián és Európán át Észak-Afrikáig honosak, de a nemzetközi vándorlásnak köszönhetően ma már minden kontinensen nagy létszámban megtalálhatók. Legváltozatosabb csoportjaikat a mediterranid rassz tömöríti; az iberid alrasszhoz sorolhatók az Ibériai-félsziget, Korzika, Szardínia, Marokkó és Tunézia népei, a dinarizált mediterránok közé Olaszország (Szicíliával), Törökország, Szíria és Libanon lakói, a pontid alrasszhoz pedig Románia, Bulgária és Ukrajna népcsoportjai. A további két alrassz (szaharid és arabid) képviselői döntően Afrika és a Közel-Kelet területén honosak, előbbiek Algéria, Líbia, valamint kisebb létszámban Tunézia, Marokkó és Egyiptom területén élnek, míg utóbbiak Észak-Szudán, Egyiptom, Szíria, Irak, és az Arab-félsziget országainak lakói. Szintén elsősorban Ázsiában élnek a dravida (India, Banglades, Srí Lanka), az indikus Pakisztán, Észak-India),az irano-afganid (Irán, Afganisztán, Irak, Törökország) és az armenid rassz (Örményország, Szíria, Libanon, Észak-Irak) képviselői, míg a mongoliddal keverve létrejött turanid rassz Európában és Ázsiában egyaránt előfordul (Kazahsztán, Törökország, Magyarország). A további négy rassz viszont már nagyrészt Európában terjedt el; a nordikus döntően Skandináviában, a Brit-szigeteken, a Benelux-államokban, Németországban, Lengyelországban, Finnországban és a balti államokban, a dinári a Balkán-félsziget nyugati részén, Észak-Olaszországban, Ausztriában, Ukrajnában, Szlovákiában és Svájcban, az alpi Csehországban, Luxemburgban, Franciaországban, Ausztriában, Svájcban és Magyarországon, míg a Ladoga rassz Oroszországban és Lappföldön. Látható tehát, hogy az egyes nagyrasszokhoz, rasszokhoz és alrasszokhoz tartozó embercsoportok általában jellemzőek egy adott földrajzi területre, ugyanakkor a történelem folyamán lezajlott (kényszerű és önkéntes) vándorlások következtében szinte mindegyik embertípus elterjedt valamennyi kontinensen. Ezen együttélés és keveredés hatására az emberiségen belül újabb és egyre változatosabb keverékfajták is kialakultak (mulatt, mesztic, zambó), amelyek tovább „színesítik” Földünk emberföldrajzi képét is.

Az ember egyik meghatározó, az élővilág minden más tagjánál hiányzó jellemvonása az érthető beszéd, amely Földünkön az egyedfejlődés során különböző nyelvek kialakulásában öltött testet. A világon ma mintegy 6-7000 eltérő nyelvi dialektus létezik, ezek jelentős részét csupán néhány ezer vagy néhány száz, esetenként alig néhány ember beszéli, de akadnak olyanok is, amelyet több száz millióan beszélnek. A nyelveket eredetük szerint nyelvcsaládokba (más elnevezéssel nyelvtörzsekbe) sorolják, ugyanakkor akadnak olyan nyelvek is (pl. baszk), amelynek eredetét még nem sikerült megfejteni, így egyik nyelvcsaládba sem sorolható be.

A népesség nyelv szerinti megoszlása valamilyenszintű korrelációt mutat a nagyrasszok szerinti tagolódással, hisz a legtöbb europid az indoeurópai, a legtöbb mongolid a kínai-tibeti, a legtöbb negrid pedig a bantu nyelvek valamelyikét beszéli. Természetesen itt az anyanyelvről van szó, hisz az anyanyelven kívül beszélt egyéb nyelvként szinte bármelyik dialektus elsajátítható bárki számára. Ennek következtében annak alapján, hogy egy nyelvet mennyien beszélnek, kétféle sorrend állítható fel (anyanyelv, illetve beszélt nyelv). Előbbi rangsorban a kínai áll az élen, amelyet mintegy 860-870 millióan beszélnek anyanyelvként. A kínai mögött a spanyol áll a második helyen (360-370 millió ember anyanyelve), köszönhetően a latin-amerikai térség utóbbi évtizedekben kiugróan magas népességszaporulatának. Az angol emiatt visszaszorult a harmadik helyre, de így is mintegy 350 millió ember anyanyelvének számít. Jelentősen előretört az utóbbi évtizedekben az arab nyelv, ez mintegy 230-240 millió ember anyanyelve ma Földünkön. India jelentős népszaporulatának köszönhetően 200 millió körül/felett van a hindi, valamint a bengáli anyaelvűek száma, de kiemelkedőnek mondható a portugál anyanyelvűeké is (180 millió fő). Emellett két további nyelv, az orosz és a japán az, amelynél az anyanyelvként beszélők száma meghaladja a 100 millió főt, de nem sokkal marad e határ alatt a német és a jávai nyelvet beszélőké sem. Amennyiben a beszélt nyelvként való elterjedést vizsgáljuk, a kínai itt is a rangsor élén áll ugyan, jelentőségét tekintve azonban megelőzi a második helyen álló angol. Az angol napjainkban a legfontosabb világnyelvnek számít, szerepe a diplomáciában, a tudományos életben vagy akár a számítógépes kommunikációban (pl. internet) kiemelkedő. A beszélt nyelvek közül fontos kiemelni még a franciát, az oroszt, a spanyolt, a portugált, az olaszt, a németet, vagy Afrikában a szuahélit és a hauszát, amelyek többek között közvetítő nyelvként tettek szert nagy jelentőségre.

A vallás milliárdok életében játszik fontos szerepet, tanításai, előírásai révén kihat az emberek életmódjára, viselkedésére, szokásaira is az élet szinte minden területén. A nyelvi sokszínűséggel ellentétben a vallás földrajzi elterjedése valamivel homogénebb képet mutat, és viszonylag összefüggő területeket tudunk elhatárolni, ahol a lakosság körében egy adott vallás dominánsnak tekinthető. Földünk vallásait elterjedésük mértéke és hívőik száma alapján világvallásokra, és több kisebb-nagyobb önálló egyházra oszthatjuk. A világvallások közé általában öt nagy vallást sorolnak (kereszténység, iszlám, buddhizmus, hinduizmus, univerzalizmus), ezek mindegyike Ázsiában fejlődött ki, és – utóbbi kettő kivételével – innen terjedt át később a többi kontinensre.

Földünk népességének mintegy harmada a legnagyobb vallás, a kereszténység követője, ám részesedése az utóbbi időben valamelyest csökken, mivel kiugróan magas természetes szaporodással jellemezhető térségekben – Latin-Amerika kivételével – nem ez számít uralkodó vallásnak. A keresztény vallások követői hosszú évszázadokon keresztül döntően Európában éltek, csak a 16. századtól kezdődött meg a vallás nagy arányú expanziója a nemzetközi vándorlásnak és a gyarmatosításnak köszönhetően. A 20. század elején még mindig Európában élt a keresztények 3/4-e, mára azonban az arányok megfordultak, és Európa részesedése 29%-ra csökkent; a keresztények döntő többsége napjainkban Latin-Amerika, Afrika és Délkelet-Ázsia (Fülöp-szigetek) országaiban él. Különösen szembetűnő az afrikai kereszténység dinamizmusa; miközben a kontinens népessége nyolcszorosára nőtt, a keresztények aránya 3%-ról 46%-ra növekedett. A kereszténység számos vallásra tagolható, amelyek közül a legtöbb hívővel a római katolikus vallás rendelkezik, Földünk lakosságának mintegy 18%-a e vallás követője. Híveik számát tekintve még együttesen is elmaradnak mögötte a protestáns egyházak és az ortodox vallás, amelyek – kevés kivételtől eltekintve (pl. reformátusok, mormonok) – többnyire Európában számítanak uralkodó irányzatnak.

A kereszténység mögött az iszlám vallás áll a rangsorban a második helyen, hívei a világnépesség közel negyedét teszik ki. Az iszlám a VII. században az Arab-félszigeten formálódott ki, majd az elkövetkező évszázadokban gyors expanzión keresztülmenve Földünk szinte valamennyi térségében tért hódított. Híveinek többsége napjainkban az arab országokban, a Száhel-övezet államaiban (Szudán, Csád, Niger), Közép-Ázsiában (Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán), valamint Nyugat- (Törökország, Irán, Afganisztán), Dél- (Pakisztán, Banglades) és Délkelet-Ázsiában (Indonézia, Malajzia) él, de jelentős iszlám közösségek találhatók egyes európai országokban (Bosznia-Hercegovina, Albánia, Németország) is. Az iszlám vallás számos szektára, csoportra oszlik; híveinek többsége (70%-a) a hagyományőrző szunnita irányzat követője, a radikális síita irányzat csak néhány országban (Irán, Irak, Libanon) tudott számottevő befolyásra szert tenni. A hinduizmus Elő-Indiában formálódott vallássá, híveinek többsége napjainkban is e térség lakója.

A hindu vallás követőinek száma eléri az egy milliárd főt (világnépesség 14-15%-a), ennek 95%-a (950 millió fő) India lakója. Indiában a hindu hívők aránya az összlakosság 80%-a, ehhez hasonló arányokkal csak Nepálban találkozhatunk. A vallás követői kisebb-nagyobb közösségeket még Bangladesben, Pakisztánban, Indonéziában, Sri Lankán és Bhutánban alkotnak, és szórványosan megtalálhatók Afrika déli és keleti államaiban is (Dél-Afrikai Köztársaság, Tanzánia). A buddhizmus szintén az indiai szubkontinensen alakult ki a Kr. e. VI. században, és innen terjedt el Földünk más térségeibe is. Az iszlám térhódításának köszönhetően Észak-Indiából fokozatosan kiszorult, döntően Kelet- és Délkelet-Ázsiába helyeződött át. Napjainkban a világ népességének mintegy 6%-a a buddhizmus követője, akiknek zöme az említett két térség országainak (Thaiföld, Kambodzsa, Mianmar, Laosz, Vietnam, Mongólia, Kína, Koreai NDK, Koreai Köztársaság, Japán) lakója.

Elsősorban híveinek nagy száma miatt szokták a világvallások közé sorolni a kínai univerzalizmust, világszerte mintegy 950 millió ember e vallás követője. Főként Kína területén terjedt el, de megtalálható Japánba, a Koreai-félsziget országaiban, és Észak-Amerika jelentős kínai diaszpórával rendelkező világvárosaiban is. Fenti öt világvallás mellett számos kisebb, de a vallástörténetben, illetve egyes országok életében meghatározó szerepet játszó vallást említhetünk még meg. Ilyen a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális életben egyaránt fontos szerepet betöltő zsidó vallás, amelynek mintegy 18-20 millió híve él Földünkön. A zsidó vallás Palesztina területén született meg, majd az évszázadok során hívei Földünk egészén szétszóródtak. Mai területi képét is ez a szétszórtság jellemzi, hívei közül mintegy 6,8 millió fő az Amerikai Egyesült Államok, 4 millió fő pedig Izrael lakója, a többiek pedig kisebb-nagyobb közösségeket alkotva diaszpórában élnek Európa és Latin-Amerika nagyvárosaiban. Szintén a jelentős vallások közé sorolható a szikh, amely India területén alakult ki a 16. században hindu és a mohamedán vallás elemeinek ötvöződéséből. Követőinek számát mintegy 24-25 millió főre tehetjük, ez a világ össznépességének 0,35%-át jelenti. A szikhek döntően ma is India területén élnek, az ország lakosságának mintegy 2%-át alkotva. E két vallás mellet érdemes még említést tenni a jobbára Kínában elterjedt taoizmusról és konfucianizmusról, az Indiában honos dzsainizmusról, valamint a Japán ősi vallásának számító sintoizmusról is. Ezek mellett még számtalan kisebb új keletű vagy hagyományos törzsi vallás létezik, amelyek tárgyalására már nem áll módunkban kitérni.

Fentiek alapján is látható, hogy Földünk népességének jelentős része valamilyen vallás követője, ugyanakkor viszonylag jelentős, és egyes országokban egyre növekvő azoknak az aránya is, akik egyetlen egyházhoz tartozónak sem, vagy egyenesen ateistának vallják magukat. Világméretekben a nem vallásosak aránya eléri a 12%-ot, jelentős részük Földünk fejlett térségeiben, elsősorban Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában él. Az ateisták aránya ettől még jóval elmarad (2,3%), ám az említett térségekben a vallástagadók és a nem vallásosak aránya is várhatóan növekedni fog a jövőben. A népesség eddig részletezett minőségi jegyein túlmenően még számos további szempont elemzése lehetséges volna, erre azonban a terjedelmi korlátok nem adnak lehetőséget. Fentiek mellett be lehetne még mutatni többek között a népesség családi állapot, foglalkozás, foglalkoztatottság, iskolázottság, analfabetizmus, társadalmi összetétel, nemzetiség vagy kulturális sajátosságok szerinti megoszlását, ezekre remélhetőleg egy következő munka keretei között fog sor kerülni.