A technológia, akár Wittgenstein esetében a „nyelvjáték", vagy Bourdieu esetében a „habitus" társadalmilag és kulturálisan beágyazott, éppen ezért, figyelmeztet Hansen, nem lehet sem eltekinteni ettől a beágyazottságtól, ahogy az új tudományos paradigmaváltás jegyében a technika gyakorlati hatására hivatkozva a tudomány és technológia kutatás egyes képviselői hangoztatják, sem leválasztani erről a kontextusról, ahogy a „technológiával szembeni ellenállás" formájában egyes filozófusok sugallják, sem pusztán a reprezentációra tett hatását elemezni, ahogy ezt a kritikai techno-kultúra kutatás egyes képviselői teszik, sőt nem elég egyszerűen csak társadalmi jelenségként vizsgálni, amiként például Sandy Stone állítja⁸, hanem számolni kell a technológiának a tapasztalatra tett hatásával, a társadalmi és kulturális beágyazottság összetettségével, a „technológiai váltás extrakulturális és extraszociális dimenzióival"⁹ valamint a technológia „robusztus materialitásával"¹⁰.

Hansen hármas stratégiát követ ebben a könyvében, egyrészt a mestergondolkodók szövegeinek Derridán és Paul de Manon edzett „neodekonstruktív" olvasatát adja, azaz a technézis és a technema közötti különbözőséget vizsgálva feltárja a technézis diszkurzív működését, másrészt a kortárs technokultúra kutatás kritikai elemzését nyújtja, azaz feltérképezi a nyolcvanas-kilencvenes évek technológia és kultúra értelmezéseit, és rámutat az általuk alkalmazott stratégiák problematikus voltára, harmadrészt pedig „előkészíti a talajt a technológiai materialitás egy olyan kiterjedt elemzésére, mely képes lehet a materializálódás azon sajátosságainak a kiemelésére, amely által a technológiák a beágyazott élet materiális ritmusát közvetítik"¹¹.

A nyugati filozófiai és elméleti gondolkodásban megfigyelhető „technológiával szembeni ellenállás" abból adódik Hansen szerint, hogy a filozófia alárendeli a technológiát a gondolkodásnak és a nyelvnek.¹² A „(technológiai) modernitás mestergondolkodóinak" - Freud, Heidegger, Derrida, Lacan, Foucault, Deleuze és Guattari - szövegeiben „egy közös, bár másként végrehajtott" filozófiai és retorikai stratégia működését véli felfedezni, amelyet „technézisnek" nevez¹³. A technézis azaz a „technológia diskurzusba-helyezése" (putting-into-discourse of technology) Hansen szerint, megengedi a mestergondolkodóknak, „hogy a gondolkodás prioritásának veszélyeztetése vagy elvetése nélkül, megnyissák rendszereiket egy bizonyos materiális exterioritásnak (technológia)"¹⁴. A technológia számukra nem önmagában képezi a kutatás tárgyát, hanem a „másság konkrét helyettesítőjeként", a másság különböző formáinak „tér-időbeli" jellegzetességeként, a szubjektum konstitúciójának „eszközeként" és „anyagi hordozójaként"¹⁵. Hansen olvasatában a modernitás és a posztmodernitás gondolkodói mindig egy elméleti célnak rendelik alá a technológiát, Heidegger esetében a Lét, Freud esetében a tudattalan, Derrida esetében a különbözőség, Lacan esetében a „kis a tárgy" játssza ezt a szerepet¹⁶. A techno-kultúra-kutatás azon képviselői, akik a posztstrukturalista és posztmodern szemléletet és beszédmódot követik - Terry Eagleton, Fredric Jameson, Stephen Greenblatt, Donna Haraway - ugyanezt a stratégiát alkalmazzák, éppen ezért Hansen érvelése szerint az ő esetükben is technézisről és nem a technológia materialitásának újraértelmezéséről van szó.¹⁷

Hansen megközelítésében a posztstrukturalizmus stratégiáit érvényesítő kultúrakutatás képviselői számára a technológia pusztán a társadalmi gyakorlatot strukturáló „anyagi tényezők" egyike, a kortárs technotudományok és a technokultúra kérdéseit vizsgáló kutatók számára pedig „a szubjektum új formáinak anyagi feltétele."¹⁸ Ez a szubjektum Hansen szerint még mindig nem szabadult fel a logocentrizmus nyomása alól, és még mindig nem „az új, ambivalens módon" létrejött szubjektum. A technokultúra kutatás perspektívájából nézve „a technológia generálja azt az új humán (vagy poszthumán) beágyazódást, amely az identitás vagy ágencia megkérdőjelezéséhez vezet, és amely az olyan feltörekvő tudományterületek központi kérdése, mint a kognitív neuro-pszichológia vagy kognitív nyelvészet (Francisco Varela, Mark Johnson)."¹⁹A technokultúra kutatói közül Hansen szerint csak egy páran - Friedrich Kittler, N. Katherine Hayles - indultak el ezen az úton, a többségük még mindig a reprezentáció által meghatározott szubjektumfelfogás foglya.

Hansen a technokultúra-kritika négy típusát különíti el: (1) a „tudománykutatás" (science studies) vagy „technokultúra" esetében megfigyelhető kritikát, amely úgy tekinti a tudományos diskurzust és a technológiát, mint bármely más kulturális jelenséget (Fredric Jameson); (2) a „tudomány társadalmi kutatását" („social studies of science"), amelynek képviselői a tudományos tényeket és a technológiai gépeket inkább folyamatnak mint terméknek tekintik (Bruno Latour); (3) a „virtuális-valóság-illúzió" iskolát, amelynek képviselői kitartanak amellett, hogy a virtuális-valóság technológiák a logocentrikus múlt „adósai" (Robert Markley); (4) a „kommunikáció materialitása" rubrikához tartozó csoportot, amelynek tagjai a Derrida korai munkáiban megjelenő „exterioritás" fogalmát értelmezik újra (Hans Ulrich Gumbrecht és K. Ludwig Pfeiffer).²⁰ Bár első látásra úgy tűnhet, hangsúlyozza Hansen, hogy a felsorolt kritikusok „poszt-reprezentacionalista" vagy „poszt-teoretikus" álláspontot képviselnek a technológiát illetően, mindannyian a „technológiai materialitás szegényes fogalmát" használják, a „technológia materialitását megfeleltetik a kulturális materialitásnak", a „technológiát a gépre korlátozzák" („machine reduction of technology"),²¹ holott a technológia szerepének a megértéséhez éppen ezt a logikát kellene megkérdőjelezni és a technológiai materialitás „robusztus" fogalmát kellene elgondolni. Hansen ebben a könyvében nem fejti ki tételesen ezt a fogalmat, de a mestergondolkodók - Freud, Heidegger, Derrida, Lacan, Foucault, Deleuze és Guattari - szövegeinek kritikájában, valamint a New Philosophy for New Media (2004), a Bodies in Code: Interfaces with Digital Media (2006) és a Feed-Forward: On the Future of Twenty-First-Century Media (2014) című könyveiben körvonalazódik a technológia, a materialitás és a szubjektum „új", „ambivalens" és „robusztus" felfogása. Ezek a kifejezések állandó jelzőként térnek vissza Hansen Embodying Technesis című könyvében, mintegy részeként a „high theory" azaz a posztrukturalizmus- és a technokultúra-kutatás képviselőivel folytatott vitájának. A New Philosophy for New Media és a Bodies in Code című könyveiben az újmédiaelmélet képviselőivel, a Feed-Forward című könyvében pedig a hálózatelmélet képviselőivel vitázik, így a saját filozófiai téziseinek kifejtésével, a kortárs újmédiaművészet (Jeffrey Shaw, Waliczky Tamás, Bill Viola, Robert Lazzarini) és irodalom (Mark Z. Danielewski) alkotásainak elemzésével párhuzamosan áttekintést ad a kortárs elméleti diskurzusokról is.