A mezőgazdasági termelés elsődlegesen a természeti adottságok függvénye, szinte minden agrártevékenységhez elengedhetetlen a föld és a víz megléte, a növénytermesztés számára pedig az elegendő hő- és fénymennyiség. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a természeti feltételek megléte nem elégséges, hisz emberi tevékenység nélkül nem létezhet semmiféle termelés. Az ember munkáját pedig különféle eszközök, berendezések, gépek segítik, amelyek előállításához és működtetéséhez pedig megfelelő mennyiségű tőke is szükséges.

A természeti tényezők közül kiemelt jelentőséget kell tulajdonítanunk az agrártermelésben az éghajlati adottságoknak, a geológiai viszonyoknak, a domborzatnak, a vízháztartásnak, valamint a talajadottságoknak. Az éghajlati viszonyok döntően, de nem kizárólagosan befolyásolják a mezőgazdaság két alapágazata, a növénytermesztés és az állattenyésztés területi elhelyezkedését. Az egyes növény- és állatfajok meghatározott földrajzi területekről, úgynevezett géncentrumokból származnak, vagyis eredetileg ott fordulnak elő, ahol számukra a legkedvezőbbek a klimatikus adottságok és az egyéb környezeti feltételek.

Az éghajlati tényezők közül meghatározó jelentőséggel bír a hőmérséklet, amely döntően befolyásolja egyes növényfajok termeszthetőségének határait; sem a túlzott hideg, sem a forróság nem kedvező bizonyos növények számára. Ugyanakkor az emberi tevékenységnek köszönhetően (keresztezés, nemesítés, fóliázás stb.) a növények jelentős része az eredeti termőhelyétől eltérő környezeti feltételekhez is képes volt alkalmazkodni, így származási helyétől távolabbi területeken, eltérő éghajlati körülményeke között is meghonosodott (pl. búza, rozs, kukorica, szója, földimogyoró, különféle gyömölcsfajták stb.) Az állattenyésztés esetében a hőmérsékleti viszonyok szerepe jóval csekélyebb, hiszen az istállózásnak, takarmányozásnak köszönhetően az egyes állatfajok eredeti igényei jóval nagyobb mértékben és területeken kielégíthetők.

A hőmérséklet mellett meghatározó éghajlati tényezőnek számít a mezőgazdaság vonatkozásában a csapadékviszonyok alakulása is, hisz a növényfajok mindegyike igényel több-kevesebb vizet a vegetációs időszakban, és az állatok számára is alapvető létfeltétel a víz. A csapadék kapcsán nem is annyira annak mennyisége, sokkal inkább hiánya jelenti a problémát, hisz a szárazság jelentősen korlátozhatja a mezőgazdasági művelés területét. A csapadék hiánya vagy csekély mennyisége miatt a szárazföldek területének csaknem egynegyedén hiányzik vagy erősen korlátozott a növénytermelés, e területeken (pl. sivatagok, félsivatagok) legfeljebb nomád állattenyésztést vagy -–meghatározott helyeken -–öntözéses gazdálkodást lehet folytatni. Az öntözés szerepe azonban nemcsak a csapadékban szegény területeken meghatározó; alkalmazása szinte minden térségben átalakíthatja az agrártevékenységet, segítségével olyan növények termesztése is lehetőség nyílik, amelynek termeléséhez az adott terület csapadékviszonyai nem lennének elégségesek.

Az éghajlati tényezők közül a szélviszonyok alakulása sem elhanyagolható, a szél erőssége és intenzitása szintén meghatározó lehet a mezőgazdaság, azon belül is elsősorban a növénytermesztés számára. Talán ez utóbbi tényező kivédése vagy módosítása a legnehezebb feladat, így a túlzottan erős vagy gyakori szél jelentősen korlátozhatja egyes növényfajok elterjedését. Napjaink egyik szembetűnő jelensége az éghajlat számottevő változása, amelynek egyik velejárója az időjárási szélsőségek gyakoribb előfordulása. Ez ugyancsak óriási hatást gyakorol az agrártermelésre, egy átlagosnál vagy megszokottnál jóval csapadékosabb vagy csapadékszegényebb időszak, az egyre gyakoribb elemi károk (jégeső, árvizek, szélviharok) adott térség szinte egész termését tönkretehetik. Látható tehát, hogy az emberi beavatkozásnak köszönhetően a termesztett növények és tenyésztett állatok földrajzi elterjedése Földünk jelentős területére kiterjed, ugyanakkor továbbra is jól körülhatárolható azoknak a fajoknak a köre, amelyek az egyes klímatípusokban – az ottani hőmérsékleti és csapadékviszonyoknak leginkább megfelelve – a legjellegzetesebbnek számítanak.

Az éghajlati adottságok mellett jelentős szerepet játszanak az agrártevékenység földrajzi, területi elterjedésében a geológiai és domborzati viszonyok is. A domborzati sajátosságok, elsősorban a lejtők meredeksége, a függőleges tagoltság mértéke és a tengerszint feletti magasság – az éghajlattal is szoros összefüggésben – meghatározzák a művelhető területek nagyságát, megszabják a földhasznosítás formáit és korlátait. A növénytermesztés – különösen a szántóföldi növénytermesztés – számára a sík vagy lankás térszínek és az alacsony tengerszint feletti magasság a legkedvezőbbek, a magasabban fekvő területeket, meredek lejtőket jobbára csak az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás tudja hasznosítani, ám a lejtős térszíneken – esetenként teraszos művelés alkalmazásával – néhány növényfaj (szőlő, rizs, tea) termesztésére is lehetőség nyílik. A lejtők kapcsán azok kitettsége is fontos tényezőként jelentkezik, az expozíciós hatásnak köszönhetően a napsütés által jobban ért jobban domb- és hegyoldalak a növénytermesztés számára kedvezőbb környezetet jelentenek.

A tengerszint feletti magasság szintén jelentős hatást gyakorol a mezőgazdaságra, hiszen felfelé haladva csökken a hőmérséklet, ami a termeszthető növények és tenyészthető állatok körét korlátozza. A hideghatár a földrajzi szélesség és a lejtőkitettség függvényében változik; amíg pl. az Alpokban a déli lejtőkön mintegy 2100 méteres magasságban húzódik a földművelés határa, addig Dél-Ázsia vagy Dél-Amerika trópusi területein 3100-4600 méterre is felkúszik. Ennél magasabb régiókban a növénytermesztés alárendelt szerepet játszik vagy teljesen megszűnik, helyét az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás veszi át.

Mindezen természeti adottságok mellett van még egy alapvető – ha nem éppen a legfontosabb – tényező, amely döntően befolyásolja az agrártevékenység területi elhelyezkedését, ez pedig a termőföld. A termőföld a növénytermesztés számára nélkülözhetetlen termelési térszín, amely egyúttal a termelés eszközeként és tárgyaként is értelmezhető.

A termőföld döntően helyhez kötött, ennek köszönhetően egyes térségekben a lakosság földszűkében van, másutt viszont jelentős földterületek vannak, részben kihasználatlanul. Éppen ezért meghatározó mutatónak tekinthető a megművelt területek aránya a mezőgazdaságilag hasznosítható földek összterületéhez viszonyítva, amely térségenként, földrészenként meglehetősen nagy eltéréseket mutat. A megművelt területek aránya Európában és Ázsiában a legmagasabb, a legkisebb pedig Latin-Amerikában, ahol a művelhető földek alig több mint 10%-án folyik agrártermelés. Világviszonylatban a művelhető területnek kevesebb mint felét művelik, a termelés pedig elsősorban azokon a területeken marad el mind mennyiség, mind minőség tekintetében a kívánatostól, amelyek lakossága amúgy is számottevő élelmiszerhiánnyal küzd.

Meghatározó sajátossága a termőföldnek a termelékenység is; a nagy termőképességű talajokon jóval gazdaságosabb a növénytermesztés, mint a gyengébb minőségű földeken. Sajnos előbbiek száma jóval csekélyebb, így a termelésbe – megfelelő talajjavítással kiegészítve – a közepes vagy gyenge minőségű talajokat is egyre intenzívebben bevonják.

A természeti adottságok mellett a társadalmi-gazdasági tényezők szintén jelentős hatást gyakorolnak az agrártermelés alakulására, területi elhelyezkedésére. Ezek közül is első helyen a munkaerőt kell kiemelni, hiszen emberi tevékenység, beavatkozás nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen agrártevékenységet folytatni. Ugyanakkor a technika fejlődésével az emberi munkaerő egyre inkább háttérbe szorul, és ma már csak földünk egyes, mezőgazdaságilag is elmaradottnak számító térségeiben játszik fontos szerepet (egyes trópusi és szubtrópusi területek szúróbotos, kapás vagy ásós földművelése, nomád pásztorkodás).

Az emberi munkaerő megkönnyítésére elsőként az állati erőt vonták be a termelésbe, amelynek alkalmazása az eke feltalálásával egyidejűleg forradalmi változást hozott a mezőgazdaságban. Napjainkra már az állati vonóerővel folytatott ekés földművelés is elmaradott gazdálkodási formának tekinthető, ennek ellenére Földünk számos, esetenként kevésbé elmaradott térségeiben is megtalálható. A fejlett országok mezőgazdaságában a vezető szerepet a gépesítés vette át, amelynek technológiája az idők folyamán és új találmányok, technológiák alkalmazása révén folyamatosan fejlődött és fejlődik napjainkban is. A gépekkel folytatott, az öntözéssel és a tudományos kutatásokon alapuló agrotechnika (műtrágyázás, növénynemesítés, növényvédelem stb.) alkalmazásával kiegészített mezőgazdasági termelés egyre inkább iparszerűvé válik, aminek köszönhetően a fejlett országokban csökkenő foglalkoztatás mellett is egyre magasabb színvonalat és termelékenységet ér el.

A munkaerőhelyzet és a technikai-műszaki színvonal mellett fontos tényező az agrártermelés alakulásában a piaci viszonyok alakulása. A mezőgazdasági termelés gazdaságossága jelentősen függ az adott termék piaci értékesíthetőségétől, az árviszonyok alakulásától. A (világ)piaci árak alakulása nagymértékben kihat a termelésre, esetenként a művelési ágak arányára, ezáltal pedig a termelés földrajzi elhelyezkedésére is. Különösen a monokultúrás gazdálkodás érzékeny az árak változására, a tartósan alacsony árak válságba is sodorhatják adott térségek, országok (közép-amerikai „banánköztársaságok”, latin-amerikai kávé- vagy afrikai kakaótermelő államok) egyoldalú agrárgazdaságát. A kereslet-kínálat viszonya ugyancsak meghatározó tényezőnek tekinthető az agrártermelés alakulásban, ingadozásai jelentős változásokat indukálhatnak.

A kereslet és kínálat tekintetében Földünk országai, térségei alapvető anomáliákat mutatnak. A fejlett országok mezőgazdasága nagy hozamokat és magas termékmennyiséget produkál, ugyanakkor a keresleti oldalt meghatározó népessége stagnál vagy csökken. Ennek következtében túltermelés történik, jelentős – gyakran eladatlan – készletek halmozódnak fel. A fejletlen országok gazdasága viszont szinte ellentétes képet mutat, a növekvő népességet az elsősorban világpiacra termelő agrárgazdaság nem képes ellátni maradéktalanul alapvető Mivel ezekben az országokban többnyire a fizetőképes kereslet is hiányzik, a világpiac bőséges kínálata ellenére is élelmezési válság alakulhat ki az érintett térségekben. Mindezek miatt is kiemelt fontosságú tényező az agrártermelésben a szállítás, amelynek révén a termékek az egyes országok, kontinensek között gyorsan vándorolhatnak. A szállítás a termelés területi elhelyezkedését is döntően befolyásolja; ennek köszönhetően a költségesen tárolható és szállítható, vagy gyorsan romló áruk esetében a termelési körzetek általában a felhasználás vagy a feldolgozás helyéhez közel jönnek létre, míg a jól és olcsóbban tárolható, szállítható termékek távolabbi térségekben is gazdaságosan értékesíthetők. A tulajdonviszonyok ugyanakkor kevésbé befolyásolják az agrártermelés területi elhelyezkedését, esetükben sokkal inkább utóbbi mondható el, vagyis egyes térségekben, régiókban, országokban az adott terület társadalmi berendezkedésének, termelési színvonalának megfelelő birtokviszonyok és gazdálkodási formák alakultak/alakulnak ki.

Az ipari termelőerők területi elhelyezkedését természeti, gazdasági, társadalmi és politikai tényezők együttesen határozzák meg, a különböző ágazatok esetében azonban egyes tényezők eltérő súllyal szerepelnek. Az agrártermeléshez hasonlóan az ipari tevékenység színtere is a földrajzi környezet, amely biztosítja számára a termeléshez szükséges energiahordozókat, ásványkincseket, nyersanyagokat, berendezéseket, élelmiszereket.

A természeti tényezők közül kiemelt fontossággal bírnak a geológiai adottságok függvényében fellelhető és kiaknázható energiahordozók, ásványkincsek, a vízkészletek, valamint az éghajlat és az időjárási elemek. Utóbbiak napjaink iparára látszólag kisebb hatást gyakorolnak, mint a korábbi évszázadokban (lásd a páratartalom és az angol pamutipar összefüggései), egyes ágazatok esetében azonban nem elhanyagolható tényezőként jelentkeznek. Jó példát szolgáltatnak erre a különböző gépek, berendezések, amelyek éghajlati övenként eltérő „adottságokkal” (hűtés, hő- és/vagy vízszigetelés stb.) működtethetők hosszú távon is gazdaságosan. Szintén fontos telepítő tényező lehet a szél, amelynek iránya és erőssége alapvető fontosságú egy szélerőmű létesítésénél, de környezetvédelmi szempontok miatt többek között kohászati üzemek, cementgyárak, veszélyes anyagot kibocsátó létesítmények telepítésénél is meghatározó.

Egy adott terület geológiai adottságai több szempontból is fontosak lehetnek az ipari létesítmények, üzemek telephelyválasztása kapcsán. Nem célszerű például szeizmológiailag aktív vagy egyéb földmozgások (csuszamlás, suvadás stb.) által veszélyeztetett területre üzemet, gyárat telepíteni, különösen, ha az esetleges természeti csapások súlyos károkat okozhatnak a környezetben (pl. atomerőművek), esetleg magában a termékben (pl. üveggyárak). A geológiai adottságok fontos szerephez juthatnak annak kapcsán is, hogy milyen energiahordozók, ásványkincsek lelhetők fel egy adott területen. Ezek előfordulása döntően a kitermelőipar területi elhelyezkedésére gyakorol hatást, hisz a bányák alapvetően a lelőhelyekre települnek, de a szállítás magas költségei esetenként a feldolgozóüzemeket is a kitermelés körzetében összpontosíthatják. A geológiai adottságok bányászatra gyakorolt hatása más tekintetben is megmutatkozik, hisz a kitermelésre váró bányakincsek felszíntől való távolsága függvényében nyílhatnak külszíni vagy mélyművelésű bányák, az üzemek gazdaságosságát pedig az ásványvagyon mennyisége mellett az is döntően befolyásolhatja, hogy a kitermelésre váró anyagok milyen geológiai viszonyok között fekszenek (pl. kőzetrétegek vastagsága, töredezettsége, fedőkőzet vastagsága stb.).

Szintén rendkívül fontos, ha nem az egyik legfontosabb természeti tényező az ipartelepítés kapcsán a víz. Vízre szinte valamennyi ipari létesítménynek szüksége van, az egyes ágazatok vízfelhasználása azonban jelentős eltéréseket mutat. A nagy vízigényű ágazatok közül feltétlenül említést érdemel a cukoripar, a cellulóz- és papíripar, a timföldgyártás és a kohászat, és gyakorlatilag lehetetlen víz vagy víz közelsége nélkül vízerőművet, hajógyárat, sólepárlót vagy halfeldolgozót üzemeltetni. A vizet az ipar többféle formában hasznosítja, felhasználása történhet alap- vagy nyersanyagként, de segédanyagként is. Előbbi esetben nemcsak a víz mennyisége, de minősége is rendkívül fontos; hisz ebben az esetben a víz közvetlenül is bekerül a termékbe, annak szerves részét képezi (söripar, üdítőital-gyártás, szikvízkészítés, konzervipar stb.). Segédanyagként történő felhasználás esetén a minőség kisebb hangsúlyt kap, és újrahasznosítás (pl. hűtővíz) a mennyiségi tényező is csökkenthető. Erre annál is inkább szükség van, mivel a víz jelentős költségnövelő tényező, így elsősorban a nagy vízigényű ágazatok esetében van szükség a fajlagos költségek csökkentésére, ami a könnyebben hozzáférhető és ezáltal olcsóbb felszíni vizek fokozottabb felhasználásával érhető el.

Fentiek mellett egyéb természeti tényezők is befolyásolhatják az ipar területi elhelyezkedését, ezek közül az altalaj minőségét, a mikroformák alakulását vagy a reliefenergiát érdemes megemlíteni.

A társadalmi-gazdasági tényezők legalább olyan fontos hatást gyakorolnak az ipar területi elhelyezkedésére, mint a természeti adottságok. Mindenekelőtt a munkaerő szerepével kell foglalkoznunk, hiszen az emberi munka felhasználása még napjainkban is elengedhetetlen feltétele az ipar működésének. A rendelkezésre álló nagy tömegű szabad munkaerő vonzza az ipart, és jelentős hatást gyakorol egyes, döntően élőmunka-igényes ágazatok (tartósítóipar, textilipar, ruházati ipar, cipőipar) területi elhelyezkedésére. A munkaerő mennyiségi mutatói mellett annak minőségi ismérvei is fontosak az ipar számára, az egyes ágazatok eltérő képzettségű munkaerőt igényelnek. Számos ágazatban jelentős a segéd- vagy betanított munkások aránya (építőipar, textilipar, kitermelőipar, élelmiszeripari ágazatok), mások viszont magasabban kvalifikált munkaerőt igényelnek (gyógyszeripar, repülőgépgyártás, híradástechnika, finommechanika). Mindemellett az is szerepet játszat egyes iparágak megtelepedésében, hogy adott térségben milyen tömegű női, illetve férfi szabad munkaerő áll rendelkezésre.

A mennyiségi és minőségi mutatókon túlmenően a munkaerő bérköltségei is jelentősen befolyásolhatják az ipar területi elhelyezkedését, hisz az olcsó munkaerő nagy vonzerőt jelenthet számos iparág számára. Mindezek mellett a munkaerő jelentősége a korábbi évszázadokhoz, évtizedekhez képest napjainkra valamelyest csökkenni látszik, köszönhetően az ipar mind nagyobb arányú gépesítettségének, illetve a munkavállalók fokozódó mobilitásának is.

A munkaerő mellett az iparban is kiemelt szerepet kap a fogyasztópiac, amely számos módon befolyásolhatja a telephelyválasztást. Egyes gyorsan romló, vagy a mindennapi szükségletek kielégítését szolgáló élelmiszerek gyártását (sütőipari termékek, tejtermékek, húsféleségek) célszerű a fogyasztópiac közelébe telepíteni, ezt tömegességük, romlandóságuk és gyakori szállításigényük egyaránt indokolja. Vannak olyan iparágak, amelyeket azért célravezető a nagyobb fogyasztóközpontokba telepíteni, mert a kész termék súlya jóval meghaladja a nyersanyagok súlyát, ez pedig jelentős költségnövelő tényezőként jelentkezik (pl. söripar, üdítőital-gyártás). A lakossági fogyasztás mellett termelőfogyasztásról is beszélhetünk, ami szintén meghatározó lehet néhány iparág telepítése során. Ide sorolhatjuk például az építőanyag-ipart, a mezőgazdaság számára termelő vegyipari részterületeket, a gépipar egyes szegmenseit, vagy akár a bútorgyártást és a konfekcióipart is.

Ha már a fogyasztópiacról szó esett, nem feledkezhetünk meg a szállítás jelentőségéről sem. Szerepe megkerülhetetlen, hisz ennek révén jutnak el a rendeltetési helyükre a nyersanyagok, valamint a félkész és késztermékek, és munkahelyükre a dolgozók. Nagy nyersanyag- és energiaigényű ágazatok esetében a szállítás költségei is magasak, ezért ezen iparágakat célszerű a nyersanyaglelőhely vagy az energiahordozók előfordulási helye közelébe telepíteni. Azokban az ágazatokban, ahol a késztermék súlya meghaladja az alap- és segédanyagok súlyát, a szállítási költségek csökkentése céljából hasznosabb a felhasználási körzetek preferálása a telepítés során. Azon iparágak esetében, ahol az alapanyag és a késztermék súlya közel azonos, a szállítási tényező kevésbé játszik meghatározó szerepet; itt más tényezők erőteljesebben befolyásolhatják a telephelyválasztást. Ilyen meghatározó tényező lehet maga a nyersanyag is, amelynek mennyisége, súlya, állaga, romlandósága egyaránt befolyásolhatja a feldolgozó ágazat telepítését. Ebbe a körbe sorolható egyes gyümölcs- és zöldségfélék feldolgozása, a halfeldolgozás vagy éppen a faipar is, de említhetjük a nagy nyersanyagigényéhez képest kis súlyú készterméket előállító cukoripart is. Ugyanakkor akadnak olyan ágazatok is, ahol a nyersanyag másodlagos szerepet játszik, elsődlegessé más tényezők lépnek elő. Ide sorolható pl. az alumíniumkohászat, ahol a bauxit, illetve a timföld közelsége háttérbe szorul az olcsó villamosenergia mögött.

Jelentős tényezőként jelentkeznek az infrastrukturális adottságok is, amelyeknek szerepe szinte minden más ipartelepítő tényező jelentőségét felülmúlja. E kategóriába sorolható tulajdonképpen a már említett szállítás-közlekedés is, de emellett olyan ágazatok is ide tartoznak, mint a hírközlés, az energetika, a vízgazdálkodás, a környezetvédelem, sőt az oktatás és az egészségügy is. Az infrastruktúra ipartelepítő szerepe elsősorban abban rejlik, hogy a korszerű ipar nem nélkülözheti az energia- és közműellátást, a szállítás és közlekedés különböző szektorait, a hírközlés és adatszolgáltatás dinamikusan fejlődő technikáit ugyanúgy, mint ahogy a dolgozók szellemi, kulturális, egészségügyi, kereskedelmi és lakásigényeit kielégítő ágazatok tevékenységét sem. Mindebből következik, hogy a fejlett infrastruktúra vonzza az ipart, elősegíti annak megtelepülését, a fejletlen pedig – éppen kiemelkedő fontosságánál fogva – mielőbbi fejlesztést igényel.

Az ipartelepítő tényezők között nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tőke szerepét sem, ennek felhalmozódása vagy hiánya egyes térségekben számottevően befolyásolhatja az ipar területi elhelyezkedését. Fokozottan érvényes ez azon ágazatok esetében, amelyek nagy tőkeigényűek (atomenergia-ipar, repülőgépgyártás, híradástechnika, hadiipar, vegyipar), így nem véletlen, hogy a legjelentősebb ipari kapacitások esetükben a legfejlettebb országokban koncentrálódnak. Ugyancsak jelentőséggel bírnak az ipartelepítés kapcsán a kooperációs lehetőségek, illetve a különféle preferenciák és korlátozások is, ezek azonban kevésbé általános érvényűek, területenként, országonként változó intenzitással befolyásolják az ipar területi elhelyezkedését.

A tercier és a kvaterner szektorok napjaink legdinamikusabban fekvő gazdasági részterületei közé tartoznak, ám ágazati felépítésük annyira összetett és sokrétű, hogy jelen munka keretei között nincs lehetőség arra, hogy mindegyik ágazat esetében külön részletezzük a telepítésüket befolyásoló tényezőket, ezért csak néhány fontosabb ágazat kiemelésére szorítkozhatunk.

A tercier szektor esetében a telepítő tényezők köre színesebb palettát mutat, a természeti és társadalmi-gazdasági adottságok – ágazatonként eltérő súllyal – egyaránt meghatározó szerepet játszanak. Napjaink világgazdaságának egyik legdinamikusabban fejlődő részterülete a turizmus, amelynek területi elhelyezkedését számos tényező befolyásolja. A turizmust a természeti adottságok elsősorban annak intenzitásán, semmint létrejöttén keresztül befolyásolják, hiszen idegenforgalom gyakorlatilag mindenütt kialakulhat, ahol emberi életre vagy megtelepedésre alkalmas körülmények vannak. A turizmus különböző formái megtalálhatók a hideg, a mérsékelt és a forró égövben, szárazföldön és tengeren, síkságokon, dombvidékeken és hegységekben, a kontinensek belsejében és tenger- vagy óceánpartokon, csapadékos és száraz területeken egyaránt. Ugyanakkor természetesen vannak olyan térségek, amelyek éghajlati adottságai, függőleges és vízszintes tagoltsága kedvezőbbek a (tömeges) turizmus számára. Ilyen nagy vonzerővel bíró térségnek tekinthetők a napsütötte, homokos (és sziklás) tenger (óceán-, tó- vagy folyó)partok, a trópusi szigetek vagy a hóborította hegyvidékek, valamint a különleges vagy ritka természeti képződmények, térségek, jelenségek (gyógyvizek, vulkánok, vízesések, barlangok, kilátópontok, nemzeti parkok, éjféli nap stb.) is.

Az idegenforgalom keresleti oldalának szereplőit azonban nem riasztják el az extrém éghajlati, időjárási vagy domborzati körülmények sem, elég, ha csak az Antarktiszra utazó turistákra, az elemi csapás sújtotta térségekbe özönlő „katasztrófa-turistákra”, vagy a legmagasabb és legveszélyesebb csúcsokat meghódító hegymászókra gondolunk. A társadalmi-gazdasági tényezők szerepe talán még sokszínűbb a turizmus esetében, szinte minden elképzelhető desztináció megjelenik a kínálati vagy a keresleti oldalon; lehet ez akár történelmi emlékhely, műemlék, műtárgy, múzeum, kulturális rendezvény, sportesemény, szabadidős tevékenység, gasztronómiai vagy italkülönlegesség, szexuális szolgáltatás vagy rekreációs tevékenység.

A lehetőség tárháza szinte kimeríthetetlen, ám a desztináció megléte még korántsem biztosítja a turisták megjelenését az adott helyszínen. Fontos tényező az idegenforgalom területi viszonyainak alakulásában az infrastrukturális ellátottság kérdése, többek között az, hogy milyenek az adott térség közlekedési kapcsolatai, mennyi és milyen komfortfokozatú szálláshely áll a turisták rendelkezésére, milyenek az étkezési lehetőségek, milyen az egészségügyi ellátás vagy éppen a közbiztonság. Mindezen fentebb vázolt tényezők valamilyen kombinációjának megléte biztosíthatja azt, hogy egy adott térség kiemelt, sokak által látogatott idegenforgalmi célterületté váljon.

A tercier szektor ágazatai közül a közlekedés és szállítás a másik olyan jelentős részegység, amelyben mind a természeti, mind a társadalmi-gazdasági tényezők kiemelt szerepet játszanak. A szárazföldi közlekedési pályák kialakításánál, vonalvezetésénél elsődleges tényezőként hatnak a domborzati viszonyok, de fontos szerephez juthatnak a talajadottságok, vízrajzi viszonyok, növény- és állatföldrajzi adottságok, védett természeti értékek is. A légi közlekedés és infrastruktúrája kapcsán ugyanakkor az időjárási elemeknek és a légköri viszonyoknak lehet kiemelt jelentőséget tulajdonítani, de a domborzat szerepe ez esetben sem hanyagolható el. A vízi közlekedés esetében pedig nyilvánvaló, hogy nélkülözhetetlen valamilyen álló- vagy folyóvíz jelenléte.

A társadalmi-gazdasági tényezők közül kiemelt szerepet kap a kereslet, hiszen egy közlekedési szolgáltatása üzemeltetése akkor gazdaságos, ha megfelelő mennyiségű ember és/vagy áru szállítását tudja lebonyolítani. Ugyancsak fontos a kiszolgáló létesítmények és szolgáltatások (töltőállomások, biztonsági berendezések, étkezési lehetőségek stb.) megléte is, ezek hiánya a közlekedési szolgáltatás színvonalának csökkenését, az utasok és szállítók elpártolását eredményezheti. A közlekedés kapcsolata az iparral is rendkívül fontos, hisz ez utóbbi szektor megfelelő ágazati gyártják azokat a járműveket, amelyekkel a közlekedés és szállítás megvalósul, készítik el és tartják karban a közlekedési pályákat és műtárgyakat, amelyek a közlekedés „terét” jelentik. Ezek munkája nélkül a közlekedési szolgáltatások színvonala és volumene is jóval alacsonyabb lenne.

Ugyancsak dinamikus ágazatai a tercier szektornak a különféle pénzügyi és biztosítási szolgáltatások; ezek megtelepedésére elsősorban társadalmi-gazdasági tényezők hatnak. Mindenekelőtt a fogyasztópiacnak van kiemelt szerepe, így nem véletlen, hogy a jelentősebb bankok és biztosítótársaságok központjai nagyvárosokban találhatók, és a fiókhálózat legtöbb eleme is a nagyobb, népesebb településeket preferálja.

Hasonló a helyzet az egészségügyi szolgáltatások vagy az oktatás kapcsán is, ahol az intézményi hierarchia magasabb szintjén álló létesítmények többnyire a nagyobb lakosságszámú, így nagyobb „keresletet” indukáló településeket részesítik előnyben (pl. felsőoktatási intézmények, klinikák nagyvárosokba, regionális központokba való települése). Ez utóbbi szolgáltatáscsoportok esetében a munkaerő is fontos telepítő tényező lehet, hiszen ezen ágazatok mindegyike többnyire jól képzett, magasan kvalifikált munkavállalókat foglalkoztat.

A távközlés, hírközlés esetében annyiban más a helyzet, hogy napjaink globalizálódó világában ezek hálózatai gyakorlatilag egész Földünket sűrűn behálózzák, és a mobiltelefonok vagy az internet segítségével bárki pillanatok alatt kapcsolatot létesíthet másokkal szinte mindenhol a világon, ahol az erre alkalmas hálózat ki van építve. E hálózatok kiépítése leginkább abban az értelemben keresletfüggő, hogy bárki számára lehetőséget teremtsen a szolgáltatások igénybevételére akkor is, ha az illető lakóhelyétől, megszokott környezetétől több száz vagy több ezer kilométerre tartózkodik éppen.

A kvaterner szektor (kutatás-fejlesztés-innováció) kapcsán döntően a társadalmi-gazdasági tényezőkre kell fókuszálnunk, ezen belül is a munkaerő és a tőke kaphat kiemelt szerepet. A munkaerő vonatkozásában elsősorban annak minőségi ismérveire kell koncentrálnunk, hisz a kutatás-fejlesztési szektor mindenekelőtt kimagaslóan képzett, kvalifikált munkaerőt igényel. Éppen ezért nem véletlen, hogy szoros korreláció mutatható ki a kutatás-fejlesztés legfontosabb központjai, illetve a nagyhírű felsőoktatási intézmények, klinikák székhelyei között. A magasan kvalifikált munkaerő mellett a K+F szektor esetében a tőke is alapvető szerephez jut, hisz mind a kutatások, mind az ezek nyomán megvalósuló fejlesztések rendkívül költségesek. Ez is közrejátszik abban, hogy a transznacionális vállalatok jelentős része aktív résztvevője a kvaterner szektornak is, e cégek ugyanis megfelelő anyagi forrásokkal rendelkeznek ahhoz, hogy a kutatások, fejlesztések, innovációk alkalmazása terén meghatározó szerepet vállaljanak. Szerepvállalásukat elsősorban az indokolja, hogy K+F tevékenységük révén saját alaptevékenységük számára új impulzusokat adhatnak, amelynek eredményeként a világgazdaság még meghatározóbb szereplőivé nőhetnek. A TNC-k fokozott szerepvállalása mellett a kvaterner szektor gyakori jelensége az országok, államok közötti kooperáció erősödése, amit éppen a K+F tevékenység rendkívül költséges, esetenként egy vagy több ország gazdasági erejét, anyagi erőforrásait meghaladó volta indokol.

Az első telephelyelmélet megalkotása – feltételezhetőleg – Johann Heinrich von Thünen német közgazdász nevéhez köthető, aki 1826-ban megjelent Der isolierte Staat in Beziehung auf Landschaft und Nationalökonomie című munkájában publikálta mezőgazdasági modelljét. Elméletében Thünen egy olyan idealizált, elszigetelt államot írt le, amelyben a legfőbb piac szerepét egy központi város tölti be. Az államban az azonos minőségű utak ehhez a központhoz vezetnek, itt értékesítik áruikat az azonos minőségű földeken gazdálkodó termelők. Mivel az egyes földek központtól való távolsága eltérő, így a termelők profilját alapvetően a szállítási költségek határozzák meg, amely a távolság növekedésével arányosan nő. Ebből következően azonos termékek esetében az a termelő jut a legnagyobb haszonhoz, akinek a legkisebb távolságot kell áthidalnia a szállítás során. Thünen modelljében tehát a piactól való távolság dönti el, hogy mit lehet eredményesen előállítani: a központhoz közel értékükhöz képest nagy súlyú, intenzív terményeket is lehet termelni az olcsóbb szállítási költségeknek köszönhetően, de a fővárostól távol csak olyanokat, amelyek értéküknél fogva nagyobb szállítási költséget is elbírnak. Thünen a város körül koncentrikus körökkel jelölte ki az egyes termények termelési helyét, és meghatározta az egyes körökben termelhető áruk csoportját is. Érdeme elsősorban abban mutatkozik meg, hogy elkészítette az első terület-felhasználási modellt, amelyben a haszon a piacközponttól való távolság és a termelés összefüggésében alakul.

Az elmélet megalkotója Alfred Weber német közgazdász, szociológus, aki 1909-ben megjelent Über den Standort der Industrie című munkájában fogalmazta meg a költségek minimalizálását előtérbe helyező teóriáját. Elképzelésének fő irányvonalát az a feltevés jelentette, miszerint egy vállalatnak a telepítéssel a költségek minimalizálására van szüksége, amit elsősorban a szállítási költségek csökkentésével érhet el. Az egyes iparágakat kategóriákba sorolta a készárú és a nyersanyag súlyának aránya alapján, e kategóriák felhasználásával telephelyindexeket alkotott, majd ezek segítségével meghatározta az optimális telephelyet. Weber a telephelyelméletbe számos új elemet is bevezetett, a termeléshez szükséges anyagokat például származási helyük és a szállítási igényük alapján általánosította. Teóriájában három tényezőre fókuszált; az általa meghatározónak tekintett szállítási költségre, a munkaerőköltségre és az agglomerációs tényezőkre. Utóbbi kettő jelentősége abban áll, hogy eltéríthetik a telephelyeket attól a ponttól, ahol a legkisebbek a szállítási költségek. Weber elméletét számos kritika érte, többek között felrótták neki, hogy eltekintett lényeges telepítő tényezőktől, hogy a szállítási költségeket lineárisan növekvőnek tartotta, vagy hogy tökéletes verseny létezését feltételezte.

Harold Hotelling 1929-ben publikált elgondolása a kölcsönös összefüggések telephelyelméletei sorába tartozik, alapvetése pedig az egyik legfontosabb piaci tényező, a verseny, a konkurencia köré összpontosul. Elmélete szerint az azonos termékeket áruló kereskedők gyakran azért települnek egymás közelébe, hogy az elsőként megtelepedett sikeres eladó piacán, illetve profitján osztozkodjanak. A példájában szereplő két fagylaltárus éppen azért egymás közelébe telepedett le a fürdőváros strandjának közepén, holott gazdasági érdekük az lett volna, hogy felosszák maguk között a területet annak érdekében, hogy ne veszítsék el a strand két végében megtelepedett vevőiket. Ugyanakkor a megtelepedésben motiválta őket a konkurencia „szemmel tartása”, hisz a versenytárs figyelmen kívül hagyása a vállalkozás sikerességét nagyban csökkentheti.

A teória megfogalmazása August Lösch német közgazdász nevéhez fűződik, aki 1940-ben megjelent Die räumliche Ordnung der Wirtschaft című munkájában alkotta meg általános telephelyelméletét. Lösch a költségminimalizálási elméletekkel szemben a piacot állította elmélete középpontjába, elgondolása szerint a piac a telepítést orientáló legfontosabb tényező. Alapelve az volt, hogy mindenki úgy választja meg telephelyét, hogy termelőként a legnagyobb haszonra tegyen szert, vagy fogyasztóként a legolcsóbban tudjon vásárolni. Véleménye szerint ezért nem a költségminimum, hanem a nyereségmaximum pontja az optimális telephely. Kiindulási alapként egy egyenletes népsűrűségű, azonos adottságokkal és minden irányú szállítási lehetőséggel rendelkező síkságot képzelt el, ahol egy egyedi termelő olyan iparszerű tevékenységbe kezd, amellyel saját szükségletein túl szomszédjait és környezetét is el akarja látni. Tevékenysége során a termelt mennyiség növekedésével arányosan csökkennek a termelési költségei, viszont a növekvő termésmennyiséget csak egyre távolabbi fogyasztók számára tudja értékesíteni, így szállítási költségei megnövekednek. Mivel a szállítási költségek a távolság növekedésével továbbra is nőnek, a termelő egy idő után eljut ahhoz a ponthoz, ahol már nem gazdaságos számára az értékesítés, vagyis eléri ellátó körzete külső határát. Lösch elgondolásának legnagyobb értéke abban mutatkozik meg, hogy a piaci viszonyokat (kereslet, kínálat, árak) beépítette elméletébe, létrehozva ezáltal egy kölcsönös összefüggéseken és a területi egyensúlyon alapuló téregyensúly elméletet.

Edgar Malone Hoover 1948-ban kiadott The Location of Economic Activity című művében publikálta teóriáját, amelyben Weber elgondolásából kiindulva, a kereslet-kínálat térbeli alakulását is figyelembe véve fejlesztette tovább a telephelyelméletet. Hoover a termelő üzem költségét három részre bontotta: az anyagok beszállítási költségére, a termelési költségekre és az elosztás költségeire. Véleménye szerint a szállítási költségek – bár jelentősen befolyásolják a költségeket – nem arányosan növekszenek a távolsággal. A szállítási költségeket csoportra osztotta: előkésztési költségekre (raktározás, rakodás, közlekedési eszközökhöz történő szállítás költségei) és a tényleges útvonalon hosszabban felmerülő szállítási költségekre. Mindezek figyelembe vételével a termék piaci árát a gyár költségei alapján megállapított ár és a szállítási költségek összegében rögzítette. Utóbbi kapcsán figyelembe vette, hogy az különböző eszközök díjszabása eltérő, és a tarifák nem a távolsággal egyenes arányban nőnek. Éppen ezért a szállítási költség minimuma azonos távolság mellett is szállítási ágazatonként változik, ami a telephely megválasztását is számottevően befolyásolhatja.

Az amerikai Walter Isard – akit a regionális tudományi iskola megalapítójaként tartanak számon – szintén 1948-ban publikálta telephelyelméletét, amelyben egy átfogó, az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet is érintő elmélet megalkotására törekedett. Nagy figyelmet szentelt az infrastruktúrának, de egyúttal minden fontos tényező optimalizálására törekedett. Átértékelte a korábbi telephelyelméletekben alkalmazott telepítési tényezőket, és úgy vélte, hogy a telepítési tényezők köre nem állandó, hanem folytonos mozgásban van. Isard az optimális telephelyet úgynevezett telephely választási függvény segítségével próbálta megjelölni, figyelembe véve a térbeli folyamatokban a piaci feltételeket, valamint a költség és a nyereség hatását is.

Fenti modellek mellett számos további telephelyelméletet lehetne még ismertetni (Walter Roscher telephelyelmélete, 1865; Walter Launhardt telepítési elmélete, 1882; Alfred Predöhl gazdasági nagytér-elmélete, 1925; Francois Perroux növekedési póluselmélete, 1955; viselkedési helyválasztási elméletek; vállaltok földrajza elmélet stb.), ám a terjedelmi korlátok ezek részletesebb bemutatását nem teszik lehetővé.