A mezőgazdasági termelés területi elhelyezkedését döntően az éghajlati adottságok, továbbá a csapadék-, domborzati és talajviszonyok határozzák meg napjainkban is, annak ellenére, hogy az emberi beavatkozásnak köszönhetően számos növény- és állatfaj eredeti termőhelyétől távoli területeken is meghonosodott. Viszonylag jól elkülöníthető azonban azoknak a fajoknak a köre, amelyek egy adott klímatípusra a legjellemzőbbek, így ezek alapján a mezőgazdasági termelés klímaövezetenkénti elhelyezkedése is jól nyomon követhető.
Figure 4.24. A mezőgazdaság részararánya a világ országainak GDP-jéből, %, 2009 (Forrás: FAO adatai alapján szerk.: Pirisi G.)
A trópusi területeken az egyes klímaterületek eltérő adottságaihoz igazodva a mezőgazdasági termelés is változatos típusokat mutat. Az egyenlítői zóna területének felét napjainkban is esőerdő borítja, így a gazdaságban is fontos helyet tölt be az erdőgazdálkodás, ami gyakran az értékes trópusi fafajok (ébenfa- és mahagónifajok, teakfa, balsafa) tömeges, rablógazdaság jellegű kitermelését jelenti. A főként fa- és bútoripari nyersanyagot szolgáltató fajták mellett értékes faja az egyenlítői övnek az Amazonas esőerdeiben őshonos kaucsukfa, amely főként a korábbi századokban a nyersgumi előállításának forrása volt. Az Amazonas-vidék jelentősége e téren napjainkra jelentősen csökkent, jórészt a malajziai és indonéziai gumifaültetvények létesítésének, valamint a műgumi gyáripari előállításának köszönhetően.
Az erdőgazdálkodás mellett az egyenlítői öv másik fontos mezőgazdasági ágazata a növénytermesztés, amely számára az egész éven át egyenletes eloszlású, bőséges csapadék kedvező feltételeket teremt. A növénytermesztésnek két jellegzetes termelési típusa alakult ki a zónában, a talajváltó földművelés és az ültevényes gazdálkodás. Előbbi kezdetleges gazdálkodási forma, amelynek fő eszközei a talaj fellazítására használt szúróbot és a kapa. Mivel a földek termőképessége a sok csapadék miatt gyorsan csökken, néhány évenként új területeket kell bevonni a művelésbe, amelyeket egy-egy erdőrészlet felégetésével nyernek. A termesztett növények köre sem mutat nagy változatosságot, főként maniókát, tarógyökeret, jamszot és batátát termelnek.
Az egyenlítői öv másik sajátos gazdálkodási formája az ültetvényes rendszer, amelyet az európai gyarmatosítók honosítottak meg. Az ültetvényes gazdálkodás keretei között gyakran csupán egy-egy, az adott térség klimatikus adottságainak legjobban megfelelő növény termelésére koncentrálnak, vagyis monokultúrás művelést folytatnak. A termesztett növények közül említést érdemel a kávé (Brazília, Kolumbia, Indonézia), a kakaó (Elefántcsontpart, Indonézia, Ghána), a banán (Brazília, Kolumbia, Costa Rica, Guatemala, Honduras), a földimogyoró (Indonézia), a manilakender (Fülöp-szigetek), a kókuszpálma (Indonézia, Fülöp-szigetek, Brazília), az olajpálma (Malajzia, Indonézia), a már említett kaucsukpálma, továbbá különböző fűszerek (vanília, fahéj, szerecsendió, szegfűszeg, gyömbér stb.). A mezőgazdasági ágak közül az állattenyésztés háttérbe szorul, mivel az álomkór kórokozóját terjesztő cecelégy miatt gyakorlatilag lehetetlen a nagytestű háziállatok tartása.
A szavannaöv területén a vegetációs időszak hosszát már elsősorban nem a hőmérsékleti, hanem a csapadékviszonyok szabályozzák, a csapadék mennyisége az egyenlítői övtől a sivatagok felé haladva fokozatosan csökken. Ennek megfelelően a természetes növénytakaró is változik, a viszonylag összefüggő folyóparti galériaerdők helyét fokozatosan átveszik a ritkásabb facsoportok, magányosan álló fák, majd a füves vegetáció. E természetes vegetáció gazdasági értelemben „legértékesebb” fajai az akáciák nemzetségébe tartoznak, ezek növények mézgájából nyerik a több a élelmiszer-, könnyű- és vegyipari ágazat által is feldolgozott gumiarábikumot.
A szavanna területén szintén a növénytermesztés a meghatározó mezőgazdasági ágazat, az egyes területek között azonban itt is jelentős eltérések mutatkoznak. A térség jelentős része egykor gyarmati uralom alatt állt, és ez a mezőgazdaság színvonalára és tulajdonviszonyaira is komoly kihatással van. A zóna országainak többsége gazdaságilag elmaradott, gyengén fejlett államnak számít, sok helyütt – főként Szaharától délre fekvő afrikai területeken – még a törzsi földbirtoklás az uralkodó, ami a terméseredmények alacsony értékeiben is megmutatkozik. A másik végletet ugyanakkor a speciális árutermelő gazdaságok jelentik, amelyek a legjobb minőségű földeket birtokolva – magas fokú gépesítettségüknek is köszönhetően – lényegesen jobbterméseredményeket produkálnak, és szigetekként emelkednek ki az általános elmaradottságból. A zóna legfontosabb gazdasági növényei közül kiemelkedik az ültetvényeken vagy árutermelő gazdaságokban termesztett kávé (Etiópia), cukornád (Mexikó), tea (Kenya), gyapot (Brazília, Burkian Faso), földimogyoró (Nigéria, Szudán), ananász (Brazília) és a különféle olajos magvak, míg a rizs- és kukoricatermelés elsősorban a lakossági szükségletek kielégítését szolgálja.
Figure 4.26. Hagyományos földművelő faluközösség Dél-Afrika északkeleti fennsíkján (Trócsányi A. felvétele)
A szavanna térségében a növénytermesztés mellett már az állattenyésztés is nagyobb hangsúlyt kap, bár az egyenlítői övhöz közeli területeken a nagyállattartást a cecelégy jelenléte erősen korlátozza. Az egyszakaszos esőzónákban ugyanakkor jelentős szarvasmarhatartás folyik (pl. India, Brazília), ennek gazdasági értéke azonban az alacsony színvonal miatti csekélyebb tej- és húshozamok, valamint az állatok igavonóként való fokozottabb igénybevétele okán messze elmarad a fejlett állattenyésztéssel rendelkező országok mutatói mögött.
A trópusi sivatagok mezőgazdasági lehetőségeit az éghajlati sajátosságok, mindenekelőtt a kevés csapadék miatt jelentkező vízhiány erősen behatárolják. Ennek következtében az ágazatgazdasági haszna csekély, a földhasznosítás módja pedig a legeltetésre és az oázisgazdálkodásra szorítkozik. A legeltetés vándorló pásztorkodás formájában történik, a sivatagok lakói csak úgy tudnak számottevő állatállományt tartani, ha a vegetációhoz igazodva állandóan vándorolnak. A nomád állattartás – mint fő gazdasági tevékenység – számtalan gazdasági igényt kielégít, a tevét, lovat és szamarat igavonásra és szállításra is használják, míg a juh és a kecske a nomádok élelmét és ruházatát biztosítja. Az állatállományból külön említést érdemelnek a világszerte ismert arab lovak, amelyek tenyészállatként Földünk minden részére eljutottak.
Figure 4.27. Az oázisgazdálkodás legfontosabb növénye a datolyapálma (Tunézia, Trócsányi A. felvétele)
A sivatagi zónában a növénytermesztés másodrendű szerepet játszik, a termesztett növények közül a köles és a cirok, a csapadékosabb, öntözéses gazdálkodást (is) folytató területeken pedig a rizs, a cukornád, a földimogyoró és az édesburgonya emelhető ki. Az övezet jellegzetes gazdálkodási formája az oáziskultúra, amelynek vezérnövénye a datolyapálma. A datolya nemcsak az oázislakók legfontosabb tápláléka, de a takarmányozásban is jelentős szerepet kap, sőt fája építőanyagként is hasznosítható. Termelésében a Közel-Kelet és Afrika államai (Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Algéria, Irak, Szudán, Omán, Tunézia, Líbia) járnak az élen, amelyek a hazai lakosság ellátásán túl jelentős exportot is lebonyolítanak.
Figure 4.28. A világ mezőgazdasági exportjában részt vevő vezető államok részesedése, 2006 (Forrás: FAO statisztikák alapján szerk.: Pirisi G.)
A trópusi monszunterületek hőmérsékleti és csapadékviszonyai sokban hasonlítanak a szavannaklímához, azzal a különbséggel, hogy az éghajlatot nem a passzát, hanem a monszun szélrendszer alakítja. A mezőgazdasági termelés itt is elsősorban a csapadékviszonyok függvénye; a csapadék mennyisége ugyan bőséges (átlagosan évi 1500 mm), ám eloszlása olyannyira egyenetlen (80-90%-a a nyári monszun ideje alatt zúdul le), hogy jelentős károkat (árvizek, talajpusztulás) okozhat a mezőgazdaságban. Szintén súlyos gondot jelent, hogy nagy eltérések lehetnek a monszun érkezésében és a szállított csapadék mennyiségében is, ami a nem öntözött területeken komoly terméskiesést eredményezhet.
Fenti klimatikus viszonyoknak köszönhetően a trópusi monszunterületek fő növénye a rizs, amelynek termesztésében Dél- és Délkelet-Ázsia országai járnak az élen (Kína, India, Indonézia, Banglades, Vietnam, Thaiföld, Mianmar, Fülöp-szigetek) járnak az élen. A rizs mellett természetesen más növények is helyet kapnak a termelésben; száraz művelésben termelnek a térségben többek között búzát, árpát, kölest, babot és dohányt, míg öntözéssel a gyapotot, cukornádat, jutát, kávét és teát. Az állattenyésztés jórészt a szarvasmarha és a bivaly tartására összpontosít, ezeket elsősorban igavonásra használják.
Figure 4.30. A világ mezőgazdasági importjában részt vevő vezető államok részesedése, 2006 (Forrás: FAO statisztikák alapján szerk.: Pirisi G.)
A mérsékelt övezet területén számos, éghajlati viszonyait tekintve jelentősen eltérő térségeket találunk, amelyek mezőgazdasága ennek fényében szintén alapvető különbségeket mutat. Az övezet trópusokhoz közel eső területein szubtrópusi monszun és mediterrán éghajlatok alakultak ki a kontinensek keleti és nyugati partvidékein, hasonló hőmérsékleti, de eltérő csapadékviszonyokkal. A szubtrópusi monszun területeket hosszú, forró nyár és viszonylag rövid tél, valamint területenként eltérő mennyiségű (500-2000 mm), kiegyenlítettebb eloszlású – de nyári maximumot mutató – csapadék jellemzi. Ennek köszönhetően a szubtrópusok mezőgazdasága – elsősorban is a növénytermesztés – jóval gazdagabb és sokszínűbb, mint sok más éghajlati területé. A legfontosabb termesztett növények közül kiemelkedik a gyapot (Kína, Brazília) és a dohány (Kína, Brazília, USA), de jelentős a rizs (Kína, Brazília, Japán), a tea (Kína), a kukorica (USA, Kína, Brazília, Dél-afrikai Köztársaság), továbbá a földimogyoró, a batáta, a cukornád, és egyes zöldség- és gyümölcsfélék (citrusfélék, őszibarack) termesztése is. A természetes növénytakaró számos faja szintén jelentős gazdasági értékkel bír, itt mindenekelőtt a sokoldalúan hasznosított (építkezés, bútorgyártás, hangszerkészítés stb.) bambuszfajokat és az Ausztráliában őshonos eukaliptusz nemzetség tagjait kell megemlíteni.
A növénytermesztés mellett az állattenyésztés is igen változatos, sertést, szarvasmarhát és juhot is nagy számban tartanak a szubtrópusi öv országaiban. Ugyanakkor az állattartás körülményei meglehetősen eltérők, míg pl. Ázsiában gyengén fejlett a nagytestű, sok takarmányt igénylő állatok tartása, addig Dél-Amerikában és Ausztráliában a vezető mezőgazdasági ágak közé tartozik a nagy tömegű húst, tejterméket, bőrt és gyapjút produkáló szarvasmarha-, illetve juhtenyésztés. A zóna országaiban jelentős gazdasági ágazat a halászat is, amely a tengerek, óceánok élővilága mellett a mesterséges halastavak halállományára is támaszkodik. Elsősorban Ázsiában elterjedt a selyemhernyó-tenyésztés is, amely a hernyóselyem előállítása révén fontos textilipari nyersanyagot szolgáltat.
Figure 4.31. Ázsiában a halászat termékei általában a lakosság legfőbb fehérjeforrásai. Dagályra váró halászbárkák Tajvan tengerpartján (Trócsányi A. felvétele)
A mediterrán területek hőmérsékleti viszonyai nagyjából hasonlóak a szubtrópusi monszunhoz, az átlagos csapadékmennyiség (500-700 mm) azonban kevesebb, és ennek nagyobb része is a téli időszakban hullik. A klímaviszonyok a természetes vegetációban is tükröződnek, a mediterrán területeken jobbára az örökzöld fák és cserjék a meghatározó flóraelemek (paratölgy, oleander, babérfa, puszpáng, cédrusfajok, olajfa, szentjánoskenyérfa, mandulafenyő, borókafenyő, ciprusfélék stb.). Az éghajlati adottságok miatt a terület művelési típusai sokrétűek, az öntözés nélküli extenzív termeléstől a vegyes kultúrákon át az öntözéses növénytermesztésig terjednek.
Az öntözés nélküli gazdálkodást a gabonafélék dominanciája jellemzi, ezen belül is meghatározó a búza szerepe. Vegyes kultúrák valamivel csapadékosabb területeken alakultak ki, ahol a száraz időszak négy hónapnál rövidebb. E területek jó minőségű talajain kukoricát, rizst, különböző zöldség- és főzelékféléket, gyümölcsöket termelnek. Utóbbiak közül kiemelkedik a szőlő, amelynek termesztésében a mediterrán térségek (Olaszország, Franciaország, Spanyolország, USA, Chile, Ausztrália, Dél-afrikai Köztársaság) meghatározó szerepet játszanak, de jelentős a mandula (USA, Spanyolország, Olaszország, Marokkó) termelése is.
Az öntözéses növénytermesztés elsősorban a tengerparti síkságokra és a belső völgyekre jellemző, itt viszonylag kis területen gyakran öt-hat különböző növény termelésével is foglalkoznak. A termesztett növények közül említést érdemel a narancs (USA, Spanyolország, Olaszország), a citrom (Spanyolország, Törökország, USA, Olaszország), a mandarin (Spanyolország, Olaszország, Törökország), a grapefruit (USA, Dél-afrikai Köztársaság, Izrael, Törökország), a füge (Törökország, Algéria, Marokkó, Spanyolország), a szelídgesztenye (Törökország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Görögország), valamint a gyapot, a rizs és a különféle primőr zöldségek. Jelentős emellett az olívatermelés is, e téren a Földközi-tenger partvidékének országai gyakorlatilag egyeduralkodók. A térség állattenyésztése kevésbé sokszínű, a szinte mindenütt előforduló juh mellett az öszvér és a szamár érdemel említést.
A hűvös nyarú, enyhe telű, sok és egyenletes eloszlású csapadékkal jellemezhető óceáni területek a kontinensek nyugati, tengerparti részein alakultak ki, klímájuk alakulásában az óceánok télen enyhítő, nyáron hűsítő hatása meghatározó szerepet játszik. E klimatikus adottságok elsősorban az alacsonyabb hőigényű növények termelésének kedveznek, míg dús füvű rétek, legelők – kiegészülve a szántóföldi takarmánytermeléssel – az állattenyésztés – mindenekelőtt a szarvasmarhatartás – számára teremtenek ideális feltételeket. A szántóföldi növénytermelést a búza, a rozs, az árpa, a zab, a len és a különböző takarmánynövények uralják, de egyes területeken (Flandria, Párizsi-medence, Délnyugat-Németország) cukorrépát, gyümölcs- és zöldségféléket is termelnek nagyobb mennyiségben, míg másutt (Rajna-mente, Medoc, Armagnac) jelentős szőlő- és bortermelés zajlik. Egyedi művelési ágak jellemzik Hollandiát, ahol jelentős üvegházi zöldség- (főként paradicsom)termelés, valamint dísznövény- és virágkertészkedés folyik. Az állattenyésztésben a legeltetésre (Nagy-Britannia, Írország, Németország) és az intenzív rét- és legelőgazdálkodásra, valamint takarmánytermesztésre (Belgium, Hollandia, Dánia) alapuló szarvasmarha-tenyésztés a vezető ágazat, de helyenként jelentős a sertés- (Dánia), a juh- (Új-Zéland, Nagy-Britannia) és baromfitenyésztés is.
Figure 4.32. Az óceáni éghajlatú területek mezőgazdasága hagyományosan az álltattenyésztésen alapszik. Ezek a juhok a dániai Hjerl Hede skanzenjében ma már inkább csak a hangulat és a turisták kedvéért legelésznek (Skive, Vestjylland, Dánia, Pirisi G. felvétele)
A nedves kontinentális területek a mérsékelt övezet óceánoktól távolabb fekvő részein alakultak ki; időjárási viszonyaikat leginkább a ciklonok és anticiklonok szinte állandó hatása alakítja. A térségre a négy évszak megléte a jellemző, ezek hőmérsékleti és csapadékviszonyai azonban meglehetősen nagy eltérést mutatnak a földrajzi szélesség és az óceánoktól való távolság függvényében. Ennek megfelelően a terület természetes növénytakarója is változatos, a lombhullató erdőktől a fátlan sztyeppékig terjed. A nedves kontinentális területek uralkodó talajai (barna erdőtalaj, csernozjom, préritalaj) kedvezőek a növénytermesztés számára, a gabonafélék, takarmánynövények, ipari növények, zöldség- és gyümölcsfélék termelése egyaránt jelentős. A jellemző termények közül kiemelkedik a búza (Kína, USA, Oroszország, Kanada, Ukrajna), a kukorica (Kína, USA, Ukrajna, Moldova), a köles (Kína), a kender (Kína), a szójabab (USA, Argentína), a cukorrépa (USA, Oroszország, Lengyelország, Ukrajna), a napraforgó (Oroszország, Ukrajna, Argentína), valamint egyes zöldség és gyümölcsfélék. Az állattenyésztésben a jó hozamú legelőterületek és a takarmánygabona-termelés nagyarányú sertés- és baromfitartást tesznek lehetővé, amelyek mögött a szarvasmarha-tenyésztés kissé háttérbe szorul.
A száraz kontinentális területek az óceánoktól távol fekvő, elzárt területeken alakultak ki, éppen ezért csapadékban szegényebbek, ami a mezőgazdaság termelési viszonyait is jelentősen befolyásolja. Mivel a párolgás a legtöbb helyen sokszorosan felülmúlja a csapadékmennyiséget, nem alakulhatott ki gazdag természetes növénytakaró, és sivatagok, félsivatagok jöttek létre. A legnagyobb ilyen összefüggő területek Eurázsiában alakultak ki, száraz kontinentális éghajlat uralkodik a Kaszpi-mélyföldön, a Turáni-alföldön, a Kazah-hátságon, Belső-Mongóliában és Észak-Kína egyes részein. Jellemző emellett az Iráni-medencevidék területén, valamint Észak- (Nagy-medence, Colorado-fennsík) és Dél-Amerika egyes részein (Patagónia) is. E területek éghajlata szélsőséges, mind a napi, mind az évi hőmérséklet-ingadozás igen jelentős, a csapadék mennyisége pedig sehol sem éri el az évi 500 mm-t, leggyakrabban még a 300 mm-t sem. Ennek ellenére a hőmérsékleti viszonyok általában kedveznek a mérsékelt övezet, sőt helyenként a szubtrópusok növényeinek is, így változatos növénytermesztés alakulhatott ki.
A száraz művelésű területeken a vezető gabonanövény a köles (Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán), a búza, a kukorica, az árpa és a zab jóval kisebb szerepet játszik. Az öntözött oázisok fő növénye a gyapot (Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán, Irán), de jelentős a szőlő- és a gyümölcstermesztés (sárga- és őszibarack, füge – Üzbegisztán; gránátalma – Irán) is. A hűvösebb öntözött területeken a gyapot helyett búzát és cukorrépát termelnek. Az állattenyésztés vezető ága a juhtenyésztés; Kazahsztánban főként gyapjas juhokat tartanak, a többi közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságban, valamint Afganisztánban és Mongóliában pedig a perzsaprémet adó karakül juhot tenyésztik.
A boreális öv az északi félteke nagykiterjedésű szárazföldjeinek mintegy harmadát foglalja el, éghajlatát a hosszú, hideg tél, és a rövid, hűvös nyár jellemzi. A csapadék nagyobb része hó formájában hull, és az alacsonyelpárolgás miatt tartósan meg is marad. A térség természetes növénytakarója a különböző tűlevelű fajokat magába foglaló tajga, de emellett bizonyos lombhullató fák (nyárfa, nyírfa) is előfordulnak. A boreális öv területén húzódik Földünk legnagyobb összefüggő erdőtakarója, így nem véletlen, hogy a mezőgazdaság kiemelt ágazata a térségben az erdőgazdálkodás. A klimatikus viszonyok a növénytermelés számára nem kedvezőek, így elsősorban kisebb hőigényű növények (rozs, árpa, zab, szálas takarmányok, burgonya, len) termelésére nyílik lehetőség. Az állattenyésztés jelentősége a térség számos országában (Kanada, Finnország, Svédország) meghaladja a növénytermelését, ezen belül is a hús- és tejtermelésre specializált szarvasmarha-tenyésztés a domináns. Szintén jelentős a térségben a halászat, Oroszország és Kanada is nagy mennyiségű halat zsákmányol évente az óceánok és tengerek vizéből.
A hideg övezetben a szubpoláris területeken beszélhetünk csak mezőgazdaságról, e térségek a mérsékelt övezettől északra helyezkednek el, gyakorlatilag csak az északi féltekén. A területek éghajlatát hosszú, hideg tél és rövid, hűvös nyár jellemzi, a csapadék mennyisége pedig alacsony (200-300 mm). A csekély párolgásnak köszönhetően azonban a hó helyenként 9-10 hónapig is megmarad, a talaj pedig a legtöbb helyen állandóan fagyott. A rövid vegetációs időszak miatt a földművelés lehetőségei a tundrazónában korlátozottak, csupán a gyorsan érő burgonyafajták, valamint néhány zöldség- és takarmányféle termelhető. Az állattenyésztés fő ágazata a rénszarvastartás (Oroszország, skandináv országok, Kanada), amely biztosítja a lakosság húsellátását, bőre pedig ruházkodási célokat szolgál. A boreális övhöz hasonlóan jelentős a halászat, ebben Oroszország és Kanada mellett Izland is az élen jár.
Földünknek vannak olyan mezőgazdasági területei is, amelyek nem jellemezhetők egyetlen éghajlati övezet adottságaival, mivel a termelés nem az egyenlítőtől való távolság, hanem a tengerszint feletti magasság függvényében változik. Az azonális területek között a legnagyobb változatosságot a trópusi övezet mezőgazdasága mutatja, itt követhető nyomon a leginkább a függőleges övezetesség, de itt is számottevő különbségek vannak a termesztett növényeket és a tenyésztett állatokat tekintve az egyes kontinensek között.
Dél-Amerikában, az Andok területén 1000-1400 méteres magasságig a földrajzi szélességnek megfelelő mezőgazdasági adottságú területeket (tierra caliente) találunk, amelyek jellemző növényei a banán, a kakaó és a cukornád. Ezt a 2000-2500 méteres magasságig felnyúló tierra templada váltja, ahol a kukorica és a kávé termelése kerül előtérbe, majd a tierra fria következik, ahol búzát, árpát, babot, burgonyát termelnek. Ez utóbbi 3200-3500 méter magasságban a tierra helada váltja fel, amelynek mezőgazdasági hasznosítása a legeltetésre szorítkozik. Az állattenyésztés a Magas-Andokban két jellegzetes állatfajtára, a lámára és az alpakára koncentrál, de egyes területeken jelentős a juhtenyésztés is.
Hasonló a vertikális zonalitás képe Afrikában, az Etióp-fennsík területén is, ahol a nyugati és déli lejtőket mintegy 1000 méter magasságig trópusi esőerdő, 100 és 1700 méter között pedig szavannanövényzet borítja. A termesztett növények közül 1700 méterig a kávé, a gyapot, a cukornád, a köles és a banán, 1700-2400 méter között pedig a kukorica, a kávé, a szőlő, a dohány és a citrusfélék dominálnak. Efelett már az állattenyésztés a meghatározó mezőgazdasági ágazat, a lakosság főként juhot és szarvasmarhát tart. Ugyancsak a juhtenyésztés dominál a szubtrópusi területek csapadékszegény hegyvidékein, az alacsonyabb hegyvidékeken és fennsíkokon (Meseta, Anatólia, Iráni-fennsík) azonban emellett az extenzív gabonatermelés – elsősorban búza – is nagy hangsúlyt kap.
Belső-Ázsia hegyvidékein szintén az állattenyésztés a meghatározó (Tibet – juh, kecske, jak; Tien-San – juh; Pamír – juh, kecske), növénytermesztésre csak a mélyebb völgyekben (Tibet – árpa, burgonya, hüvelyesek) és az alacsonyabb száraz sztyeppeken (Tien-San – árpa, búza) van lehetőség.
Európa magashegységeire szintén a hegyvidéki azonális gazdálkodás a jellemző, ennek típuspéldáját kontinensünkön az Alpok szolgáltatja. Itt mintegy 1300-1400 méteres magasságig még jelentős a földművelés, feljebb haladva azonban egyre inkább az állattenyésztés, azon belül is a tejtermelő szarvasmarhatartás dominál. Némiképp eltérő képet mutat a Kárpátok mezőgazdasága, ahol juhtenyésztés a legfontosabb mezőgazdasági ágazat, a szarvasmarhatartás csak a székelyföldi medencékben jelentős.
A mezőgazdasági termelés nemcsak az éghajlati övekhez igazodva mutat jelentős területi különbségeket, de a gazdálkodási típusok is jól elkülöníthetően jellemzőek Földünk egyes területeire. Az agrárföldrajz Derwent Whittlesey 1936-ban megjelent Major Agricultural Regions of the Earth című tanulmányának megjelenése óta foglakozik behatóan a mezőgazdasági tipológia kérdéseivel, és az azóta eltelt évtizedekben a rendszer számos elemét sikerült és kellett módosítani, illetve kiegészíteni. Az alap azonban minden esetben Whittlesey kategorizálása, így mi is e felosztásban tárgyaljuk az agrárgazdaság területi típusait.
Első helyen a talajváltó gazdálkodást említhetjük, amely a hagyományos mezőgazdaság legsajátságosabb földrajzi típusa. A művelés során nem a veteményt, hanem a földeket váltják, a talaj kimerülése után új területeket vonnak be a termelésbe. A gazdálkodás alapvető célja az önellátás, jelentősebb árutermelést a kezdetleges eszközök (balta, kapa, ásóbot, ritkán eke) használata nem is tesz lehetővé. A talajváltó gazdálkodás napjainkban Afrika, Dél-Amerika és Ázsia egyes trópusi területeire jellemző, terményei közül a batáta, a jamsz, a tarógyökér, a manióka és – helyenként, pl. Laoszban – a rizs emelhető ki. A földműveléshez csak ritkán kapcsolódik állattenyésztés; leggyakrabban sertést és különféle szárnyasokat, Afrikában emellett juhot, kecskét, és elvétve szarvasmarhát is tartanak.
Az árasztásos rizstermelés meghatározóan Ázsia területére jellemző, a Távol-Keleten döntően ez szolgáltatja a falusi lakosság megélhetését. Uralkodó művelési módnak számít Kínában, a Koreai Köztársaságban, Japánban, de Vietnam, Mianmar, Kambodzsa, Thaiföld, India, Banglades, Sri Lanka, Indonézia és a Fülöp-szigetek jelentős területein is. E művelési típusban – a takarmánytermelés hiánya miatt – az állattenyésztés szintén elhanyagolható, a bivaly- és sertésállomány csupán a csekély természetes takarmánybázisra számíthat.
Figure 4.34. Apró elárasztott rizsparcellák végeláthatatlan sora a thaiföldi tengerparton (Trócsányi A. felvétele)
A nomád pásztorkodás a mezőgazdaság egyik legősibb ága, a Szaharától a mongol pusztákig húzódó sivatagos, félsivatagos térségekben több mint 3000 év élnek vándorló állattenyésztők. Számuk napjainkban valószínűleg nem éri el a 15 millió főt, ám a legeltetés során csaknem 10 millió km2-nyi területet használnak, ami a Föld összes művelt területének csaknem kétszerese. A nomád pásztorok állataikat kizárólag a természetes növényzettel táplálják, a legelőket nem vetik be, takarmányt nem tárolnak. Az állatállomány területenként változó összetételű, a legtöbb helyen a juh és a kecske a meghatározó, míg a szarvasmarha jelentősége csekély. Ez utóbbi arra vezethető vissza, hogy a szarvasmarha jobb legelőket és több ivóvizet igényel, ennek köszönhetően tartása csak a Száhel-övezetben és a szudáni térségben jelentős. A Szahara és az Arab-sivatag legszárazabb területein a teve az uralkodó állatfaj, míg Közép-Ázsiában és Mongóliában a juh a legelterjedtebb. Sajátos formáját képviseli a vándorló állattenyésztésnek az Eurázsia tundravidékeire jellemző sarkvidéki nomadizmus, amelynek kizárólagos állata a rénszarvas.
Figure 4.35. Noha tartásuk meglehetősen rideg, ezek a tevék már nem vadon kóborolnak. A gyér növényzet erősen korlátozza az állattenyésztés lehetőségeit is. (Tunézia, Douz városától keletre, Trócsányi A. felvétele)
Amíg a nomád pásztorkodás főként a sivatagi, félsivatagi területek sajátja, az úgynevezett transhumance, félnomád pásztorkodás elsősorban a mediterrán területek sajátja. A nyáron a hegyvidéki legelőket, télen pedig a síkságokat hasznosító juh- és kecskelegeltetés Afrikában Marokkó és Algéria, Európában pedig Spanyolország, Olaszország, Görögország, Albánia és Horvátország egyes vidékeire jellemző.
A mediterrán mezőgazdaság döntően a Földközi-tenger partvidékére jellemző, de megtalálható Közép- és Dél-Kaliforniában, Chile középső részén, Délnyugat-Afrikában és Ausztrália délnyugati, déli területein is. A megművelt területek legnagyobb részén gabonaféléket, döntően búzát és árpát termelnek, de nagy jelentőségű a szőlő, az olajfa, a füge és – helyenként – a datolya művelése is. A szőlő és az olajbogyó további feldolgozása szintén jelentős gazdasági tevékenység; a bor és az olívaolaj napjainkban is a mediterrán országok egyik legfontosabb mezőgazdasági cikkének számít. Ugyancsak fontos része a növénytermesztésnek a gyümölcs- és zöldségtermelés, előbbi csoportból az alma, a körte, a narancs, a citrom, a grapefruit és a mandarin, míg utóbbiból a saláta, a zöldborsó, a vöröshagyma, a fokhagyma, a kelvirág és a paradicsom emelhető ki. Az állattenyésztésben a juh- és kecsketartás a meghatározó (a már említett transzhumálás formájában), a szarvasmarha-tenyésztés viszonylag háttérbe szorul.
A vegyes gazdálkodás legfontosabb jellemzője az eddigiektől eltérően az, hogy a növénytermesztés és az állattenyésztés nem szakad el egymástól, a gazdálkodást a két ágazat kombinációja jellemzi. A vegyes gazdaságot Európában Írországtól Közép-Európán át Oroszországig szinte mindenütt megtalálhatjuk, de jellemző művelési formának tekinthető az USA középső-keleti felében (kukoricaövezet), Argentínában, Délkelt-Ausztráliában, Dél-Afrikában és Új-Zélandon is. A vegyes gazdálkodás alapvetően árutermelő jellegű, ennek köszönhetően magas fokú a gépesítettség, és jelentős a műtrágya-felhasználás is. A legfontosabb termények közül az USA-ban a kukorica és újabban a szójabab, Európában pedig a búza, illetve az északi területeken a rozs és az árpa emelhető ki. Emellett nagy mennyiségben termelnek még cukorrépát, burgonyát, zabot és árpát is. Bár számos gazdálkodó számára a növénytermesztés is fontos megélhetési forrást jelent, a vegyes gazdálkodás meghatározó ágazatának az állattenyésztés (szarvasmarha-, sertés- és baromfitartás) tekinthető. A megtermelt gabona és a takarmánynövények jelentős hányadát – közvetlenül vagy feldolgozott formában – az állatok etetésére használják, és a gazdaságok jövedelmének számottevő része az állati termékek – tej, vaj, sajt, marha- és sertéshús, szárnyasok, tojás – értékesítéséből származik.
A tejgazdaságok bizonyos értelemben a vegyes gazdaságok egy külön típusának tekinthetők, ahol a termelés döntően a szarvasmarhatartásra, illetve a tej- és tejtermékkészítésre összpontosít. Ilyen szakosított gazdaságokat találunk nagy számban Anglia nyugati részén, Írországban, Skóciában, Franciaországban Bretagne és Normandia területén, Hollandia déli részén és Frízföldön, Észak-Németország partvidéki területein, Dánia, Svédország, Norvégia és Finnország mezőgazdasági körzeteinek nagy részén, Ausztria, Svájc és Észak-Olaszország hegyvidéki területein, az USA-ban és Kanadában a Nagy-tavak környékén, valamint Délkelet-Ausztráliában és Új-Zéland Északi-szigetén. A tejgazdaságok között területenként mutatkozó legfontosabb különbségek az állatok takarmányozásában, illetve a tej felhasználásának módjában mutatkoznak. Az enyhe telű térségekben és egyes hegyvidéki területeken a legeltetésből származik a takarmány legnagyobb része, a hűvösebb területeken viszont fokozott szerepet kapnak a szántóföldi takarmánynövények is. Szintén nagy eltéréseket mutat a tej felhasználási, feldolgozási módja is, a legtöbb országban a tej felét-háromnegyedét feldolgozzák. Különösen nagy arányt képviselnek a feldolgozott termékek Belgium, Hollandia, Dánia, Írország, Ausztrália és Új-Zéland tejgazdaságaiban; e hat ország adja Földünk vajexportjának több mint felét, és sajtkivitelének mintegy 40%-át.
Az ültetvényes gazdálkodás néhány ipari és élvezeti növény termelésére specializálódott, és ennek megfelelően nagy súlyt képvisel a mezőgazdasági termékek világkereskedelmében is. Az exportra termelő ültetvényes rendszer gyökerei az európai hatalmak tengerentúli gyarmatosításának kezdetére esnek, ekkor indult meg a trópusi, szubtrópusi területeken az ott már korábban is termesztett növények nagy volumenű, a kivitelre összpontosító termelése. Az ültetvények döntően egy, esetleg kettő növény termesztésére szakosodtak, amelyek jelentős részét még helyben fel is dolgozzák. Napjainkban a trópusi, szubtrópusi ültetvényeken döntően fás növényeket (kaucsukpálma, kókuszpálma, olajpálma, szizál, kávé, kakaó, tea) termelnek, de jelentős egyes évelő vagy egynyári növények (banán, juta, földimogyoró, gyapot, dohány) termesztése is.
A ranchgazdálkodás a külterjes állattenyésztés jellegzetes formája, amely az európai telepesek amerikai és ausztráliai térfoglalásával párhuzamosan fejlődött ki és terjedt el. E gazdálkodási forma sajátossága, hogy a magántulajdonban lévő, bérmunkások gondozta állatok döntően természetes takarmányokkal táplálkoznak, amelyet vándorolva kutatnak fel. A szarvasmarha- és juhtartásra koncentráló állattenyésztés célja a hús-, gyapjú- és bőrtermelés, amelynek jelentős része exportálásra kerül. Napjainkban a ranchgazdálkodás a szárazabb területekre húzódott vissza, és leginkább az USA nyugati részére (és Kanada, valamint Mexikó ezzel határos területeire), a venezuelai llano-kra, a brazíliai sertao-ra, az uruguayi pampára, az Argentína egyes területeire (Chaco, Patagónia), a dél-afrikai Karoo területére, Ausztrália belső félsivatagjaira és Új-Zéland Déli-szigetének felföldjeire jellemző.
Figure 4.36. Nem is annyira külterjes szarvasmarha-tenyésztés Dél-Afrikában: a berendezések a legelők öntözéséről árulkodnak. (Trócsányi A. felvétele)
A mezőgazdasági termelés területi típusainak közül utolsóként a nagyüzemi gabonatermelést kell említenünk; e művelési forma az észak-amerikai és ausztráliai prérik, valamint az orosz és kazah sztyeppék jellegzetes gazdálkodási tevékenysége. E gazdaságok legfőbb terménye a búza, amelynek jelentős része exportra kerül. A legnagyobb exportőrnek az USA és Kanada számít, de jelentős az orosz, az ausztrál, az argentin és a kazah búzakivitel is. Mivel a nagyüzemi gabonatermelés gyakorlatilag monokultúrás művelésnek tekinthető, erősen ki van szolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Egy-egy aszályosabb esztendőben jelentősen csökkenhetnek az amúgy sem magas termésátlagok, így nem véletlen, hogy néhány országban (Ausztrália, Argentína) megindult a búzatermelés és az állattenyésztés összekapcsolása a termelés kockázatának csökkentése érdekében.
Az ipar területi elhelyezkedésében – a mezőgazdasággal ellentétben – a természeti adottságok kevésbé dominálnak, az ágazatok területi elrendeződését számos egyéb tényező befolyásolja. E tényezők szerepe ágazatonként eltérő, egy-egy részterület esetében – földrajzi térségenként is változó intenzitással – más-más összetevő kaphat nagyobb hangsúlyt. Arra természetesen jelen munka keretei között nem vállalkozhatunk, hogy az ipar alágazatainak mindegyikét részletesen megvizsgáljuk, így csak a legfontosabb(nak vélt) iparágak területi elhelyezkedésének sajátosságait igyekszünk röviden bemutatni.
Figure 4.37. Az ipar aránya az egyes országok GDP-jében, %, 2009 (Forrás: CIA World Factbook alapján szerk.: Pirisi G.)
A természeti adottságok legnagyobb mértékben a kitermelőipar területi elhelyezkedését befolyásolják, jelentőségük itt – ha nem is kizárólagosnak, de – meghatározónak mondható. Egy terület geológiai adottságai, az ott fellelhető energiahordozók, ásványkincsek alapvetően kijelölik a bányászat mozgásterületét, hisz más nyersanyag kitermelése, mint az adott területen fellelhetőé, nem lehetséges. Valamely energiahordozó vagy ásványkincs lelőhelye nem jelenti automatikusan a bányászat megtelepedését is, hiszen a kitermelés beindítása számos egyéb befolyásoló tényező (rétegek vastagsága, helyzete, kitermelendő nyersanyag mennyisége, termelés gazdaságossága, rendelkezésre álló tőke stb.) függvénye. Éppen ezért a kitermelés a legtöbb esetben csak ott tartható fenn hosszú távon, ahol nagy mennyiségű, nyereségesen kitermelhető nyersanyag áll rendelkezésre.
Általában e területek azok, amelyek a világgazdaságban kiemelt szerepet töltenek be egy adott energiahordozó vagy ásványkincs bányászatában, és termelésük révén jelentősen befolyásolni tudják adott termékek világpiaci árát is. Ez a legtöbb esetben néhány országot vagy országcsoportot jelent, ezek többsége Földünk gazdaságilag fejlett, vagy rohamosan fejlődő államai közé sorolható. Ezen állítás mindenekelőtt a stratégiailag és gazdaságilag nagy jelentőségű energiahordozók (kőolaj, földgáz, uránérc, feketekőszén) és ásványkincsek (vasérc, rézérc, bauxit) esetében igaz, ezek kitermelésében a világgazdaság korábban felvázolt centrumtérségei (USA, Európai Unió) és feltörekvő új hatalmai (Brazília, Oroszország, India, Kína) többnyire az élmezőnybe tartoznak. Egyetlen kivételként Japán említhető, amely annak ellenére vált a világgazdaság meghatározó akciócentrumává, hogy mind fosszilis energiahordozókban, mind színes- és nemesfémekben kifejezetten szegény országnak számít.
Napjaink stratégiailag talán legfontosabb energiahordozója a kőolaj, amelynek termelésében az említett gazdasági gócterületek közül Oroszország (1.), az USA (3.), Kína (5.) és Brazília (9.) az élmezőnybe tartozik, ám mellettük megjelennek a vezető termelők között olyan országok is mint Kanada, Mexikó, a Perzsa-öböl térségének államai (Szaúd-Arábia, Irán, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait, Irak, Katar), Venezuela, Norvégia, Nagy-Britannia, Kazahsztán, vagy Afrikából Nigéria, Algéria, Angola és Líbia. Ezen országok többsége az exportban is meghatározó szerepet játszik, és a termelés, illetve a kivitel mennyiségének alakításával jelentős hatást képes gyakorolni a világpiaci árakra, mindenkor erősítve egyben saját világgazdasági pozícióit is. A kőolajhoz hasonló jelentőségű földgáztermelésében nagyrészt az imént említett országok, térségek járnak az élen, kiegészülve néhány, korábban nem említett állammal (Hollandia, Indonézia, Üzbegisztán, Egyiptom, Malajzia, Ausztrália, Argentína).
Figure 4.38. A világ 20 legjelentősebb kőolaj-kitermelője, millió barell, 2008 (CIA World Factbook adatai alapján szerk.: Pirisi G.)
A földgáz esetében a készletek birtoklása és a kitermelt gáz exportja ugyancsak meghatározó stratégiai jelentőséggel bír, ennek révén a jelentős exportőrök komoly gazdasági nyomást is képesek gyakorolni a nekik esetenként kiszolgáltatott helyzetben lévő importáló országokra (lásd orosz-ukrán, orosz-belorusz gázviták). Ahogy az energiatermelésben a 20. század folyamán a kőolaj és a földgáz egyre nagyobb szerepet kezdett betölteni, úgy csökkent e téren a 18-19. században meghatározó feketekőszén jelentősége. A kitermelésben itt is a világgazdaság formálódó és régebbi akciócentrumai a meghatározók, az 5990 millió tonnás világtermelés gyakorlatilag felét (2971 millió tonna) Kína produkálta 2009-ben, de az USA és India együttes termelése is további 24%-ot jelentett. A Triád vezető államai és a BRIC-országok közül csupán Oroszország tudott bekerülni a tíz legnagyobb termelő közé, mellette még Ausztrália, Indonézia, a Dél-afrikai Köztársaság, valamint Kazahsztán, Lengyelország és Kolumbia tartozik a legtöbbet termelő országok sorába. Az uránérc termelése némileg más képet mutat, hisz itt is megtalálhatók ugyan a jelentős termelők között a nagy gazdasági erőterek központi államai (Oroszország, USA, Kína, India, Brazília), a nagyobb mennyiséget azonban nem ezek, hanem Kazahsztán, Kanada, Ausztrália, Namíbia, Niger és Üzbegisztán bányásszák.
Ha azonban fenti sorok mögé nézve nemcsak a neveket és a puszta számadatokat vizsgáljuk, számos fontos következtetést levonhatunk. Mindenekelőtt megállapítható, hogy a gazdaságilag legfejlettebb, vagy a legdinamikusabb gazdasági fejlődést produkáló országok jelentős része (Kína, Oroszország, USA, India, Brazília, néhány EU-s ország, valamint a G8-tag Kanada) a stratégiai fontosságú energiahordozók termelésében is élen jár, ami gazdasági fejlettségük egyik fontos mutatójának tekinthető. Ugyanakkor csupán a bányászat nem meghatározó tényezője a gazdaság fejlettségének, amit igazol az, hogy Japán minimális kitermelőipara ellenére Földünk gazdaságilag egyik legfejlettebb állama, míg Kazahsztán, a Dél-Afrikai Köztársaság vagy az OPEC-országok egy vagy több kulcsfontosságú nyersanyag meghatározó termelőiként is mindössze közepesen fejlett vagy fejlődő országoknak titulálhatók.
Hasonló képet kapunk, ha a legfontosabb ásványkincsek, színes- és nemesfémek bányászatát vizsgáljuk; a legnagyobb termelők között mindig szerepel legalább három-négy ország Földünk gazdaságilag legfejlettebb államai közül, ugyanakkor számos további ország (Mexikó, Indonézia, Peru, Chile, Guinea, Jamaica, Kongói Demokratikus Köztársaság, Irán) jelentős ásványvagyona és -bányászata ellenére is megrekedt a gazdasági fejlettség közepes vagy alacsony szintjén. E helyzet érdemi javulása a jövőben sem várható, hiszen ezen fejlődő országok jó része csupán egy-két bányakincs exportja révén képes jelen lenni a világpiacon, ami gazdaságukat sebezhetővé, egyoldalúvá teszi. Problémáikat tovább fokozza, hogy a hagyományos energiahordozók és a különféle ásványkincsek készletei is végesek, így az ezek kitermelése és kivitele révén most még jelentős jövedelemhez jutó államok bevételei a – nem is olyan távoli – jövőben csökkeni fognak, ami gazdasági fejlődésük megrekedését, stagnálását eredményezheti. Fentiek alapján tehát elmondhatjuk, hogy egy adott ország gazdasági fejlettségét a kitermelőipar csak kismértékben befolyásolja, a hangsúly sokkal inkább a feldolgozóiparra helyeződik.
Figure 4.39. Napjainkban a kitermelőipar súlypontját a fejlődő országokban kell keresni. Ez a hatalmas meddőhányó a dél-afrikai Johannesburg környékén ad sajátosan ipari (csúf) karaktert a tájnak (Trócsányi A. felvétele)
Természetesen ezen belül is vannak olyan alágazatok, amelyek megléte döntően befolyásolja egy ország gazdasági fejlődését, fejlettségét; ezek közé sorolhatjuk többek közt a villamosenergia-ipart, a kőolajipart, a vegyipart, a gyógyszeripart, a gépjárműgyártást, a híradástechnikát, a számítástechnikát, a biotechnológiát vagy az információtechnológiát, tehát mindazon ágazatokat, amelyek jelentős tőkét és magasan kvalifikált munkaerőt igényelnek. Napjaink világgazdaságában ezeket tekinthetjük húzóágazatoknak; azon országok, amelyek számottevő kapacitásokkal rendelkeznek ezen ágazatokban, joggal sorolhatók Földünk iparilag legfejlettebb államai közé.
E felsorolt ágazatok közül leginkább a villamosenergia-ipar az, amelynek területi elhelyezkedését a természeti tényezők leginkább befolyásolják, ám itt jelentős különbségek tapasztalhatók az egyes erőműtípusok között. A fosszilis energiahordozók erőművi felhasználása napjainkban is számottevő, ám a kezelési (pl. földgáz cseppfolyósítása) és szállítási technológia (csővezetéke, tankerek stb.) fejlődésének köszönhetően esetükben kevesebb jelentősége van annak, hogy adott ország rendelkezik-e elegendő mennyiséggel adott energiahordozóból, hisz kereskedelmi csatornákon e termékek könnyen és gyorsan – de nem feltétlenül olcsón – beszerezhetők. Az energiatermelésben a szénféleségek korábbi dominanciája visszaszorulóban van, ám az ágazat egészét tekintve még mindig meghatározónak mondható. A szén elsősorban azokban az országokban őrizte meg jelentőségét, amelyek nagyobb kiaknázható szénkészletekkel rendelkeznek (Ausztrália, USA, Kína, Dél-afrikai Köztársaság, India, Lengyelország, Kazahsztán, Németország); ennek oka elsősorban az, hogy nagy tömege miatt nagy távolságra történő szállítása kevésbé gazdaságos.
A kőolaj és a földgáz esetében egyaránt jelentős a készletek és a termelés, illetve az import nyersanyag felhasználása, mint telepítő tényező. A termelésből való részesedését tekintve a földgáz jelentősége jóval meghaladja a kőolajét, utóbbi csak néhány országban kap nagyobb, esetenként kizárólagos hangsúlyt (Szaúd-Arábia, Kuvait, Irak, Libanon, Szenegál, Szudán). A földgáz felhasználása még olyan jelentős kőolajtermelők esetében is nagyobb szerepet kap, mint Irán, Mexikó, Nigéria, Algéria, Katar vagy az Egyesült Arab Emírségek. A kőolaj csekély részesedése leginkább azzal magyarázható, hogy felhasználása más iparágakban (kőolajipar, vegyipar) szintén nagyon jelentős, ez pedig az erőművi felhasználás lehetőségeit nagyban korlátozza. Ennek is köszönhető, hogy az energiatermelésben az atomerőművek is jóval jelentősebb szerepet töltenek be, mint az olajtüzelésű erőművek, előbbiekben mintegy két és félszer több energiát állítanak elő, mint utóbbiakban.
Az atomerőművek számos országban kulcsszerepet töltenek be az energiatermelésben (Belgium, Franciaország, Svédország); területi elhelyezkedésüket az uránlelőhelyek léte vagy nem léte nem befolyásolja számottevően, az uránérc a világpiacon azok számára is beszerezhető, akik nem rendelkeznek készletekkel ezen energiahordozóból. Ugyanakkor az ágazatban rejlő veszélyforrások (radioaktív sugárzás, légszennyezés, radioaktív hulladék tárolása) az atomerőművek kapcsán – hasonlóan a fosszilis energiahordókhoz – sokan a lehetőség szerinti minél nagyobb mértékű kiváltásukat szorgalmazzák az energiatermelésben.
Figure 4.40. A világ nukleáris hatalmai, a beépített atomerőművi kapacitások, MW, 2009 (Forrás: World Nuclear Association adatai alapján szerk.: Pirisi G.)
A környezeti problémák a fosszilis energiahordozók kapcsán talán még fokozottabban jelentkeznek, a kitermelés (fúrótornyok sérülése), a szállítás (olajszállító hajók sérülése, elsüllyedése) és a felhasználás (légszennyezés) egyaránt jelentősen károsíthatják a természeti környezetet, a globális felmelegedés előmozdítása révén számottevő hatást gyakorolnak az időjárásra és az éghajlatra, és nagy mértékben rontják az élőlények – köztük az ember – életfeltételeit. A jövő feladatai között éppen ezért fontos helyen szerepel ezen energiahordozók erőművi felhasználásának csökkentése, más – alternatív – energiaforrásokkal való kiváltása.
Ez mindenekelőtt a megújuló energiaforrások (szél, víz, nap, geotermikus energia, tengerjárás, biomassza stb.) nagyobb mértékű alkalmazása révén lenne lehetséges, ennek azonban már természeti korlátai vannak. Szélerőművek építése csak ott lehetséges, ahol megfelelő erősségű és intenzitású szél fúj, és a domborzati viszonyok is kedvezőek szélkerekek építésére; e téren Vízerőművet is csak megfelelő vízhozamú és esésű vízfolyáson lehet létesíteni, és ár-apály erőmű építésének is elengedhetetlen feltétele a jelentős dagály és apály megléte. A geotermikus energia felhasználásának lehetősége elsődlegesen a geológiai adottságok függvénye, míg a napenergia kiaknázását éghajlati, időjárási (pl. napsütéses órák száma, felhővel borítottság) tényezők befolyásolják. Éppen ezért e megújuló energiaforrások tömeges alkalmazása napjainkban sem került még előtérbe, csupán egy-egy kedvező adottságokkal rendelkező országban, területen nevezhető jelentősnek (szélenergia – Dánia, Németország, Spanyolország, USA; geotermikus energia – Izland, Új-Zéland; biomassza – Finnország). Kivételt csupán a vízerőművek jelentenek, amelyek termelési értéküket tekintve a szén- és a földgáztüzelésű erőművek mögött a harmadik helyet foglalják el, valamelyest megelőzve az atomerőműveket és jelentősen az olajtüzelésűeket. A vízenergia felhasználása a nagy releifenergiájú területekkel rendelkező országok legtöbbjében jelentős, esetenként meghatározó (Kanada, Norvégia, Ausztria, Svédország, Svájc, Új-Zéland, Chile, Peru, Ecuador, Kongói Demokratikus Köztársaság, Zambia, Zimbabwe), és még olyan országokban is domináns, amelyek jelentős készletekkel rendelkeznek fosszilis energiahordozókból is (Brazília, Venezuela, Kolumbia).
Figure 4.41. Kilátás a Hoover-gátról. Az amerikai iparosodás ezen emblematikus építménye 17 turbinája révén 2000 MW beépített kapacitással rendelkezik, és elsősorban Las Vegas áramellátását szolgálja (Boulder City, Nevada, USA, Trócsányi A. felvétele)
Mint már említettük, a kőolaj energiaipari felhasználása azért is szorul háttérbe, mert jelentős az energiahordozó más ágazatokban történő felhasználása is. E téren mindenekelőtt a kőolajipart és alágazatait kell kiemelni, amelyek napjaink legdinamikusabban fejlődő iparágainak számítanak. A hatalmas kőolajipari vállalatok az utóbbi évtizedben egyre növekvő számban szerepelnek a legjelentősebb árbevételt produkáló transznacionális vállalatok között, 2009-ben a 20 legnagyobb bevetélt produkáló cég közül kilenc az olajipart képviselte. Ezek az óriási monopóliumok az ágazat egészét a kezükben tartják, tevékenységük a kitermeléstől a feldolgozáson át az értékesítésig a gazdaság teljes spektrumát átfogja.
A kiemelkedő cégek között az Egyesült Államok, Kína és néhány EU-ország (Hollandia, Nagy-Britannia, Olaszország) vállalatai (Exxon, Chevron, Total, ConocoPhillips, Sinopec, China National Petroleum, Royal Dutch Shell, BR, ENI) említhetők elsősorban, de a világgazdaság meghatározó akciócentrumai közül Oroszországban (Lukoil), Brazíliában (Petrobras) és Indiában (Indian Oil) is vezető szerepet játszanak az olajipari cégek. Az ágazat fejlődése töretlennek tűnik, a motorizáció, a közlekedés fejlődési dinamikája hosszú távon biztos keresletet generál az olajipar termékei számára. Korlátot egyedül a készletek esetleges kimerülése, illetve a környezetszennyezés növekedése szabhat, ezért számos országban megindult az alternatív üzemanyagok felhasználásának (biodízel, bioetanol) szorgalmazása. Napjainkban ezek felhasználása még korlátozott – egy liter bioetanol előállításához közel annyi energiára van szükség, mint amennyi annak energiatartalma –, hosszú távon azonban ezekkel remélik helyettesíteni az olajipar termékeit. További problémát okozhat ennek kapcsán az, hogy olyan mértékben megnövekedhet bizonyos növények (kukorica, cukorrépa, cukornád) termőterülete, amely – a művelt földek területének stagnálása mellett – az élelmiszernövények termelésének visszaesését, ennek következtében pedig világélelmezési gondokat eredményezhet.
Az olajipar előretörése egy másik húzóágazat, a gépjárműgyártás – elsősorban az autóipar – relatív visszaesésével párhuzamosan zajlott. 2005-től fokozatosan háttérbe szorultak az autógyártó vállalatok az olajipari cégek mögött, olyannyira, hogy 2009-ben – köszönhetően a gazdasági válság hatására visszaeső keresletnek is – mindössze egy vállalat (Toyota) szerepelt a tíz legnagyobb bevételt produkáló cég között. A visszaesés főként az amerikai cégek esetében szembetűnő, jelenleg az USA egyetlen nagy autógyártója (Ford, General Motors) sem szerepel az első húsz között. (Japánt is csak a Toyota, Európát pedig a Volkswagen képviseli). Fentiekből az azonban mindenképpen szembeötlő, hogy – az olajiparhoz hasonlóan –az autógyártás terén is a legfejlettebb országok (USA, Japán, Koreai Köztársaság, néhány EU-tagállam – Németország, Olaszország, Franciaország, Svédország) szerepe a meghatározó. Ugyanakkor az ágazat jellemzője, hogy a legtöbb nagyvállalat leányvállalatokat, összeszerelő üzemeket, alkatrészgyártó üzemeket létesít iparilag kevésbé fejlett, feltörekvő országokban; e beruházások a befogadó ország gazdaságának fejlődésére is jótékony hatást gyakorolnak. A gazdasági válság hatásainak csillapodása pedig a közeljövőben az autóipar újbóli növekedését generálhatja, amely további gazdasági fejlődést generálhat a cégek központjául szolgáló országokban és a leányvállalatok telephelyeit befogadó államokban egyaránt.
Figure 4.42. Az autóipar globális telephelyválasztásának új fejleményei: KIA-autógyár a szlovákiai Zsolnán (Pirisi G. felvétele)
Az autóiparhoz hasonló területi elhelyezkedés jellemzi a szintén jelentős tőkét és magasan képzett munkaerőt igénylő számítástechnikai, elektrotechnikai, híradástechnikai ágazatokat is; e téren is a legfejlettebb országok a vezető szerep, akik külföldi tőkebefektetéseik, zöld- vagy barnamezős beruházásaik révén az iparilag kevésbé fejlett országokban is segítik ezen ágazatok megtelepedését, ezen keresztül pedig a befogadó országok gazdasági fejlődését is.
A gyógyszeripar, a biotechnológia vagy az információtechnológia esetében hasonló az alapképlet; ezen ágazatok tőkeigénye, magasan kvalifikált munkaerő iránti fokozott kereslete, nagy K+F ráfordítása csak a gazdaságilag legfejlettebb országokban teszik lehetővé a megtelepedést, és ugyancsak ezek a tényezők azok, amelyek az előzőekkel ellentétben kevéssé teszik lehetővé a fejletlenebb országban való megtelepedésüket, még tőkekihelyezés formájában sem.
Napjaink dinamikusan fejlődő világgazdaságában lényegében ezen ipari ágazatok tekinthetők meghatározónak, ezek befolyásolják leginkább egy ország gazdasági fejlődését, fejlettségét. Ugyanakkor a világgazdaság folyamatosan változik is, így elképzelhető, hogy néhány évtized múlva helyüket új ágazatok, iparágak veszik át, az azonban valószínű, hogy ezen feltételezett újonnan előretörő ágazatok is elsősorban a fejlett gazdaságú országokban, világgazdasági akciócentrumokban fognak leginkább prosperálni. A mostani húzóágazatok közül néhány elvesztheti jelentőségét, ez esetben pedig fokozottabb mértékben jellemzővé válhat majd a fejlődő térségekben is. Olyan utat járhatnak be, mint azok az ágazatok, amelyek egykor meghatározónak számítottak az ipar fejlődésében a centrumtérségekben (kohászat, textilipar, ruházati ipar), napjainkra azonban a kevésbé fejlett, illetve a fejlődő térségek sajátjai, az ottani országok iparának meghatározói.
E területi különbségek az egyes országok között is viszonylag éles határvonalat rajzolnak, az államok ipari fejlettségüket tekintve relatíve jól elkülöníthető csoportokba sorolhatók. Az iparilag legfejlettebb országokban az ipar a nemzetgazdaság vezető ágazata, termelési értéke kiemelkedő, struktúrája sokszínű. Az ipar a belső piac ellátása mellett számottevő exportot is lebonyolít, így ezen országok készáruexportjuk (és nyersanyagimportjuk) révén a világkereskedelemnek is meghatározó szereplői. Az ipar szervezeti kereteire a nagyvállalatok, monopóliumok jelentős gazdasági befolyása a jellemző. Az iparilag legfejlettebb országok közé sorolhatók az úgynevezett G8-ak közül Földünk gazdaságilag legfejlettebb hét országa, az USA, Kanada, Japán, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország.
A szervezet nyolcadik tagja, Oroszország az iparilag fejlett országok köré sorolható, bár Kínával, Indiával és Brazíliával együtt inkább egy átmeneti csoportot alkot. Mind a négy ország „csupán” iparilag fejlettnek nevezhető, ám ipari fejlődési dinamikáját tekintve a legfejlettebbeket is felülmúlja, és a közeljövőben felzárkózhat azok sorába. Az iparilag fejlett országok csoportjában még számos további ország (Koreai Köztársaság, Szingapúr, Svájc, Svédország, Hollandia, Belgium, Ausztrália stb.) említhető, ezekre az ipar nagyobb mértékű specializációja, a gyártott termékek magas színvonala jellemző.
A következő nagyobb, meglehetősen heterogén kategóriát az intenzíven iparosodó országok alkotják, bár egyesek esetében (Törökország, Spanyolország, Malajzia) lassan elmosódik a határvonal az előző csoport tagjaival összehasonlítva. Az intenzíven iparosodó országok ipara már kevésbé sokrétű, de korszerű, specializált termékeik révén ezek is jelentős szereplői a világpiacnak. További közös jellemzőjük, hogy viszonylag magas gazdaságukban a külföldi tőke szerepvállalása. Külön csoportba sorolhatók a gazdaságilag fejlődő egykori gyarmatok (latin-amerikai országok többsége, Algéria, Marokkó, Ghána, Kongói Demokratikus Köztársaság, Zambia stb.), amelyek esetében még a mezőgazdaság a vezető gazdasági ág, ám iparuk is mutat némi fejlődést. Komoly hátrányt jelent számukra, hogy ipari struktúrájuk sok esetben egyoldalú, az ágazatok közül a bányászat, esetenként néhány kisebb tőkeigényű könnyű- és élelmiszeripari ágazat emelhető ki.
Az iparilag legfejletlenebb országok közé olyan államok sorolhatók, amelyek egész gazdasága kezdetlegesnek mondható, és amelyek tőkeszegénységük, alacsonyan képzett munkaerőbázisuk miatta jövőben sem számíthatnak jelentős előrelépésre (Laosz, Nepál, Kambodzsa, Jemen, Bhután). Ezen országok ipara fejletlen, ásványkincsek hiányában még a kitermelőipar sem tudott megerősödni, esetenként pedig még a kézműipar is meghatározónak nevezhető. Az ipari fejlettség alapján alkotott csoportok között természetesen van átjárhatóság, ám a legtöbb ország esetében ez a folyamat lassú, sokuknál pedig szinte lehetetlen. Csak azok számíthatnak a jövőben előrelépésre, amelyek erőforrásaik megfelelő és intenzív kihasználásával fokozottabban be tudnak kapcsolódni a világgazdaság körforgásába, és adaptálni tudják azokat a technológiákat, amelyek az iparilag legfejlettebb, vagy dinamikusan fejlődő országokat jellemzik.
A tercier szektor a világgazdaság meghatározó szegmense, egyes ágazatai (turizmus, közlekedés) kiemelkedő fejlődési dinamikát produkálnak. Ugyanakkor a szolgáltató szektor annyira sokszínű, annyi részterületre tagolódik, hogy részletes áttekintésére jelen keretek között nincs lehetőség, ezért csak a legfontosabb ágazatok területi sajátosságait tudjuk felvillantani. A tercier szektor ágazatinak döntő többsége Földünk valamennyi országában jelen van – mindenütt van közlekedés, szállítás, távközlés, posta, oktatás, orvosi ellátás, kereskedelem, pénzügyi szolgáltatás, turizmus stb. –, ám az egyes szolgáltatások minőségében és világgazdasági jelentőségében számottevő különbségek mutatkoznak.
Figure 4.43. A tercier ágazattok súlya a világ országainak GDP-jében, %, 2009 (Forrás: CIA World Factbook alapján szerk.: Pirisi G.
Világgazdasági szerepét tekintve egy gambiai kiskereskedés, és a világ legnagyobb bevételt produkáló vállalata, a Wal-Mart Stores gyakorlatilag összehasonlíthatatlan, mint ahogy nem lehet összevetni az óriási utas- és áruforgalma forgalmat lebonyolító légi közlekedést az afrikai karavánutakkal, de a tengerpartok idegenforgalmának mértékét sem a falusi turizmus volumenével. Nemcsak az egyes földrajzi térségek esetében mutatkoznak számottevő különbségek, de a tercier szektor egyes szegmenseinek világgazdasági súlya is meglehetősen eltérő.
Figure 4.44. Sok olyan szolgáltató ágazat van, ahol igen csekély tőkével is el lehet indítani egy vállalkozást.... a cipőpucolók utcai jelenléte számos helyen még ma is megszokott. (Isztambul, Törökország, Trócsányi A. felvétele)
Napjaink világgazdaságának egyik legdinamikusabb növekvő eleme a turizmus, amely számos ország esetében kiemelkedő szerepet tölt be a jövedelemtermelésben és foglakozatásban egyaránt. A világgazdaság egészét tekintve a turizmus az olajipar és a gépkocsigyártás mögött a harmadik legjelentősebb gazdasági ágazatnak számít, a világ összes GDP-jének közel 15%-át produkálva. Valamilyen mértékű idegenforgalom minden országban kialakult, nemzet- és világgazdasági jelentőségre azonban csak ott tett szert, ahol a kedvező természeti adottságok, a kiemelkedő jelentőségű látnivalók (természeti képződmények, kulturális és építészeti örökség) tömeges turizmus kialakulását generálták. A vonzótényezők, látnivalók köre és jelentősége még a legjelentősebb fogadó országok esetében is eltérően alakul, sok esetben nem csupán egy desztináció ösztönzi az utazást, hanem több turisztikai termék együttes megléte. Az idegenforgalom volumenét jelzi, hogy 2009-ben a turistaérkezések száma – a gazdasági válsághatására némi visszaeséssel az előző évekhez képest – megközelítette a 900 millió főt, ennek több mint fele Európa országaiban realizálódott. A bevételek összege elérte a 850 milliárd dollárt, e téren szintén Európa állt az élen közel 500 milliárd dolláros bevételével. Európát mindkét mutatóban Ázsia követte, a harmadik helyet az amerikai kontinens foglalta el, majd Óceánia és Afrika következett.
Figure 4.45. Monaco miniállama a Francia Riviéra egyik legfőbb idegenforgalmi központja (Pirisi G. felvétele)
Az egyes kontinenseken belül sem mutat homogén képet az idegenforgalom, a turisták a szárazföldek egyes területeit jobban preferálják, mint másokat. Európában a napos, homokos, tengerpartokkal övezett mediterrán térség vezető szerepe elvitathatatlan, bár nem sokkal marad el mögötte a döntően más kínálattal (kulturális és építészeti örökség) rendelkező Nyugat-Európa sem. Szintén kiemelkedő fogadóterületnek számított 2009-ben Északkelet-Ázsia (elsősorban Kína), Észak-Amerika és Közép- és Kelet-Európa is. Értelemszerűen a legnagyobb fogadó országok is ezekből a térségekből kerülnek, jellemzően itt is európai túlsúllyal. 2009-ben Franciaországban regisztrálták a legtöbb turistaérkezést, majd az USA, Spanyolország, Kína, Olaszország, Nagy-Britannia, Törökország, Németország, Malajzia és Mexikó következett; e tíz ország együttesen mintegy 400 millió látogatót fogadott. A bevételek döntően az érkezések kapcsán látott képet tükrözik, azzal a különbséggel, hogy az első helyet itt az USA foglalja el, illetve Malajzia és Mexikó helyett Ausztrália és Ausztria került be az első tízbe. Némileg eltérő képet kapunk, ha az egy főre eső érkezéseket vizsgáljuk, itt a kis népességű, de jelentős számú turistát vonzó európai miniállamok, karibi és indiai-óceáni trópusi szigetek állnak az élen. Az idegenforgalom gazdasági jelentősége azonban nemcsak a turistaérkezések kapcsán mutatkozik meg, legalább ilyen szemléletes képet nyújt az egyes országok gazdaságáról a turistaküldések száma is. E rangsor elején azokat az országokat találjuk, ahol a lakosság mobilitási hajlama megfelelő mértékű szabadon felhasználható jövedelemmel párosul; ez pedig Földünk legfejlettebb vagy dinamikusan fejlődő országainak sajátja (USA, Kanada, Japán, Kína, Oroszország, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország).
Figure 4.46. A turizmus egyik dinamikusan növekvő formáját a luxushajók fedélzetén szervezett 5-15 napos körutazások jelentik. Az olaszországi Costa Cruises Costa Marina nevű hajója a maga 25 ezer tonnás vízkiszorításával ma már a legkisebbek közé tartozik társai között. Most éppen arra várakozik, hogy 750 utasa visszatérjen a fedélzetére a dubrovniki városnézésből (Horvátország, Trócsányi A. felvétele)
Ugyancsak dinamikusan fejlődő ágazatai napjainkban a tercier szektornak a kommunikációs alágazatok, a közlekedés-szállítás és a távközlés is. Területi elhelyezkedésük kapcsán nehezen lehet egyértelmű képet alkotni, hisz a kommunikáció alapvető feladata a tér legyőzése, ennek köszönhetően mind a közlekedés, mind a távközlés jelen van a földrajzi tér szinte egészében, a légkörben, az óceánok mélyén és a szárazföldeken egyaránt. Területi meghatározottságok, különbségek így annak alapján mutathatók ki, hogy az egyes nemzetgazdaságokban milyen szerepet töltenek be a kommunikáció ágazatai.
A világgazdaság egészét tekintve mindenesetre elmondható, hogy a korábban meghatározó jelentőségű közlekedés-szállítás mellé fokozatosan felzárkózott a távközlés is, előbbivel egyenrangúvá, sőt esetenként annál kitüntetettebb helyet elfoglalva. Az egyes országokat vizsgálva akkor beszélhetünk a kommunikáció kapcsán jelentős nemzetgazdasági szerepről, ha a nemzeti jövedelemből nagy aránnyal részesedik, a munkavállalók jelentős részét foglalkoztatja. A fejlett országokban gyakran a második legjelentősebb szektorként jelentkezik, de a számos közepesen fejlett országban is a harmadik helyen áll az ipar és a mezőgazdaság mögött. A kommunikáció ágazatai közül a dinamikusabb fejlődést a távközlés produkálja, napjaink társadalmai fokozatosan információs társadalmakká alakulnak át. Az információ tömegesen és az különböző mobil technológiák, számítógépes hálózatok révén villámgyorsan cserél gazdát, és műholdas kapcsolatok révén szinte Földünk valamennyi pontján igénybe vehetők a különböző szolgáltatások. Természetesen a gazdasági fejlettséggel szoros korrelációban számottevő területi különbségek is kimutathatók, de mindez az egész információcsere fejlődési dinamizmusának tényét nem befolyásolja.
Globalizálódó világunkban az infokommunikációs szektor egyik leggyorsabban bővülő területe az internet, amely 1980-as évek elején történt megjelenése óta rendkívüli pályát futott be. napjainkban már emberek milliárdjait kapcsolja össze pillanatok alatt, éljenek akár a felhasználók két egymástól távoli kontinensen. Az internet minden kontinensen, minden országban jelen van, és a leggyorsabb ütemben éppen ott bővül a hálózat, ahol még a legnagyobb szabad kapacitások állnak rendelkezésre. Napjainkban mintegy két milliárd internet-felhasználót regisztrálnak a statisztikák, ez a Föld össznépességének közel 30%-át jelenti. A legtöbb internetező Ázsiában él, ez azonban annak egyenes következménye, hogy e kontinens lakosságszáma egyedül meghaladja az összes többi szárazföld lakóinak összlétszámát. Sokkal árnyaltabb képet kapunk, ha az internet-felhasználók számát a lakosság összlétszámához viszonyítjuk, hisz ez a gazdaság fejlettségéről is szemléletes képet ad. E téren Észak-Amerika áll az élen, ahol a lakosság több mint 3/4-e internetezik, majd Ausztrália és Óceánia következik 61,3%-os felhasználói aránnyal. Európa szintén kiemelkedő mutatókkal rendelkezik, itt az összlakosság 58,4%-a internetezik. A legalacsonyabb adatokat Afrikában regisztrálhatjuk, itt nem éri el a 11%-ot az internet-használók aránya. Viszont a fejlődés lehetősége éppen itt a legnagyobb, amit az utóbbi évtized adatai híven tükröznek is. 2000-ben csupán 4,5 millió felhasználót tartottak nyilván a fekete kontinensen, 2010-re azonban számuk 110 millióra nőtt, ami több mint 2357%-os növekedést jelent. Hasonló mutatókkal találkozhatunk a közel-keleti országok (1825%) és Latin-Amerika (1032%) esetében is, de Ázsiában és Európában is jelentős volt a bővülés (621, illetve 352%). A viszonylag telített észak-amerikai térségben, illetve Óceániában a mutatók „csak” 150, illetve 180% körüliek voltak, ám a többi kontinens kiugró növekedési dinamikának köszönhetően Földünk összes internet-felhasználójának száma mintegy 450%-kal bővült az elmúlt tíz évben.
Hasonló dinamizmus figyelhető meg a mobil távközlés kapcsán is, a mobiltelefonok száma meghaladja a 4,6 milliárdot, vagyis – elvileg – a világ össznépességének 67,6%-a rendelkezik mobil készülékkel. A helyzet a valóságban nem ennyire kedvező, hisz annak köszönhetően, hogy sok felhasználó egyidejűleg több készülékkel is rendelkezik, az arányok valamivel kisebb értéket mutatnak. Az egyes országok között e téren is jelentős különbségek mutatkoznak; számos országban a mobiltelefonok száma – akár másfélszeresen is (Hongkong, Olaszország, Oroszország, Észtország, Litvánia) – meghaladja a lakosság lélekszámát (főként az európai országokban), de sok más helyen is 80-90%-os „lefedettséggel” találkozhatunk. E terén kevéssé mutatkoznak meg a gazdasági fejlettség különbségei, hisz a kiemelkedő mutatóval rendelkező országok között egyaránt találunk kiemelkedő fejlettségű vagy fejlődési dinamikájú országokat (USA, Brazília, Franciaország, Japán), jelentős gazdasági fejlődést produkáló államokat (Koreai Köztársaság, Törökország), és fejlődő országokat is (Argentína, Peru, Chile, Venezuela, Algéria). Ugyanakkor a viszonylag csekély lefedettségű országok között is találhatók dinamikusan fejlődő gazdaságú államok (India, Kína), de elmaradott, fejletlen gazdaságok is (Azerbajdzsán, Egyiptom, Libanon, Jemen). összességében azonban vitathatatlan az ágazat prosperálása, amely nemcsak a mobilkészülékek számának ugrásszerű növekedésében, de a vezetékes telefonvonalak drasztikus csökkenésében is megmutatkozik. Utóbbiakból világszerte alig több mint 1,2 milliárdot regisztráltak, ami a mobiltelefonok számának alig egynegyede. A fejlődési trendek a jövőben az arányok további eltolódását prognosztizálják, vagyis a vezetékes vonalak további jelentős csökkenésével és a mobilkészülékek számának dinamikus növekedésével számolhatunk.
Ugyanakkor az internet és a mobiltelefon előretörése a hagyományos távközlési technikákat sem szorítja ki teljesen, a vezetékes telefonálás mellett a különféle postai szolgáltatások szerepe is jelentős marad. Természetesen itt is számottevő területi különbségek mutatkoznak, a hagyományos távközlési technikák leginkább a fejlődő országokban őrizhetik meg jelentőségüket.
A távközléshez hasonló dinamikával a közlekedést ugyan nem lehet jellemezni, ennek ellenére alágazatai kiemelkedő szerepet töltenek be a világgazdaságban. Közlekedés-szállítás nélkül nem beszélhetünk világkereskedelemről, a világpiaci termékek repülőgépeken, hajókon, szárazföldi közlekedési eszközökön és pályákon jutnak el rendeltetési helyükre. Ugyancsak a közlekedés hivatott az emberek szállítására, legyen az akár munkavállalási, akár hivatalos vagy szabadidős célzatú utazás. Az egyes alágazatok gazdasági jelentősége országonként meglehetősen eltérő, ezért egyfajta területi kép felvázolása is meglehetősen nehézkes. A legdinamikusabb alágazat talán a légi közlekedés, amely elsősorban a nagy távolságú intrakontinentális (országon belüli vagy országok közötti), illetve az interkontinentális kapcsolatokban játszik vezető szerepet. Kiemelkedő jelentőségű a nagy kiterjedésű, kontinensnyi területű országokban (USA, Kanada, Oroszország, Kína, Ausztrália), ahol a belföldi forgalom jelentős, esetenként meghatározó része légi úton bonyolódik. Ugyancsak meghatározó a szerepe a szigetországok kapcsán (Nagy-Britannia, Izland, Japán stb.), amelyek legkönnyebben és leggyorsabban légi úton tudnak kapcsolatot tartani a közeli (és a távolabbi) kontinensekkel. (Különösen szembetűnő a szerepe Izland esetében, ahol a légi közlekedés mintegy 40%-kal járul hozzá a nemzeti jövedelemhez.) Emellett gyakorlatilag a legtöbb fejlett országban kiemelkedő a légi közlekedés jelentősége, amit a legnagyobb repülőterek utas- (Atlanta, London, Peking, Chicago, Tokió, Párizs, Los Angeles, Dallas, Frankfurt am Main, Denver, Madrid, New York, Hongkong, Amszterdam, Dubai) és áruforgalmi adatai (Memphis, Hongkong, Sanghai, Incheon, Párizs, Anchorage, Lousville, Dubai, Frankfurt am Main, Chiba) híven tükröznek.
A tengeri közlekedés jelentősége elsősorban az áruszállításban mutatkozik meg, a személyforgalomban kisebb szerepet (luxushajóutak) tölt be. Az áruszállításban ugyanakkor viszonylag lassabb fejlődési üteme ellenére is megőrizte fontosságát nagy tömegű, nem romlandó áruk (ásványkincsek, energiahordozók, iparcikkek) nagy távolságra történő szállításában. A tengeri közlekedésben és áruszállításban is megfigyelhető egyfajta területi elrendeződés, amit döntően a költségek csökkentésére irányuló törekvések alakítottak ki. Ennek köszönhetően elkülöníthető egy olyan országcsoport, amelynek tagjai hajlandók más országok állampolgárainak tulajdonában levő hajók bejegyzésére is. Kínálatukat olyan tényezők teszik vonzóvá, mint az olcsó bejegyzés, a biztonsági követelmények alacsony szintje, a személyzet alacsony bérszintje, és legfőképp az enyhe adózási feltételek. E rendszernek köszönhető, hogy a legnagyobb hajóflottával rendelkező államok között számos kis területű és népességű, gazdaságilag kevésbé fejlett országot (Panama, Libéria, Bahama-szigetek, Málta, Ciprus, Antigua és Barbuda, St. Vincent és Grenadine) vagy saját önkormányzattal rendelkező függő területet (Marshall-szigetek, Bermuda, kajmán-szigetek) találunk, amelyek az olcsó zászlók szolgáltatása révén jutnak jelentős bevételekhez.
Figure 4.47. A tengeri áruforgalom, ha nem ömlesztett áruról (olaj, érc, gabona stb.) van szó, többnyire szabványosított konténerekben zajlik. (Málta, Trócsányi A. felvétele)
A tengeri hajózástól eltérően a belvízi (folyami, tavi) hajózásban az áruszállítás nem kap ennyire kitüntetett szerepet, itt a személyszállítás – különösen az állóvizek esetében – helyenként volumenét tekintve jelentősebb üzletágnak számít. A folyami áruszállítás csak ott jelentős, ahol megfelelő hosszúságú összefüggő természetes víz- vagy mesterséges csatornahálózat biztosítja a termékek hosszú távú, lehetőleg átrakodásmentes szállítását. Európában ilyen jelentős víziút a Duna-Majna-Rajna vízrendszer, amelyen a kontinens belvízi teherforgalmának meghatározó hányada bonyolódik, de hasonló szerepet tölt be Dél-Amerikában az Amazonas, Észak-Amerikában a Szent Lőrinc víziút, vagy Kína és Oroszország nagy folyamai is.
Figure 4.48. Egy térség általános fejlettsége szoros összefüggésben van közlekedési rendszereinek színvonalával. Németországban például nem csak az autópálya-hálózat és a vasút fejlettsége, hanem a belvízi hajózás lehetőségeinek kihasználtsága is irigylésre méltó. Élénk forgalom a Rajnán, a Loreley-szikláról fényképezve (Északrajna-Wesztfália, Németország, Pirisi G. felvétele)
A közlekedés szárazföldi ágazatai közül a vasúti és a közúti közlekedés érdelem említést, ezek mind a személy-, mind az áruszállításban fontos szerepet töltenek be. Gyakorlatilag Földünk legtöbb országában jelen vannak, technikai színvonaluk, pályáik kiépítettsége azonban jelentős területi különbségeket mutat. A legfejlettebb módozatokkal többnyire a gazdaságilag is élen járó országokban találkozhatunk (USA, Kanada, Japán, Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Olaszország, Nagy-Britannia, Svájc, Svédország, Kína), ahol villamosított vasútvonalak, többsávos autópálya-hálózatok segítik a személyek és áruk gyors és biztonságos célhoz jutását. Ugyanakkor vannak olyan országok is, ahol mind a vasúti, mind a közúti közlekedés múlt századi állapotokat mutat; hiányoznak az autópályák, rossz minőségűek a közutak, öreg, elavult a gépkocsipark, nincsenek villamosítva a vasútvonalak. Ezek többnyire Földünk fejlődő országaira jellemzők (afrikai, ázsiai volt gyarmatok), ahol előrelépés a közeljövőben – elsősorban a tőkehiány miatt – sem várható.
A tercier szektor ágazatai közül világgazdasági jelentősége feltétlenül indokolja a pénzügyi szolgáltatások említését is. Napjainkban a banki és biztosítási szolgáltatások piaca folyamatosan bővül, a jelentős bankok, biztosítótársaságok előkelő helyet foglalnak el a legjelentősebb bevételeket produkáló vállalatok listáján. E szektor szerepe is elsősorban a fejlett gazdaságú országokban (USA, Japán, Franciaország, Belgium, Olaszország, Németország) meghatározó, ám az ottani anyavállalatok (AXA, ING Group, Assicurazioni Generali, Allianz) világszerte kiépített bank-, biztosító-, egészség- és nyugdíjpénztár-hálózatuk révén a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban is fokozatosan növelik a pénzügyi szektor rangját és szerepvállalását.
Hasonlóan fontos szerepet tölt be a kereskedelem is, amely gyakorlatilag a világgazdaság egyik mozgatórugójának tekinthető. Ebből következően a kereskedelem a legtöbb ország életében meghatározó szerepet tölt be, legyen szó akár exportról, akár importról. Önellátó országról napjainkban nem beszélhetünk, minden állam rászorul valamilyen termék kisebb vagy nagyobb volumenű behozatalára, a legtöbb ország pedig rendelkezik olyan termékekkel, amelyekből jelentős felesleget termel, és azt a világpiacon értékesíti. A világkereskedelmi kapcsolatok mellett a belkereskedelem szerepe is egyre inkább felértékelődik napjainkban, köszönhetően a nagy kereskedelmi láncolatok dinamikus, egyre több országot behálózó terjeszkedésének is. E többségében nagy múltra visszatekintő vállalatok tevékenységi köre alapvetően a kiskereskedelem fogalomkörébe sorolható, világgazdasági jelentőségük azonban már messze meghaladja az alapításkor képviselt mértéket. E nagyvállalatok némelyike olyan jelentős bevételt produkál, amely meghaladja egy közepesen fejlett ország éves költségvetését. E cégek közül is külön ki kell emelnünk a Wal-Mart Stores-t, amely – olajipari, autógyártó és elektronikai cégeket, bankokat, biztosítótársaságokat megelőzve – vezeti a legnagyobb bevételt produkáló vállalatok listáját, éves tervezett bevétele pedig meghaladja a 400 milliárd dollárt, amely több, mint a világgazdasági rangsorban 29. helyen álló Kolumbia évi összes GDP-je.
A tercier szektor ágazatainak elemzését hosszú oldalakon keresztül lehetne még folytatni, erre azonban a terjedelmi korlátok miatt nincs módunk. Azt azonban összességében elmondhatjuk, hogy néhány, részletesen be nem mutatott ágazat esetében (oktatás, egészségügyi ellátás) a fentiekben felvázolt tendenciák érvényesülnek, vagyis a legszínvonalasabb szolgáltatást általában a legfejlettebb országokban vehetjük igénybe. Természetesen azonban ez sem mondható általános érvényűnek, hisz egyes kevésbé fejlett, vagy a fejlődésben éppen csak az utóbbi időben előretörő országban is találkozhatunk magas színvonalú ellátással. Kitűnő példa erre India, ahol a három legjobb kórházban a szívműtétek 99,7%-a sikeres. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy egy ilyen műtét „mindössze” 5000 dollárba kerül szemben az USA-ban általános 50 000 dollárral, nem meglepő, hogy az ázsiai országban valóságos iparággá fejlődött a külföldi betegek gyógyítása. Hasonló mondható el az oktatás kapcsán is, ahol számos gazdaságilag kevésbé fejlett ország is olyan jelentős szellemi tőkével rendelkezik, amellyel a világ élvonalába tartozik. Kitűnő példát szolgáltat erre Magyarország, ahol az elmúlt évszázadokban számos olyan kutató, tudós nevelődött ki, akik a saját szakterületükön világhírnévre tudtak szert tenni, és a legjelentősebb külföldi kutatóintézetek, egyetemek munkatársaiként végezhették munkájukat.