A vertikális kapcsolatokat kialakító tényezők sokfélék lehetnek. Formális elemeken az olyan viszonyokat értjük, ahol a települések – illetve azok közössége – normatív módon rendelődnek egy másik alá. Tipikusan így szerveződik a közigazgatás: fővárosok, területi igazgatási egységek központjai egyben az adott területi egység településeire kiterjedő hatáskörrel rendelkező intézmények székhelyeként is működnek. Az ilyen jellegű kapcsolatokban a normatív jelleg miatt egyértelmű a hozzárendelés: egy település minden esetben egy másik alá van rendelve egy adott feladat tekintetében. Ezek a rendszerek jellegükből adódóan felülről lefelé épülnek ki, és teljesen lefedik a teret. A kapcsolatok jellegére, a függés erősségére jelentős hatással van az adott ország közigazgatási rendszerének milyensége, centralizált vagy decentralizált jellege, egyáltalán, az önkormányzatiság elvének érvényre jutása. Hogy egy példával illusztráljuk: a rendszerváltozás előtti Magyarországon a vertikális kapcsolatok jelentősége sokkal nagyobb volt, mint napjainkban, hiszen maga a tanácsrendszer jóval centralizáltabb volt, mint a szubszidiaritást széles körűen érvényre juttató önkormányzatiság. Számos települést vontak össze közös tanács alatt, ami voltaképpen a társközségeknek a tanácsi székhely alá való rendelését jelentette a gyakorlatban.

A hierarchikus kapcsolatokat szintén létrehozni képes funkcionális elemek alulról szerveződnek, a földrajzi térben lejátszódó spontán folyamatok eredményeként. Többnyire piaci jellegűek: olyanok tartoznak ide, mint a vásárlás, fogyasztás bármely formája, de az oktatás is, annak felső szintje mindenképpen, de liberalizált rendszerekben (ahol a szabad iskolaválasztás az alapvető gyakorlat) akár az alsó- és középfok is. Másik oldalról a funkcionális jellegű hierarchikus kapcsolatok fő formálói a munka- és a lakóhely térbeli szétválásában gyökereznek: a munkába járás által kirajzolt ingázási körzetek ennek a szétválásnak a következményei.

A vertikális jelegű, alá-fölérendeltséget kifejező kapcsolatokat leíró és általánosító elmélet szülőatyja, Walter Christaller egyike a legnagyobb hatású társadalomföldrajzi kutatóknak. 1933-ban megjelent műve a „Die zentralen Orte in Süddeutschland” (vagyis: A központi helyek Dél-Németországban) foglalta magában a központi helyek elméletének kifejtését. Ennek lényege, hogy a települések közötti kapcsolatok alá- és fölérendeltségi viszonyokat hoznak létre, amelyek rendszere hierarchiát alkot. A települések egy részének önmagán túlmutató jelentősége van (ez az ún. jelentőségtöbblet), amely révén nem csak saját, hanem a környező települések (a vonzáskörzet) népességét is ellátja különböző szolgáltatásokkal, javakkal. Ezeket hívják központi helyeknek.

A központi helyek hierarchiaszintekbe szerveződnek, annak megfelelően, hogy mekkora a jelentőségtöbblet, milyen széles a központ által nyújtott szolgáltatások köre (ezt időnként funkció-összletnek nevezik, kissé zavarba ejtő módon), mennyire ritka az adott településen elérhető szolgáltatás, valamint, hogy mekkora a vonzáskörzet mérete, lakosságszáma. Ezek a hierarchiaszintek többé-kevésbé jól elkülöníthetők, nem utolsósorban azért, mert sokukhoz egyben közigazgatási funkció, szint is tartozik.

A szintek és a kapcsolatok vizsgálatát Christaller akkoriban az interurbán telefonhívások alapján végezte el (a kornak megfelelő innováció, amelyet napjainkra talán úgy fordíthatnánk át, hogy éppúgy jelezi a települések közötti kapcsolatok jellegét, mintha ma a Facebook-ismeretségeket vizsgálnánk annak kimutatására, milyen intenzív a kapcsolat két település között). Leghíresebb eredménye – legalábbis a hallgatók általában ezt jegyzik meg legkönnyebben – az ún. hatszöges-rendszer. Véleménye szerint, bizonyos feltételek megléte esetén (többek között nagyrészt homogén természetföldrajzi teret és szervesen, hosszú idő alatt kifejlődött településhálózatot vélelmezett) a központi helyek konfigurációja hatszöges rendszert eredményez, vagyis egy magasabb rendű központot mindig hat alacsonyabb rendű vesz körül. Ezek a hatszögek így elvileg a teret tökéletesen lefedő rendszert alkotnának.

A tér szerveződése Christaller szerint három elv mentén mehet végbe. Az ún. Marktsystem (piaci rendszer, nagyjából megegyezik a fentiekben tárgyalt funkcionális kapcsolati típussal) a K-3 jelet kapta, mert minden alacsonyabb szintű központ három magasabb szintűhöz vonzódik, azoktól – idealizált helyzetben – egyenlő távolságra elhelyezkedve, amely biztosítja a legnagyobb szabadságot a szolgáltatások kiválasztásában, vagyis a verseny maximalizálását. Ebben az esetben az alacsonyabb szintű központok a hatszögek csúcsain helyezkednek el. A közlekedési elv (Verkehrsprinzip) a különböző szintű központok közötti közlekedési kapcsolatokat optimalizálja, amelyben a hatszögek oldalfelezői pontjain elhelyezkedő alsóbb szintű központok négy magasabb szintűhez vonzódnak (K-4 rendszer). Az igazgatási elv (Verwaltungsprinzip) szerint a vonzott települések a hatszögön belül, és nem annak határain helyezkednek el, így a magasabb szintű központhoz való megfeleltetésük egyértelmű (l. fentebb a formális kapcsolatokról írtakat). Ennek megfelelően így közigazgatási egységek hozhatók létre. A hat vonzott település és a központ alapján ez a K-7 rendszer.

Az elmélet egyébként meglepően nagy karriert futott be: alapvetően meghatározta a településföldrajzi gondolkodást (elsősorban az 1960-as évektől), bekerült a közgazdaságtan, sőt a vállalati gazdaságtan által alkalmazott telephelyelméletek közé, és igen széleskörűen alkalmazták a különböző területrendezési próbálkozások alkalmával. Sőt, olyan esetekben is bevetették, amikor teljesen a nulláról indulva lehetett településhálózatot tervezni: így próbáltak tudományos alapokat adni a holland Noord-Oostpolder és Flevoland tengertől elhódított új szárazföldjeinek.

A vonzáskörzetek és a településrendszer modellezésében más kutatók is alkottak maradandót. A szintén német nemzetiségű August Lösch az egyesült államokbeli Indianapolis és Toledo gazdasági ellátókörzeteit vizsgálta, szintén hatszöges szerkezetet tárt fel. Fontos megfigyelése, hogy a hatszögeken belül sem egyenletes a központok eloszlása, hanem hat-hat sűrűbb és gyérebb sáv mutatható ki, egymással váltakozva. James E. Vance az amerikai településhálózat konfigurációjának sajátosságait dinamikus szemléletben, a kolonizáció folyamatában értelmezte. John Friedmann 1966-ban publikált centrum-periféria modelljében a gazdasági fejlődés egyes szintjeihez rendeli a településhálózat fejlődésének egyes stációit, jellegzetes konfigurációit.

Felix Auerbach 1913-ban fektette le a rang-nagyság szabály alapjait (ún. rank size rule, gyakran, főleg az angolszász szakirodalomban Zipf-szabályként is emlegetik, aki továbbfejlesztetve Auerbach sejtését matematikailag igazolta, hogy a városok eloszlása egyfajta valószínűségi változót, az ún. Pareto-eloszlást követ). Ennek lényege, hogy egy városhálózat rangsorában az r-edik település lélekszáma megegyezik a főváros lélekszámának 1/r-ed részével. Vagyis, ha a legnagyobb város lélekszáma 1 millió fő, akkor a másodiké ennek az ½-e, vagyis félmillió, következőé mintegy 330 ezer, és így tovább. Mint a legtöbb hasonló modell, ez is igen elegáns, papíron legalábbis. Megalkotói is feltételezték, hogy csak szerves történelmi fejlődésen átment településhálózat felel meg a modellnek, de valójában ez sem mindig – a legszembetűnőbb általában a főváros és a második legnagyobb város mérete közötti lépcső. Az Egyesült Királyság esetében mintegy hétszeres, Franciaországnál, ha Párizsnál az agglomerációval is számolunk, mintegy tízszeres a különbség, ugyanakkor a szervesnek nehezen nevezhető fejlődésű Németország esetében majdnem tökéletesen stimmelnek az arányok a Berlin-Hamburg-München vezető hármasra.

Az utóbbi időkben a földrajz és a többi tértudomány is egyre több figyelmet fordít a települések horizontális kapcsolataira is, vagyis olyan relációkra, amelyekre nem jellemző az alá- és fölérendeltség, amelyben nem beszélhetünk központról és vonzott településről. Ezek a kapcsolatok elméletileg két nagy csoportba sorolhatók: kompetitív és komplementer jellegű viszonyokba.

Az első esetben a települések egymással folytatott versenyéről van szó. A gondolat, hogy nem csak a vállalkozások, hanem a területi egységek és a települések is konkurálnak egymással, a regionális gazdaságtan egyik vezérfonala, és a hazai területi kutatásokban is egyre nagyobb súllyal szerepel (többek között Enyedi György, Lengyel Imre, Nemes Nagy József munkáiban találkozhatunk ennek a kérdésnek különböző aspektusaival). Miért versenyeznek egymással a települések – elsősorban, de nem kizárólag a városok? Természetesen, a szűkös erőforrásokért. Ami ebben az esetben sok mindent jelent: verseny folyik a lakóhelyek között – ennek legélesebb példáit a gyorsan fejlődő agglomerációkban látjuk – kiélezett a küzdelem a befektetők kegyeiért, hiszen külső forrásokat hoznak be és munkaalkalmakat teremtenek – , látványosan tetten érhető a folyamat a turisztikai piacon – amikor nyaralási célpontot választunk, tulajdonképpen magunkban a helyeket versenyeztetjük –, és kevésbé látványosan, de versengés zajlik a fejlesztési források elnyeréséért is – talán itt a legkevésbé tiszták az eszközök.

Ahol verseny van, ott vannak nyertesek és vesztesek is. A városverseny fogalma mellett érdemes megemlítenünk a sikeresség fogalmát, amelyet ugyan csak sokan sokféleképpen határoznak meg, nem utolsósorban azért, mert a sikerkritériumok tértől és időtől nem függetlenek. Ezek egyre inkább posztmodern jelleget öltenek, Enyedi György szerint például a sikeres város (többek között): képes a gazdasági szerkezet változtatására, tudás alapú termelés és kiemelkedő innovációs képesség jellemzi, döntések születésének helye, magas szintű környezetet biztosít, továbbá kiterjedt külkapcsolati hálóval rendelkezik. Napjainkban egyébként egyre inkább a „puha” tényezőket hangsúlyozzák a sikeresség okai között. Egy városnak ma már nem elég megfelelő infrastruktúrát, befektetési területeket, jól képzett munkaerőt kínálnia a befektetések és a siker reményében. Olyan aspektusok értékelődtek fel, mint az általános imázs, az építészeti arculat (amelyben beletartoznak a gondosan ápolt örökség mellett az innovatív, modern megközelítések, jellegadó új elemek is), a zöldterületek, környezet, a város fenntarthatósága, kulturális kínálata – mindazok, amelyek kellően vonzó lakóhellyé is teszik.

Richard Florida kapcsolódó elméletében a kreatív osztály (másként: városi kreatívok, inkább csoportról, mintsem osztályról van szó) jelenlétét és súlyát látja a sikeresség feltételeként. Az általa ideálisnak talált város szervező ereje a három T: technológia, tolerancia és tehetség (technology, tolerance and talent) – ezek olvasatában a világra nyitott, multikulturális, sokszínű települések. Ezek a gondolatok már továbbvittek minket a komplementer jellegű kapcsolatok világába.

A városok közötti együttműködés és hálózatosodás (főleg annak felértékelődése) jellegzetesen posztmodern (posztindusztriális) jelenség. Voltak persze példák korábban is: hogy mást ne említsünk, a Hanza városok szövetsége például a 12. század közepén jött létre és nagyjából 500 éven keresztül működött, bár az utolsó három város (Lübeck, Hamburg, Bréma) együttműködésének formálisan csak a Harmadik Birodalom megszületése vetett véget. Ez a szimbolikus példa arra is felhívja a figyelmet, hogy a központosított államok kevés teret engedtek a hasonló alulról jövő kezdeményezéseknek, napjainkban azonban a decentralizáció, illetve a regionalizáció folyamatai kedveznek a hálózatosodásnak.

A települések együttműködése különböző formákat ölthet. Van, amikor egyszerűen területi munkamegosztásról van szó: két közeli, méretében hasonló nagyságrendű település funkcionális értelemben – valamelyest – specializálódik, így kölcsönösen rászorulnak egymásra, bizonyos értelemben egyetlen rendszert alkotva. Tulajdonképpen ez történik az urbanizáció által létrehozott agglomerációkban és konurbációkban is. Előbbiekben a kapcsolat természetesen csak részben horizontális, hiszen ott a központi település súlya igen nagy a többihez képest. De a funkciómegosztás itt is létezik (a központi funkciók – lakófunkciók), sőt, még az agglomerációs települések között is kimutatható. A konurbációkban, ahol több, hasonló nagyságrendű központ kapcsolódik össze, ez még inkább kimutatható. A hollandiai Randstadton – amely hét milliót is meghaladó lélekszámával Európa legnagyobb konurbációja, vagyis többközpontú, decentralizált várostérsége – belül például Amszterdam a kiemelkedő idegenforgalmi központ, amely Hágával osztozik a kormányzati funkciókon is, míg Rotterdam a legfontosabb közlekedési- és gazdasági központ, de hasonló mutatható ki az ötmilliós Ruhr-vidék főbb városai között is.

Az agglomerációk és a konurbációk közös problémája, hogy a funkcionális egység (ld. még korábban Beluszky Pál településdefinícióját) ritkán alkot egy igazgatási egységet. Ez persze számos hétköznapi problémát szül, amelyet az érintett települések önkéntes szerveződések, vagy felülről létrehozott egyeztetési mechanizmusok révén igyekeznek kezelni, hogy közösen lehessen szervezni például az – elővárosi – tömegközlekedést, szolgáltatásokat, illetve, összehangolják a tervezési feladatokat.

Ez már átvezet a horizontális együttműködések másik, formális típusaira. A települések együttműködése különböző jellegeket ölthet, amelyek eltérő intenzitásúak és formalizáltságúak lehetnek. Ebbe a körbe tartoznak a magyar önkormányzatok – de nem csak hazánkban jellemző ez a megoldás – önkéntes, illetve részben kötelező társulásai: valamely konkrét feladat közös megoldásra való szövetkezés, amely az intézmények fenntartásától a tervezésen át a közös projektfejlesztésekig terjedhet, és lehet állandó, vagy ad-hoc jellegű, egyetlen projektre szervezett. Ennél állandóbbak a különböző városszövetségek. Heinz Heineberg például Németország területén 28 városszövetséget számol össze (2005-ben), megkülönböztetve a stratégiai és a normatív típusokat (illetve a funkcionálist is, de azt mi magunk külön, néhány bekezdéssel fentebb tárgyaltuk). Ezeknek a szövetségeknek általában valamely földrajzi alapja van, közös fekvés, közös hagyományok, funkcionális kapcsolatok: Regensburg, Straubing, Deggendorf, Passau és Linz között például a Duna képezi a kohéziós erőt. A céljuk bizonyos értelemben, bármilyen változatos formában fogalmazzák is meg, és bármennyire árnyalják is különböző rész-célkitűzések révén, végső soron közös: az együttműködésben, kooperációkban fakadó előnyöket igyekeznek kiaknázni.

Hasonló cél vezérli a klasztereket is: a különbség az, hogy itt, bár települések is a részt vevők között lehetnek, a hangsúly inkább a gazdasági szereplőkön van. Sorolhatnánk még a példákat a viszonylag laza, vagy egyetlen célra szerveződött együttműködéseket a települések között, például turisztikai termékkínálat fejlesztésére, tematikus utak létrehozására, vagy akár a testvértelepülési kapcsolatok egyre inkább világot átszövő hálózatát.

Szó szerint az egész világot: a településhálózat hagyományos, nemzeti keretek között értelmezett, hierarchizált rendszere egyre inkább átadja magát egy globalizált, bonyolult mátrixnak. Ebben a rendszerben is megtaláljuk a hierarchia szinteket, amelynek csúcsán a globális városok állnak. Bárhogy is nevezzük őket (Peter Hall vagy John Friedmann világvárosai, Saskia Sassen globális városai), nagyjából hasonló városkörről van szó, amelynek csúcsán nagyjából 5-6 város áll: New York, Los Angeles, London, Párizs, Tokió, Sanghaj – esetleg még Szingapúr és Chicago – a következőn tucatnyi, és a harmadikon is csak kétszámjegyű település.

A közös pont, hogy ezek a városok koncentrálják a globális gazdaság és politika irányítási funkcióinak többségét, a korábban emlegetett döntéshozatali helyeket, a pénzvilág központjait, a meghatározó tőzsdéket – voltaképpen ezek a „fontos” helyek. Kapcsolatukat, hierarchiájukat hasonló módon próbálják vizsgálni, mint annak idején Christaller a dél-német városokét, csak éppen ma a telefonhívások helyét az internet-kapcsolatok, vagy a repülőjáratok és a forgalom intenzitása vették át. Hogy egy másik szálat is lezárjunk: ezek azok a települések, amelyek a városverseny abszolút nyertesei – legalábbis jelen pillanatban.