„A Nap már kibukkant a hegy mögül,
nadrágja mégis bokáig harmatos lett a fűben.
Az ég valószínűtlenül magas volt és áttetsző,
mint a láthatatlanul karcsú lábon álló velencei üvegpoharak.
S a levegő és a föld vékony hangjai is úgy pendültek össze,
mintha közben finom üveghez érnének."
(Nemes Nagy Ágnes: Az öt fenyő)