Értelmezhető-e Maya a társadalom vágyálmának iróniájaként? Meggyőződésem, hogy igen. Már maga az a tény is ironikus, hogy a világ a tökéletes külső megszállottja a 21. században, és az csak mesterséges úton érhető el. Ennek ellenére a számítógéppel generált modellek fellépése visszatetszést kelt a legtöbb emberben: a dolgozat elején említett fehérnemű-reklám is felháborodást váltott ki a fogyasztókból. Véleményem szerint Maya Brush létezése és céljai⁴⁷⁶ pofont adnak a kapitalizmusnak. A természettől elszakadt, profitot hajkurászó társadalom bizarrnak találja a tökéletes nő mesterségesen létrehozott változatát. Szerintem ez is magyarázza, hogy a „homo virtualis" egy marginális jelenség (sőt, ha ironikus akarok lenni, akkor azt is mondhatnám, ha mainstream jelenség lenne, akkor nem is lehetne a magaskultúra részeként értelmezni, hiszen pont az iróniája veszne el azáltal).

A „homo virtualis" pontos elemzéséhez fontos megvizsgálni a virtualitás, illetve a szimuláció elméletét. A virtualitás fogalmával Pierre Lévy nyomán foglalkozom, a szimulációval pedig Baudrillard nyomán. Pierre Lévy a virtuális ellentétének nem a reálist, hanem az aktuálist tartja.⁴⁷⁷ Úgy véli, a virtuális egy látens valóság, ami jelenleg nem aktuális. A virtuális magában hordozza az aktualizációhoz szükséges minden erőt, tendenciát. A virtuális tehát minden fejlődésben lévő entitást érint: „egyrészt az entitás magában hordozza és létrehozza a maga virtualitásait",⁴⁷⁸ „másrészt a virtualitás alkotja meg az entitást".⁴⁷⁹ Ilyen értelemben Maya Brush nem a hús-vér nő ellentéte, hanem a nő vágya. Maya vágyálmunk virtuális megtestesülése, mi magunk alkottuk meg, ugyanakkor az általunk létrehozott szépség visszahat ránk, nőkre.⁴⁸⁰ Hatása alatt állunk, külsőnket hozzá (illetve a hozzá hasonló modellekhez) mérjük, sokakból szorongást váltva ki ezáltal. Maya Brush megszületésében és létezésében egyszerre látom az aktualizáció és a virtualizáció mozgását is. Bár a „homo virtualis" létezésmódja kétségkívül virtuális, aktivitása azonban egyrészt megoldotta, vagyis aktualizálta a női szépség kérdését, másrészt virtualizálta is azt. Lévy szerint az aktualizáció mint dinamika egy probléma megoldását jelenti, a virtualizáció mint dinamika pedig egy megoldásról egy másik problémára való áttérést, a megoldás újradefiniálását jelenti. Maya Brush megszületése tekinthető kezdeti aktualitásnak, vagyis a tökéletes szépségű nő lehető legvalóságosabb megteremtésének. Továbbmenve azonban láthatjuk, hogy ez csak felszíni tapasztalat: Maya Brush létezése csak látszólag old meg egy problémát, valójában egyre több kérdést gerjeszt. A tiszta szépségű nő megalkotása (kezdeti aktualitás) már nem cél, létezése azonban új szemszögből mutat rá a virtualitás és a realitás közötti viszonyra, illetve - Lev Manovich terminusával élve - a „Duchamp Land" (kortárs művészet világa) és a „Turing Land" (újmédia-művészet világa) közötti ellentétre.⁴⁸¹ Így válik Maya létezése egy általános probléma specifikus esetévé.
Maya Brush szimulált szépség. Szimulált, hiszen eljátssza, hogy olyan szép, amilyen egy ember lehetne. Jean Baudrillard difiníciója szerint „a szimuláció magába zárja, mint szimulákrumot az ábrázolás egész építményét."⁴⁸² Egy kép akkor minősül szimulációnak, ha „nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma."⁴⁸³ Tény, hogy Maya nincs semmiféle kapcsolatban a realitással: akármennyire élethű a grafikája, bemutatkozásában magát és örökérvényű szépségét az emberi mulandósággal állítja szembe. Bár úgy viselkedik, mint egy valós személy (vagyis szimulálja az emberi viselkedést), mindig felsőbbrendűségét hangsúlyozza a megbetegedő, megöregedő, elhízó, megcsúnyuló emberrel szemben. A baudrillardi logikát követve Maya Brushról nem állíthatjuk, hogy igazi vagy éppen hamis topmodell lenne. Célja az, hogy a valóság referencialitását látszólag visszaállítsa, vagyis úgy tűnjön, hogy a valóság nem szimuláció, megvannak még a saját, megkérdőjelezhetetlen értékei.

Mark B. N. Hansen, hogy alátámassza bergsonista elméletét, számtalan újmédia-művész alkotásaival foglalkozik könyvében,⁴⁸⁴ köztük Kirsten Geisler Dream of Beauty 2.0 (1999) című installációjával is. Ez a munka Maya Brush egyik korábbi verziója. Ebben a változatban a modellnek még csupán egy arca volt, aminek már volt mimikája, pislogott, nevetett, beszélt és mozgatta a fejét. Az interaktív és akusztikusan is aktív alkotással videóbeszélgetést lehetett folytatni. Hansen szerint ez a mű a „DFI"-vel („digital facial image" vagyis érzelmi interfészen kategorizált tapasztalat) létrehozott esztétikai tapasztalás irányadója. A Dream of Beauty 2.0 (1999) felhívja a figyelmet az emberi test és a számítógép közötti határ feloldására. Ez igaz a program hatodik verziójára is, tehát Maya Brushra. A különbség a korábbi változatok és a „homo virtualis" között annyi, hogy az utóbbival nem a valós térben, hanem a digitális térben léphetünk interakcióba. Eddig a modell és a befogadó is maradt a saját világában. Maya Brushsal való kapcsolatba lépéshez azonban nekünk át kell lépnünk a virtuális térbe. Ugyanakkor Maya - az elődeivel szemben - képes kilépni a digitális valóságból, és képes megjelenni a mi világunkban. Ez a határátlépés ráadásul kettős: egyrészt az alkotó Maya révén belép a virtuális szférába.⁴⁸⁵ Másrészt, ha megfordítjuk az egészet, Maya kilép a valóságba. Ha Mayára úgy tekintünk, mint egy autonóm jelenségre, akkor számtalan kérdés merülhet fel bennünk vele kapcsolatban. Maya Brush számára mit jelent a virtualitás és mit a valóság? Amikor megjelenik egy múzeumban, akkor honnan lép ki (vagy be) hova? Beszélhetünk-e arról, hogy ilyenkor egy virtuális személyiség testet kap? Testnek nevezhetjük-e azt, ami számunkra valóságosnak tűnik, de tudjuk, hogy nincs mögötte semmi? Vagy ez is csupán szimuláció? Egyáltalán beszélhetünk-e Maya autonómiájáról? A kérdésekre választ adni nem egyszerű, hiszen Maya az első olyan személyiség, aki a (mi nézőpontunkból) virtualitásból a valóságba lép át. Legnehezebb eldönteni (és ezen múlik minden további válasz is), hogy Maya Brushra releváns-e úgy tekinteni, mint egy autonóm személyiségre, vagy csupán eljátssza azt? A másik kulcskérdés a test kérdése. Amikor azt a kifejezést használjuk, hogy „testet ölt" vagy „testet kap", akkor mit is értünk pontosan a test szó alatt? Egyrészt élő, másrészt élettelen testet. Maya Brush nyilván nem él, de mégis azt az illúziót kelti, azt szimulálja. Amikor a „homo virtualis" megjelenik a szemünk előtt, akkor már nemcsak a kibertérben, hanem a valóságban is kapcsolatba lép velünk. Érdekes az a kérdés is, hogy ilyenkor Maya számára a mi valóságunk csupán az ő világának kibővítése? Maya Brush mint műalkotás egyértelműen elszakadt alkotójától, azonban amikor egy létező ember cselekvéseit utánozza a digitális térben, lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy valaki csupán Maya Brush nevében szerepel. Éppen ezért - legalábbis a mai technika mellett - nem tekinthetünk rá teljesen autonóm lényként. Ebben az értelemben létrehozója általa lép a virtuális térbe, és ami legfontosabb, általa lép ki a valóságba. Ez gyakorlatilag a minden virtualizációt jellemző Möbius-hatás megkettőződése. A kettős határátlépés következtében egyre inkább elmosódik a vonal a valóság és a virtualitás között. Nem egyértelmű, hogy mikor ki lép be a digitális világba Maya révén, de nem is fontos számunkra. Ebben a világban konvencionálisan eljátsszuk, hogy Maya egy autonóm személyiség, nem számít, ki irányítja.⁴⁸⁶ Amikor azonban Maya kilép a valóságba, nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk az eseményhez. Azt mindenki érzi, hogy ez a jelenség nagyobb horderejű, mint egy egyszerű kivetülés. A „homo virtualis" megjelenése a valós térben megkérdőjelezi Pierre Lévy azon mondatát, hogy: „A dolgoknak csak a valós világban vannak világos határaik."⁴⁸⁷ A Möbius-hatás többé már nemcsak a digitális világ sajátja, hanem egyre inkább a valóságunké is. Ezen a ponton döbbenünk rá, hogy Baudrillardnak igaza van abban, hogy a valóság is szimulákrum.⁴⁸⁸