A földrajzi tér a geográfiai vizsgálatok terrénuma, másként fogalmazva, az a rendkívül összetett és több alrendszerből felépülő kölcsönhatás-rendszer, amelyben a földrajz által kutatott jelenségek és folyamatok megjelennek, illetve lejátszódnak. Legfontosabb sajátossága, hogy az ember és a természet (változó intenzitású és súlypontú) interakciói révén jön létre, alakul és fejlődik. Több és más, mint a fizikai vagy természeti tér, mert az ember tudatos és nem tudatos beavatkozásai mellett az egyén vagy csoport igényei, gondolatai, szükségletei, mi több felfogása és észlelése is alakítja. A földrajzi tér tulajdonképpen fizikailag létező struktúrák és az azokról alkotott képzetek, valamint teljesen virtuális, a fizikai térben kézzel nem fogható, ámbátor mindennapjainkban használt, vagy megélt hálózatok összességeként fogható fel. Noha a geográfia – tágabban, az emberi észlelés – megpróbálja kisebb, önálló alrendszerekre bontani a felfoghatóság és a kutathatóság érdekében, ugyanakkor lényegét csak komplex jellegén keresztül próbálhatjuk meg megérteni. A földrajzi tér hosszas történelmi folyamat eredményeképpen nyerte el ma ismert formáját és alakját. Ennek a fő lépéseit az ember-természet interakció változása, elmélyedése (intenzív jelleg) és (térbeli) kiteljesedése (extenzivitás) határozta meg, ezért ennek megfelelően szakaszoljuk. Fontosnak látjuk hangsúlyozni, hogy az ember biológiai lény (lásd még a következő, fenntarthatóságról szóló fejezetet is), ebből adódóan önmagában és csoportjaiban is a természet része, viselkedésében mind a mai napig felismerhető örökségként hordozva magával ebbéli lényegét. Így a folyamatot az indítja el, hogy az ember eszközhasználata révén, életfeltételeinek biztosítása érdekében, bármely más biológiai lényhez viszonyítva más struktúrák mentén kezdi el formálni, átalakítani a környezetét, a fizikai tér adott részleteit. Mindeközben és mindezáltal társadalmi lénnyé is válik, és immár nem csak természeti környezetéhez, hanem saját fajának többi tagjához, annak csoportjaihoz és az általuk folytatott tevékenységekhez is tartozik, kötődik, az ott kialakult és megtestesült magatartás- és térhasználati mintákat követi.
Figure 1.4. A Földrajzi tér fejlődésének preindusztriális fázisa (Tóth József nyomán módosításokkal, Pirisi G. - Trócsányi A.)
Ez a folyamat a fizikai térben, méghozzá annak meghatározott, sőt kitüntetett pontjain megy végbe. Abban a „pillanatban” vagyunk, ahol a Homo sapiens sapiens biológiailag már azzá a lénnyé vált, amit ma is ismerünk, evolúciója ugyan nem szűnt meg, de a környezethez való alkalmazkodás kényszerére adott választ már sokkal inkább az előbbinél lényegesen rövidebb „reakcióidejű” kulturális és technikai evolúció képes megadni: voltaképpen tudás felhalmozásának, átörökítésének és alkalmazásának generációkon átívelő folyamata.
A hely is ismert: meglehetősen jól körülírhatóak azok a térségek, ahol az emberi társadalom fejlődése először lépett mai napig látványosnak mondható, rapid (take-off) szakaszba. A mezőgazdaság megszületésével, az első városok felépítésével és számos más társadalmi és technológiai innováció adaptálásával az északi félteke szubtrópusi övezeteinek bizonyos térségei, mint a Közel-Kelet, az indiai szubkontinens északi peremvidéke és Kína, továbbá az ezektől függetlenül fejlődő prekolumbiánus magaskultúrák képezik azokat a magterületeket, ahol az ember által véghezvitt környezet-alakítás először vált tömegessé. Ezekben a körzetekben a társadalom interakció-rendszere elsőként alkotott olyan bonyolult rendszert, amely elemek összességét már bízvást tekinthetjük földrajzi térnek. E magterületek többnyire egymástól elszigetelten, (mai tudomásunk szerint) az egymással folytatott interakció nélkül jöttek létre, illetve fejlődtek és közöttük ott húzódtak a természeti tér még átalakítatlan, jórészt érintetlen tágas vidékei, zónái. Ez a helyzet tulajdonképpen egészen az ipari forradalomig nem változott alapjaiban, így a földrajzi tér fejlődésének első szakaszát joggal tekinthetjük preindusztriálisnak. Ebben az időszakban a társadalom-természet viszonyát a fentieken kívül még az a stabil, kiegyensúlyozott interakció fémjelzi, amelyben az ember még nem felejtette el saját természeti gyökereit, így a kapcsolatot alapvetően nem a szembenállás jellemzi, még akkor sem, ha a kiszolgáltatottság néha drámai körülmények között manifesztálódott.
A második szakasz az ipari forradalommal veszi kezdetét, ebből adódóan leggyakrabban indusztriálisnak nevezzük. A történelemnek erre az emlékezetes jelenségére a későbbiekben is gyakran hivatkozunk majd, mert ez sok szempontból fordulópont az emberiség életében. Ebben az érában a tudományos és műszaki fejlődés következtében az ember részben a korábban is ismert természeti erőforrások új típusú és léptékű hasznosításával, részben pedig új és új innovációk termelésbe (természetátalakításba) vonásával nagyságrendileg nagyobb energiák birtokosává válik. A természeti térrel kapcsolatos viszonyrendszere az előbbiek következtében a korábbinál összehasonlíthatatlanul intenzívebb lesz.
Ezzel párhuzamosan a társadalom térigénye (egyéni terek, gazdasági, piaci terek később szélsőségesen sarkítva: életterek) egyre strukturáltabb, amit egyre nagyobb térszeletek használatba vonásával érhet el. Ennek következtében a földrajzi tér egyre jelentősebb és nagyobb részeket foglal magába a bolygó fizikai teréből: a korábbi magterületek centrumtérségekké fejlődnek, ezek környezetében megjelennek a perifériák (az ábrán a sötétebb, illetve világosabb szürkével jelölt területek), sőt, a centrumtérségeket már különböző (minőségű és tartalmú) kapcsolatrendszerek kötik össze. Felgyorsul a fizikai tér kisajátítása, használatba vonása, azaz bekebelezése, így a természeti rendszerek lerombolása és mesterséges rendszerekkel történő – részbeni – pótlása. Mindez azt az eszmetörténeti fordulatot is tükrözi, hogy az önnön küldetésében egyre biztosabb ember immár leigázandó, alávetendő szereplőként, legjobb esetben kiaknázható lehetőségként tekint a természeti tér elemeire – a Földre.
Figure 1.5. A földrajzi tér fejlődésének indusztriális fázisa (Tóth József nyomán módosításokkal, Pirisi G. - Trócsányi A.)
A harmadik szakasz már a posztindusztriális fejlődés eredményeként jött létre. Ekkor a földrajzi tér immár magában foglalja a bolygó fizikai terének és természeti környezetének lényegében egészét. A teljes birtokbavételt természetesen nem jelenthetjük ki, hiszen a természeti térnek mind kiterjedésében, mind szerkezetében továbbra is számos olyan eleme van, ami az emberi társadalom előtt ismeretlen. A Föld tulajdonképpen minden pontját ismerjük, adataink, információink alapján a tényleges birtokbavétel nélkül is ezek leginkább a földrajzi terünk részeinek (magashegységi, arktikus, avagy éppen mélytengeri övezetek) tekintendők, ugyanakkor napi használatban nincsenek. A nem teljes extenzív birtokbavétel mellett szólni kell arról is, hogy a természeti tér jellegéről is strukturált ismeretrendszerrel rendelkezünk, mégis a térhasználatunk és -ismeretünk intenzitása időről időre fejlődik. Az új technikákkal a korábban nem ismert erőforrásokat tárhatunk fel, vagy éppen a bányászat által egykor műrevalónak nem minősített javak kerülnek ma hasznosításra. A földrajzi tér, azonban manapság már gyakran túl is terjeszkedik a természeti tér határain, hiszen a technika fejlődésével az emberi életre alkalmatlan terekre is beteszi a lábát. Az űrkutatás, a műholdak, valamint a repülés által használt magaslégkör, avagy a mélytengeri merülések mind olyan szeleteibe viszik el (rövid) időre az emberi életfeltételeket, ahol az természetes módon nem alakulhatott ki.
Az emberi társadalom természeti térbe történő behatolása minden korábbinál kiterjedtebbé és intenzívebbé válik, éppen ezért a természeti rendszerek korábbi egyensúlya a legtöbb esetben felborul, labilissá válik. Természeti katasztrófákat tapasztalunk meg a világ minden pontján, amelynek pusztításai leginkább azért sokkolók, mert olyan tereken éri az embert, ahol a természeti adottságokhoz képest elképzelhetetlenül sűrűn, vagy nagy számban telepedett meg az ember. Ennek következtében az ember műszaki fejlettsége ellenére is folyamatos küzdelemre szorul a környezeti problémákkal (mint amilyen a globális klímaváltozás, a biodiverzitás vagy a biológiai produktivitás csökkenése), illetve kénytelen sok esetben mesterséges rendszereket kreálni és fenntartani. Mindez azonban a jelenlegi helyzetben szinte elkerülhetetlen: a társadalom pusztán lélekszáma miatt is messzire került attól, hogy egy jóval kevésbé kizsákmányolt természeti környezet megújuló erőforrás-készleteire támaszkodva fennmaradhasson. Ez az ellentét lassan, de biztosan beépül az emberiség közös gondolkodásának paradigmái közé is, akár nyíltan fenntarthatóságnak nevezzük, akár nem. Ebből a szempontból a posztindusztriális fejlődést gondolati szinten a korábbinál kiegyensúlyozottabb ember-természet interakciókra való törekvés jellemzi, de hogy ez az új egyensúly hogyan teremthető meg, arról nincs egyetértés.
Figure 1.6. Földrajzi tér a posztindusztriális korban (Tóth József nyomán módosításokkal, Pirisi G. - Trócsányi A.)
A posztindusztriális fejlődés másik fontos velejárója a hálózatosodás, a kapcsolatrendszerek globálissá válása. Ez egyrészt elválaszthatatlanul összeköti a világ egymástól távoli tereit, megtöbbszörözi a meglévő struktúrákat, és felépít egy új típusú virtuális világot, teret, amelyben a fizikai távolságnak immár semmilyen szerepe nem lesz. Ezek a kapcsolatok valóban behálózzák a Földet, valósidejűségükkel, vagyis azzal a jelenséggel, hogy nem a napok, hetek, vagy hónapok alatt jutnak el hozzánk a távoli térségek hírei, hanem abban a pillanatban osztozhatunk az információn és élményben összenyomja társadalom számára a Földet, ugyanakkor az egyén részére kitágítja azt. A természeti jelenségek, katasztrófák, politikai konfliktusok, sportesemények vagy akár a háborúk gyors „hozzáférhetősége” a Föld gyakorlatilag egésze számára a társadalom és gazdaság belső struktúráit és jellemzőit is megváltoztatja. Jó dolog a világ másik oldalán élővel együtt izgulni egy sportesemény kapcsán a virtuális térben, mindennapjaink elképzelhetetlenek a Föld másik szegletéből származó áruk és szolgáltatások nélkül. A kedvező hatások mellett azonban velünk él a rendszer súlyos törékenysége is. Régen egy lokális válság, legyen az háború, járvány, természeti katasztrófa, tőzsdekrach, általában megmaradt helyi, vagy regionális szinten. Napjainkban szinte biztosak lehetünk benne, hogy a hasonló események hatása világszerte érződni fog, éppen ezért tekinthetjük korunkat a globalitás korának. A két Korea közötti feszültségek potenciálisan az egész világ légkörét szennyező és a világgazdaság törékeny fejlődését várhatóan romba döntő nukleáris háborúval fenyegetnek, egy jelentősebb ázsiai influenza-járvány miatt idegessé váló tőzsdei befektetők pedig akár be is dönthetik a magyar fizetőeszközt, Ukrajna és Oroszország politikai vitái fél Európa gázellátását, így mindennapjait fenyegetik, míg egy „rendellenesen” pöfékelő izlandi vulkán a globális légiközlekedésben hozhat új korszakot.
A földrajzi tér fentiekben vázolt fejlődési folyamatát tulajdonképpen globalizációnak is hívhatjuk, hiszen az felfogásunk szerint nem más, mint a földrajzi térben lejátszódó interakciók kiteljesedése és az egész világra való kiterjedése. Ennek a több évezredes fejlődésnek valójában vannak olyan szakaszai, amikor a korábbi trendek helyett egy új, sokkal meredekebb fejlődési pálya alakul ki – ún. take-off szakasz, vagyis a légi közlekedésből a közgazdaságtanba szivárgott kifejezéssel élve felszállóág. Ilyen volt például a 19. század vége és a 20. század eleje, az első globális távközlési rendszerek megjelenésével (távíró majd drótnélküli távíró, rádió), és az ezredforduló, az internet hétköznapivá válásával. A fordulópontok ellenére egy irányba tartó fejlődésről van szó, amely elvezetett minket napjaink „világfalujáig”. Ebben a globális térben a távolságok leépülőben vannak, azokat más léptékkel mérik, a helyi társadalmak és közösségek ezernyi szállal kötődnek egymáshoz és a kapcsolatok erősségét és intenzitását ma már nem a (fizikai) térben elfoglalt pozíció határozza meg.
Figure 1.7. A globalizált világban már senkit sem lep meg: 30 percenként a vonat újabb japán túristacsoportot hoz fel a hegyre, hogy egy svájci kutyával pózoljanak. A háttérben árult jégkrém itt helyi terméknek tekinthető.... (Kleine Scheidegg a Jungfrau-csoport lábainál, Berni kanton, Svájc, Pirisi G. felvétele)
A földrajzi térről a legfontosabb dolog, amit elmondhatunk, hogy heterogén, különböző tényezők változatos mozaikjából áll össze. Ugyanakkor a heterogenitása, bármennyire is egyedi tényezők kombinációja hozza is létre, nem véletlenszerű, hanem bizonyos, éppen a földrajz által kutatott és leírt törvényszerűségeknek felel meg.
A földrajzi teret a maga teljességében leképezni lehetetlen feladat. Mivel lényege éppen az interakciókban rejlik, bármely modell a valóság olyan leegyszerűsítését eredményezi, amely során sokat elvesztünk annak lényegéből. Ennek ellenére érdemes néhány elképzelést bemutatni.
Tóth József a földrajzi tér szerkezetét a tetraéder-modellen keresztül mutatta be. Az általa használt földrajzi tér (máskor társadalmi-gazdasági tér) fogalom a természeti és a társadalmi tényezők metszetéből jön létre, voltaképpen a szerzők maguk is ezen a modellen nevelkedtek, és ezt gondolták tovább a fentiekben közreadott módon. A modellt a későbbiekben, a településföldrajzi fejezetben részletesen bemutatjuk, most csak annyit bocsátanánk előre, hogy a tetraéder négy lapja megfeleltethető egyenként a természeti, társadalmi, gazdasági és infrastrukturális szféráknak. Ezek a szférák egymással az élek mentén kölcsönhatásban vannak.
Az elemzés kedvéért a földrajz sokszor – bár kimondatlanul – egyfajta rétegként értelmezi a földrajzi tér alkotóelemeit, amelyek szerkezete részben vagy egészben követi a más rétegeken lévőkét. Az egyes szinteken megjelenő struktúrák önmagukban is értelmezhetők, értelmezendők, ugyanakkor a földrajzi komplexitást csak több szféra együttes érzékelése, elemzése adhatja meg.
Az ábrán bemutatott modellen a rétegek száma tulajdonképpen szabadon növelhető, egyeseket másokkal ki lehet cserélni. Arra kívánjuk mindazonáltal felhívni a figyelmet, hogy a földrajz kutatásaiban legtöbbször ennek megfelelően dolgozik manapság: amíg a hagyományos (sokszor leginkább regionális) földrajz elsősorban vertikális metszeteket készített, mintegy „kutatófúrást” mélyített volna keresztül az egyes rétegeken, addig napjaink geográfiai vizsgálatai elsősorban arról szólnak, hogy az egyes régegeken belül tapasztalható törvényszerűségeket feltárják, ideális esetben nem feledkezve meg a kapcsolódási pontokról „felfelé” és „lefelé” is.
Egy másik, saját, az előbbiekből is épülő megközelítésünk a földrajzi tér összetettségére hívja fel a figyelmet. A földrajzi teret ugyanis egyszerre alkotják valós, fizikailag megfogható, megtapasztalható tértípusok, valamint nem fizikailag nem létező, virtuális terek.
Az egyén, akinek felfogása, észlelése, tapasztalatai és tevékenysége mentén írjuk le a teret, mindkét tértípusban él. Az ábrán az „alsó körben” szereplő térféleségek közül a fizikai tér a bolygónk fizikai környezetére, a Föld élettelen képződményeire, vagyis a geoszférákra (lito-, hidro- és atmoszféra) utal. Ennek a térrésznek a kutatásával leginkább a természeti (több nyelven fizikai) földrajz és segédtudományai foglalkoznak. Ebből a – vélhetően határtalan – térből csak speciális szeleteket hasznosít az emberiség, leginkább azt, ahol az élet feltételei biztosítottak. Ahol a fizikai tér úgy differenciálódott, hogy az élet is megjelenhetett, kezdődik a biológiai tér – tulajdonképpen megfeleltethetően a bioszférának –, amely a geoszférákat benépesítő élőlények, élő rendszerek összességét jelenti. Az antropogén tér már kifejezetten az emberiség által alakított, formált világokat fogja össze: a településeket, a településközi tér vonalas infrastruktúráját és egyéb létesítményeit, mint a társadalmi tevékenységek fizikai színtereit és manifesztumait. Ennek egy apróbb szelete az az individuális tér, amelyet az egyén használ, amelyben él, mozog, amelynek alakításához személyes tevékenységével hozzájárul, formál. Ezek a terek a fejlettség egy szintjéig térben is összefüggőek, míg bizonyos szinttől (életkor, jövedelem, életmód stb.) pályákkal összekötött foltokként írhatók le. A csecsemő individuális tere nem terjed túl a kiságyán, vagy a lakáson jó ideig, ahogyan a fejletlen társadalmakban élők térpályái sem lépnek túl gyakran 15-20 km-es távolságokat. Az életkor növekedtével kiterjed az individuális tér, mintahogyan a világban utazó üzletember vagy tudós távoli és kiterjedt tereit éli meg (esetleg alakítja) fizikai valójában.
A vonal felett ábrázolt virtuális terekkel sokkal kevesebbet foglalkozik a hagyományos geográfia, holott ezek a valós terekből és ezekre épülnek, mi több, az alakításukra született gondolataink (képzelet terei) is sokszor innen származnak. A kognitív tér összegzi mindazon képzeteinket, amelyek a fizikailag létező terekről magunk (szubjektumunk mentén) kialakítunk. A gondolatainkban, fejünkben élő (tér)képek vitathatatlanul a valós terekből építkeznek, annak speciálisan, szubjektíven szelektált részletei, ahol az általunk ismert vagy megélt, létező terek sajátos arányokkal és szerkezettel vannak jelen. A kibertér ennél valódibb és elvontabb is egyben: az általunk teremtett kommunikációs hálózatok, mindenekelőtt az internet révén létrejött mesterséges világ, térség szinonimája. Ezek mind virtuálisan létező helyek, amelyeken legalább annyira otthon érzik magukat a ma tizenévesei, mint apáik vagy nagyapáik tették azoknak a településeknek a közterein, ahol felnőttek. A valós térrel való kapcsolatot e hálózatok kézzel fogható elemei, pillérei (pl. szerverek és hálózatok), illetve a rendszerben alkalmazott valós helyszínekre utaló elnevezések (pl. chat szoba) testesítik meg. Ennek a térnek létező valós elemeire (pillérek) épülő, de a lehető legrugalmasabb szerkezete van, azaz az azt használó érdekei mentén alakul. Magunk, saját igényeink szerint használjuk, építjük, alakítjuk, ebben az attribútumában még a kognitív tereknél is cseppfolyósabb. Végül a fiktív terek az emberiség ősidő óta meglévő, alkotó fantáziáinak termékei. Általában csak az inspiráció és néha csak konkrét helyszínek révén, vagy akár sehogy sem kapcsolódnak a valódi világ tereihez. A teljes mértékben csak a képzelet szüleményének terei is tartalmaznak valós elemeket, hiszen ezen fiktív tereket is valós térként próbáljuk felépíteni (pl. Csodaország, Tündérország), esetleg vizualizálni. Éppen ezért, sokszor saját történelmük, nyelveik és földrajzuk is van ezeknek az „univerzumoknak”. Tolkien Középföldjének tünde-nyelveit a quenyát és a sindát világszerte – visszafogott becslések szerint is – több tízezren beszélik valamilyen szinten, mi több ehhez könnyedén szótárt is találunk – a kibertérben. A Star Trek világának klingonját talán valamivel kevesebben értik (ehhez is lelünk akár Klingon Nyelvi Intézetet is), foglalkoznak vele egyetemi kurzusok, mi több, a Csillagok Háborújának világából származó jedi-hitűnek vallotta magát – igaz, egyfajta tiltakozásképpen –a 2001-es népszámláláson Anglia és Wales népességének 0,8%-a, közel félmillió fő! A példákat hosszan lehetne sorolni, mindenesetre tény, hogy az írói képzelet régóta teremt világokat, a posztmodern fejlemény, hogy a rajongók ezeket továbbgondolják, aprólékosan kidolgozzák, hogy utána általában saját történeteiknek, szerep- vagy egyéb játékainak legyen míves színtere.
Figure 1.10. Ahol a tértípusok találkoznak: ez itt a Tatooine bolygó díszlete a Csillagok Háborúja űreposz "Baljós árnyak" című részéből. Ezt a fiktív helyet a valóságban Tozeur határában mutogatják jobb sorsa érdemes turistáknak. (Tunézia, Trócsányi A. felvétele)
A földrajzi tér szerkezetének van persze több másik, területileg is konkretizálható aspektusa. E tér ugyanis horizontálisan tagolható, illetve önmagától is különböző egységekbe szerveződik. Ezek az egységek nem csak a földrajzi vizsgálatok számára jelentenek kereteket, hanem a társadalmi térfelosztás alapjául is szolgál(hat)nak.
A földrajzi tér horizontális szerveződésének legelemibb formáját a centrum-periféria elmélet adja vissza, amelyet Immanuel Wallerstein nyomán szoktunk számos földrajzi jelenség magyarázataként alkalmazni. Erősen leegyszerűsítve, arra a nyilvánvaló összefüggésre hívja fel a figyelmet, hogy a földrajzi tér fentiekben is említett heterogenitása nem véletlenszerű. Szerkezetében a legfontosabb mintázatot az adja, hogy a meglévő fejlettségi különbségek területileg koncentráltan jelennek meg. Azokat a térségeket, ahol a különböző társadalmi tevékenységek az adott kor normáihoz mérten magas színvonalon zajlanak (beleértve nem csak a műszaki haladást és a gazdasági hatékonyságot, hanem a kultúrát és minden egyebet is) nevezhetjük centrumnak. Ezek a fejlődésben élen járó régiók abban az értelemben is, hogy itt születnek azok az innovációk, amelyek új utakat nyitnak meg a társadalom számára, szerves fejlődés, önkorszerűsödés jellemzi őket. A centrumok ráadásul a döntéshozatal helyei is, stratégiai értelemben, mint gazdasági, mint politikai, mint pedig katonai tekintetben is.
A perifériák ezzel szemben többé-kevésbé elmaradottak, amelynek mértéke változó lehet helytől, vagy az összevetés alapjától függően (egy példa: a Szovjetunió elmaradottsága a korban vezető Egyesült Államokhoz képest viszonylag nagy volt olyan termékek műszaki színvonalában, mint a háztartási elektronika, vagy személygépkocsik, de aránylag szerényebb például a rakétatechnika vagy a nukleáris technológia terén, amely így lehetővé tette a katonai egyensúly fennmaradását viszonylag hosszabb távon is). A perifériák fejlődése általában mintakövetésen alapul, sikerességük jórészt azon múlik, hogy a centrumokban létrejövő innovációkat mennyire képesek hatékonyan adaptálni. Folyamatos modernizációs kényszerben élnek, vagyis örökké a fejlődés gyorsításán dolgoznak, amely néha eredményes is lehet. Természetesen e két típussal nem írható le a világ térbeli rendje, így szólhatunk a félperifériákról is. Többségük iparosodó, vagy iparosodott ország, szinte minden esetben tőkés berendezkedéssel. Térbeli pozíciójuk is rendre a centrumok pereméhez kötött, ugyanakkor gazdaság- és államszervezetükben is keverednek a centrumokra illetve perifériákra jellemző jegyek. Jelentőségüket (történelmileg is) az adja, hogy térbeli, gazdasági, politikai, társadalmi hidakként funkcionálnak a világ polarizált rendszerében. Ezen országok legmarkánsabb csoportját ma leginkább BRIC-ként szokták emlegetni, négy legfontosabb államának (Brazília, Oroszország, India, Kína) rövidítése után.
Figure 1.11. Centrumok és perifériák a globális térben: az emberi erőforrás indexe (HDI) jól kirajzolja a világ fejlettebb és elmaradott térségeinek határát (United Nations Human Development Report adatai alapján szerk.: Pirisi G.)
A centrumok és a perifériák egymáshoz való viszonya vitatott dolog. A centrum általában birtokolja azokat a (katonai, gazdasági vagy egyéb) eszközöket, amely lehetővé teszi a periféria valamilyen szintű alávetését. Ez lehet nagyon nyílt, mint a 16. században, amikor az európai centrumtérség hatalmai brutális kegyetlenséggel érvényesítették fölényüket az azték és inka civilizációkkal és más amerikai őslakosokkal szemben, vagy lehet egészen bonyolult és kifinomult, mint ahogyan Európa legerősebb gazdasági hatalma igyekszik érvényesíteni befolyását az EU-n belül és azon kívül.
A centrum-periféria viszonyrendszer nem statikus, azaz mind időben, mind térben relatív. Elmozdulások voltak és vannak, számos példa mutatkozik sikeres felzárkózásokra, de akár az évszázadokra szóló leszakadásra is. A legtöbb esély erre a centrumok közvetlen peremén, a félperifériákon nyílik, de meglehetősen közismert Japán modernizációs ugrása a 19. század végén, vagy akár Kínáé napjainkban. Lefelé is vezet út: az itáliai városállamok messzire kerültek egykori dicsőségüktől és befolyásuktól, és ki hinné, hogy valamikor Lisszabon a nyugati világ kereskedelmének egyik legfontosabb központja volt? Mégis, ha a befolyás el is enyészik, a felhalmozott tőke jelentős részben megmaradhat, így a modern kor centrumai általában akkor is a világ fejlettségének élvonalában maradnak, ha szerepkörük csökken. A centrum-periféria viszonyrendszer relatív, így gyakorlatilag bármely térségen (és léptéken) belül kijelölhető az adott centrum, és hozzá képest meghatározhatók a perifériák: Budapestről nézve Miskolc, vagy Pécsről nézve Sellye periféria. Mégis, mindkettő centrumnak tűnik a maga környezetében, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vagy az Ormánságban.
A fenti, a közgazdaságtanból származó, és igen alapvető összefüggésekre rávilágító elmélet mellett a földrajzi tér szerveződési szintjeinek meghatározására három egymással részben versengő elméletcsoport is kísérletet tett. Mivel időnként utalunk majd rájuk a későbbiekben, ezért röviden ismertetjük ezek lényegét is.
Az időben legrégebbi tájelmélet alapját a természetföldrajzi tér egységei, a tájak képezik. Ezek hierarchikus rendszert alkotnak, geológiai, geomorfológiai és vízrajzi tényezők alapján képeznek egy-egy homogén egységet. Az elmélet lényege, hogy a tájak nem csak természetföldrajzi szempontból lényegesek, hanem a természeti viszonyok a földrajzi tér minden vetületét befolyásolják (esetleg meghatározzák – ez kicsit ízlés kérdése is). Ezzel az elmélettel egyébként reménybeli olvasóink már találkoztak, hiszen hagyományosan a hazai földrajzoktatás térfelosztásának alapját tulajdonképpen ez az elmélet adja.
Inkább csak történeti jelleggel kerül be a felsorolásba a gazdasági körzetelmélet, amely elsősorban a szocialista korszak geográfiájának vezérlő elve volt, és azt vallotta, hogy a földrajzi tér szerveződésének alapját a termelő tevékenységek térbelisége, az egyes termelő egységek egymással és a piacokkal való kapcsolatrendszere alkotja. Ezek különböző szintű (mikro-, mezo-, makro-) gazdasági körzeteket hívnak életre, amelyek a területi tervezés alapjául is szolgálnak. Az elmélet korszerűsített formában, de lényegi mondanivalóját megtartva tovább él a régióelméletekben. A különbség az, hogy a régiót már nem csak a termelés, hanem a legkülönbözőbb társadalmi tevékenységek (nyelv, vallások, etnikai hovatartozás, kulturális hagyományok, politikai rendszerek stb.) térbelisége alakítja ki. A régió részben komplex, önállóan életképes egység, részben pedig egyedi, a többi régiótól jól megkülönböztethető vonásokkal elkülönülő entitás, amely ráadásul saját identitással is rendelkezik.
A településföldrajzból származik, és részleteiben abban a fejezetben kerül bemutatásra a központi helyek elmélete, amely a települést tekinti alapegységnek, és a településközi kapcsolatok rendszeréből és irányaiból kiindulva építi fel a földrajzi teret szervező hierarchikus rendszert.
Végezetül, lezárva a földrajzi tér tagolásának általános kérdéseit, még egy, a szerzők világlátásához igen közel álló elméletet mutatunk be Tóth József munkássága nyomán. A földrajzi tér szerveződési rendszere eszerint kettős, részben alulról felfelé ható, spontán természetű, részben pedig felülről lefelé történő, mesterséges. Az előbbi azt jelenti, hogy a földrajzi térben akkor is létrejönnek különböző szerveződési szintek, ha az ember nem törekszik annak kialakítására (hasonlóan ahhoz, hogy a gazdaság is működött jóval azelőtt, hogy a közgazdászok elkezdtek volna gondolkodni annak miértjein). Az utóbbi viszont azt írja le, hogy a társadalom által életre hívott igazgatás (az állam) a saját maga (racionálisabb) működése érdekében, jellemzően felülről lefelé, kialakítja a maga hierarchikus rendszerét.
A spontán térszerveződés szintjei alulról felfelé haladva a település, a vonzáskörzet, a régió és az ország, neveket kaphatják a hazai példa nyomán, míg a mesterséges szintek, felülről lefelé építkezve az állam, a megye, a járás és a község/város (önkormányzat). Az azonos szinteken található párok nem felelnek meg teljesen egymásnak. Egy település nem feltétlenül egy igazgatási egység, több is, kevesebb is lehet annál. Egy járás (vagy kistérség, vagy ennek megfelelő alsófokú területi igazgatási egység) nem minden esetben esik egybe egy vonzáskörzet határaival – bár ideális esetben igen, és a magyar kistérségek egy jelentős része meg is felel ennek. A megye nem régió, és most nem arról van szó, hogy különböző igazgatási szinten találjuk őket napjaink Magyarországán, hanem arról is, hogy a megye általában nem éri el a régiótól megkívánt komplexitást. Így napjaink hazai fejlesztési régiói sem elégítik ki a régiókra vonatkozó földrajzi definíciót, hiszen például nem rendelkeznek az itt élők regionális identitással éppúgy, mint egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül erős régióközpontokkal. Az állam-ország fogalom különválasztása még összetettebb, a téma érzékenységéből következően leginkább a formális és funkcionális régiókhoz szoktuk őket hasonlítani. Az előbbinél az államhatár és az abból következő formális különbözőségek adják a határt, míg az utóbbinál az ott élők mindennapi rutinja, időről időre változó térpályái alakítják ki azt.
A fentiek talán segítettek annak megértésében, mivel is foglalkozik, mire is lehet jó a geográfia. Reményeink szerint egyértelműen kiderült, hogy tudományunk nem pusztán a földrajzi tájak és nevek ismeretéről szól, lényegesen több (és talán szebb is) a (nem értő) közvélemény által neki tulajdonított attribútumoknál. Perspektivikusan nem tantárgy, nem szak és nem csak tudomány. Látásmód, amely térben (is) észlel és rögzít jelenségeket, valamint folyamatokat, annak ok-okozati rendszerét keresve új és új szempontokat találva egyre részletesebben vizsgálja és érti a nekünk otthont adó Földet. A fenti szempontok közül – a címhez igazodva – többet is bemutatunk az elkövetkező fejezetekben.