A települések szerkezete

A klasszikus településmorfológiai típusok

A települések belső szerkezetét kétféle megközelítésben lehet vizsgálni. A klasszikus morfológia elsősorban a települési utcahálózat vizsgálata alapján különít el alaprajzi típusokat, míg a következő fejezetben tárgyalt funkcionális morfológia elsősorban a települési szerepkörök térbeli rendjét vizsgálja.

Az előbbi elsősorban a falvaknál releváns, még a legegyszerűbb város is többféle morfológiai, alaprajzi alaptípus keverékéből áll össze. Bármely település morfológiáját alapvetően meghatározza, hogy létrejötte fokozatos, hosszú történeti folyamat eredménye-e, vagy meghatározott alapítási aktushoz kötődik. Előbbi esetben a település jellemzően szabálytalan formakinccsel rendelkezik, míg utóbbi esetben az alapítás során általában valamilyen tervet követnek, amely meghatározza a település alapszerkezetét. Szabályosságot okozhat a termőföld használatának sajátos rendje is – nyilván ez csak falusi települések esetén releváns.

Szabálytalan alaprajzú települések közé soroljuk a halmaztelepüléseket, ahol a szabálytalanság az összes fontos morfológiai elemet (utcahálózat, telekfelosztás, a házak telkeken belüli elrendezése) felöleli. Tulajdonképpen házak rendszertelen halmaza, amelyek között a közlekedési útvonalak egy része idővel utcává formálódott. A típus világszerte ismert és elterjedt, alapformának is tekinthető, történetileg újra és újra visszatérő. A Kárpát-medencében is igen gyakori forma (bár ez részben már múlt időbe tehető).

Figure 3.17. Hagyományos mediterrán halmaztelepülés, zárt és többszintes struktúráival városias megjelenésű, de eredendően falusi település a Durance völgye felett (Lauris, Vaucluse megye, Franciaország déli részén, Pirisi G. felvétele)

Hagyományos mediterrán halmaztelepülés, zárt és többszintes struktúráival városias megjelenésű, de eredendően falusi település a Durance völgye felett (Lauris, Vaucluse megye, Franciaország déli részén, Pirisi G. felvétele)

A halmazfalvak sajátos magyar változatának tekinthető a kétbeltelkes halmaztelepülés (falu, mezőváros egyaránt lehet). Itt a funkciók térbeli különválásával van dolgunk: amíg a házak halmazszerűen helyezkednek el a belterületen, a hozzájuk tartozó ólaskertek tőlük függetlenül a település külső peremén. Jellemző még a típusra a sugarasan egy központi tér felé futó, kifelé szélesedő főbb utcák rendszere. Ma már történetinek tekinthető típus: a modern urbanizáció a felismerhetetlenségig átalakította ezen települések szerkezetét.

Figure 3.18. Körfalu sematikus rajza (szerk.: Pirisi G.)

Körfalu sematikus rajza (szerk.: Pirisi G.)

Egyfajta átmeneti, illetve jelentős részben archaikus formánbak szokás tartani az úgynevezett körfalut, a szakirodalomban is gyakori német nevén az ún. Rundling-et. Itt a házak többé-kevésbé szabályosan, egy központi térre néznek, nagyjából kör alakban véve körül azt, innen egyetlen utca vezet kifelé. Megjelenésében így erősen hasonlít a magyar – főleg a Nyírségben előforduló – bokortanyára, de ez utóbbi szórványtelepülés, míg a körfalu csoportos. A körfalvak evolúciójából szokás eredeztetni az orsós utcájú falut (Angerdorf), amelyben a központi tér megmarad, de elnyúlik, és mindkét végén megnyílik. Általában ebben a központi térben találjuk a templomot. Nem csak falvaknál fordul elő: orsós piacutcának tekinthető például Kassa központja is.

Figure 3.19. Orsós utcájú falu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Orsós utcájú falu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Az orsós utcájú falvak említésével már átcsúsztunk a másik alapvető típusba, a szalagtelkes települések csoportjába. Ezeknek a fő jellemzője, hogy a telekhasználat rendje szigorúan szabályozott. A hosszú, keskeny telek egyik végében (tipikusan az oldalhatáron) sorakoznak a lakóházak, rövidebb oldalukkal az utca felé. Utána következik a gazdasági udvar istállókkal, ólakkal, amit végül az általában keresztben álló csűr zár le, amin túl a kert következik. Alapformája az úti- vagy utcásfalu, amely eredetileg általában egyutcás, vagyis egyetlen út két oldalán alakultak ki a telkek és rajtuk a házak. A további utcák részben azokból a dűlőutakból jöttek létre, amelyek hátulról feltárták, megközelíthetővé tették a kerteket. Igen gyakori az a továbbfejlődési séma is, amelyben a hosszú, keskeny telkeken az egymást követő generációk újabb házat építenek az első tengelyének meghosszabbításában. Később a telket megnyitják, és utca alakul ki, gyakran zsákutca. Így a szalagtelkes falu jellemzően többutcássá válik. Ez a településforma tekinthető talán mind Magyarországon – főleg a Dunántúlon – mind pedig Közép-Európában uralkodónak.

Figure 3.20. Szalagtelkes utcásfalu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Szalagtelkes utcásfalu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Ránézésre hasonlít az előzőhöz, mégis külön típusba tartozik a sorfalu. A különbség az, hogy ugyan a telkek elrendezése hasonló, csak a beltelek (házhely, gazdasági udvar, konyhakert) folytatásában megjelenik egy keskeny csíkban a szántóföld is, amely itt egy tagban húzódik (a szalagtelkes falvak esetében az egy telekhez tartozó szántóföld általában több tagban, vagyis több darabban terül el a település határában). A sorfalunak két alaptípusa ismert, az egyik az erdőtelkes falu, amelynek tengelyében általában a völgyben patak folyik, és a telkek az erdőirtás által megtisztított hegyoldalban kapaszkodnak felfelé. A láptelkes falvak mocsarak lecsapolásával nyert területeken jöttek létre, gyakran aszimmetrikusak, vagyis a házak (és a telkek) csak az egyik oldalon (az ármentes térszínen) sorakoznak.

Figure 3.21. Erdőtelkes sorfalu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Erdőtelkes sorfalu sematikus rajza (Szerk.: Pirisi G.)

Végezetül vannak falvak, amelyek a mérnöki tervezés eredményeként teljesen szabályos, sakktáblaszerű utcahálózatot mutatnak. Ezek általában a legfiatalabbak: hazai viszonyok között a 17-19. században jöttek létre, tudatos letelepítések eredményként. Az általában derékszögben egymás keresztező utcák szabályos telektömböket fognak össze, amelyeken általában ún. teleklábas elrendezésben sorakoznak a szabvány méretű telkek. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a telkek a házaktól távol eső végüknél összeérnek, így azok, szemben a szalagtelkes elrendeződéssel nem közelíthetők meg hátulról. Napjainkban igen gyakori, hogy a korábban bőségesen mért telkeken a régebbi kertek egy részéből új telkeket, és a tömbök megbontásával új utcákat alakítottak ki, az alaprajzban is jelezve az egykori agrártelepülés funkcióváltását.

Figure 3.22. Csorvás sakktábla-alaprajza tipikusnak mondható Békés megyében (Trócsányi A. felvétele)

Csorvás sakktábla-alaprajza tipikusnak mondható Békés megyében (Trócsányi A. felvétele)

A falvak néhány alaptípusba besorolható alaprajzi rendszerei természetesen nem érvényesek a városokra. A legősibb városi települések minden bizonnyal halmazszerűek voltak, és ez a beépítési rendszer – vagy még inkább, mindenféle rendszer hiánya – dominál a középkori városokban, és ennek nyomán – mert az utcahálózat igen szívós, és sokszor évszázadokon keresztül is átöröklődik– napjaink történelmi belvárosait. Szintén nagyon hamar, még bőven időszámításunk kezdete előtt megjelennek azok a törekvések is, amelyek rendszerszerűvé kívánták tenni a városok szerkezetét. A Kr. e. 6. században a kisázsiai Milétosz görög városának már szabályos, rácsos, ha úgy tetszik, sakktábla-jellegű utcahálózata volt. Ettől kezdve ez az alaptípus újra és újra feltűnik olyan településeknél, vagy településrészleteknél, amelyek létrejöttekor előzetesen tervek készültek az épületek majdani elhelyezésekor. Van, amikor ez egyszerűen csak az áttekinthető, rendezett szerkezetet volt hivatva megteremteni (ld. pl. Alexandria), de volt, amikor az egalitárius eszmék szolgálatába állították a tervezést: Philadelphia telepesei hittek az emberek egyenlőségében, és mi sem fejezhetné ki ezt jobban, mint egy olyan, rácsos utcahálózat, amelyben nincsenek igazán kitüntetett pontok. Hazai viszonylatban is találunk szép példákat városaink beépítéséből: Pestnek a 19. században kialakult, mára a tágan értelmezett belvároshoz tartozó kerületei, de különösen Újlipótváros (XIII. kerület), vagy Győr belvárosa, ahol még a 16. században jelent meg a mai utcahálózat közvetlen elődje, amikor a régi püspöki vártól délkeletre a legnagyobb hazai erődváros épület ki a bécsi irányt oltalmazandó. Később ehhez a belvároshoz idomultak az erődövek elbontása után a 19. századi városrészek is.

Figure 3.23. Lisszabon belvárosa az 1755-ös földrengés után sakktábla-alaprajzzal épült újjá (Lisszabon, Portugália, Pirisi G. felvétele)

Lisszabon belvárosa az 1755-ös földrengés után sakktábla-alaprajzzal épült újjá (Lisszabon, Portugália, Pirisi G. felvétele)

A másik városi alapforma későbbi eredetű: a reneszánsz idején gyökerezik, majd a barokk korában szökken szárba az a gondolat, hogy az örökletesen kusza városokban úgy lehet utólagosan rendet tenni, ha a legfontosabb pontoknál sugárirányban összefutó széles főutakkal tárjuk fel a szerkezetet. Számos premodern és modern várost építenek át ebben a szellemben, a leghíresebb Párizs esete, ahol az akciót levezénylő prefektus neve az eljárást leíró köznévvé vált (haussmannizálás). Számos új várost is építettek ilyen szellemben, a leggyakoribb tankönyvi példa Karlsruhe, de Washington alapvetően sakktábla alapú utcahálózatát is áttörték néhány diagonális sugárúttal, amelyek a Capitolium és a Fehér Ház előtt futnak össze. Később a körutakkal kiegészített sugárutas szerkezetet felhasználták, amikor a 19. század végén gyorsan növekedő, szűkös koraújkori csigaházukat levető nagyvárosoknak kellett új szilárd belső vázat kialakítani. Így vált a Ring és a becsatlakozó sugárutak Bécs, a kis- és nagykörút, valamint sugárútjaik Budapest nagyszerkezetének alapelemeivé.

A modern kor városrendezési törekvéseit a nagyszerkezet szintjén elsősorban az mozgatta, hogy miképpen lehet a hihetetlen mértékben megnövekedett városi autóközlekedést menedzselni. A 20. század második felében sokáig erre a kérdésre a legfőbb válasz az egyre nagyobb áteresztő-képességű, soksávos főutak kiépítése volt, amelyek egyre inkább a városba bevezető sugárutak és az azt körülvevő autópálya gyűrű(k) rendszerévé állt össze. A modern városok egyre inkább – ahol ezt természeti tényezők másként nem határozták meg – körszimmetrikussá, vagy legalábbis ahhoz közelivé váltak, ráadásul térben rendkívüli módon szétterjedtek. Ezzel párhuzamosan, a lakóövezeteknél a cél éppen az átmenő forgalom kirekesztése lett, amelyet többek között az utcák kanyargós lefutásával kívántak megoldani. Ebből keletkezik a modern városszerkezet sajátos ritmikája, amelyet a lehetőleg minél egyenesebben vezetett főtengelyek, és az azok által kiszolgált, önmagukban félig-meddig zárt, és egy alapszolgáltatási egységet képező lakónegyedek rajzolnak ki. Utóbbiak szomszédsági egységként működve városszociológiai, közösségfejlesztési célokat is szolgálnak. A 21. századra ez elsősorban szemléletében változott meg: már nem a közlekedésnek való megfelelés, az egyre autó-barátabb városszerkezet kialakítása lett a cél, hanem éppen ellenkezőleg, a forgalom csillapítására törekednek a várostervezés eszközeivel. A cél, hogy a polgár gyalog, tömegközlekedéssel vagy kerékpárral jusson el egyik helyről a másikra, ami a szerkezetben a korábbi széles közlekedési tengelyek helyett gyakran a tekervényes, kisebb kapacitású utcák hálózatából felépített, organikusnak szánt rendszerek formálódnak. Egy mai európai város, amely keresztülment a fejlődés mindeme szakaszán, általában egyaránt magában hordozza a premodern, modern és posztmodern elemeket is, szerencsés esetben harmonikus egésszé egyesítve azokat. Éppen ezért, a falvakkal ellentétben, a városok alaprajz szerinti csoportokba sorolására tett kísérleteket fenntartásokkal kell kezelni.

Figure 3.24. Városi kertek a világ egyik legmagasabb épületének lábánál. A lokalitás sajátos szigetei a nagyváros kaotikus dzsungelében (Trócsányi A. felvétele a Taipei 101 épületből készült, Tajpej, Tajvan)

Városi kertek a világ egyik legmagasabb épületének lábánál. A lokalitás sajátos szigetei a nagyváros kaotikus dzsungelében (Trócsányi A. felvétele a Taipei 101 épületből készült, Tajpej, Tajvan)

Funkcionális városmorfológia

A városok esetében a fizikai szerkezetnél sokkal izgalmasabb kérdés, hogy az egyes funkciók és társadalmi csoportok hogyan helyezkednek el a városi térben. Erre ugyanúgy különböző modellek születtek, mint ahogy a telephelyelméletek igyekeznek magyarázni a gazdasági tevékenységek térbeli pozícióját. A településeken belüli tagozódás gyökerei igen régre nyúlnak vissza. Tulajdonképpen, amióta vannak ismereteink nagyvárosokról (Alexandriáról, Rómáról) azóta tudunk a városrészek differnciálódásáról (utóbbi esetében elég jól rekonstruálhatók a divatos, kedvelt városrészek, és az olyan rossz hírű körzetek, mint a Suburra, amely elsősorban a vörös lámpás negyedeiről volt ismert), ezt a középkorban gyakran jogi eszközökkel is elősegítik, külön negyedeket hozva létre például a zsidóknak (elsőként a Velence Cannaregio negyedében fekvő Ghetto), vagy a külföldi kereskedőknek (például Novgorodban, vagy Bergenben a Hansa negyedei), illetve az azonos céhbe tartozó kézművesek is gyakran koncentrálódnak egy helyen. Mégis, a modern nagyvárosok tagolódását leíró elméletek Amerikában születtek meg, ahol a nagyvárosok fejlődését nem nagyon befolyásolták a történelmi előzmények, a társadalmi szerkezet pedig minden másnál összetettebb volt.

A chicagói iskola és a humánökológiai városmodellek

A Chicagói Egyetem az elsők között létesített szociológiai tanszéket, és ennek kutatói a település részletes, körzetekre bontott népszámlálási adatai birtokában kezdték el vizsgálni az egyes társadalmi csoportok térfoglalását a városban. A sorban az első Ernest Burgess 1926-os datálású koncentrikus városmodellje volt, amely tulajdonképpen Chicago szerkezetének leegyszerűsített sémáján alapult. Fő eleme, hogy a városok növekedése koncentrikus körök (éppenséggel Chicago esetében félkörök) mentén megy végbe. Az egyes koncentrikus övezetek eltérő társadalmi csoportoknak adnak helyet. Burgess hét zónát különböztetett meg, ezek belülről kifelé haladva a következők voltak:

  • A „Loop”, amely a belváros helyi elnevezéséből származó kifejezés, voltaképpen azonos a későbbiekben elterjed CBD-vel, vagyis a central business district-tel, a központi üzleti negyeddel. Magas beépítés, magas bérleti díjak, ebből adódóan szinte kizárólag üzleti funkciók jellemzik.

  • A második zóna, avagy az átmeneti övezet (zone in transition). Az átmenet ebben az esetben inkább lecsúszást jelent: valamikor szebb napokat látott egykori lakóterület, amelyben a modell idején már jelentős volt a (kisebb) ipari jellegű tevékenységek aránya, különösen annak belső peremén. A külső részen az alacsony presztízsű lakónegyedek dominálnak, a valamikor divatosnak és felkapottnak számított városi házakat kisebb lakásokra osztották, azok építészetileg egyre lepusztultabbá válnak. Az eredeti népességnek az a része, amely meg tudta őrizni társadalmi státuszát, kifelé, a város pereme felé mozog a negyedből, helyben hagyva az idősebb és kevésbé tehetős rétegeket. Helyükre költöznek be – ne feledjük, az 1920-as években vagyunk – az első generációs bevándorlók. Ezzel intenzívvé válik a terület lepusztulása, és benne etnikai alapon szerveződő zárványok, vagyis gettók (China Town, Little Sicily) jönnek létre. Ebben a zónában – amely távolról sem egységes – találjuk a valódi slum-okat is, vagyis a mint építészeti, mint társadalmi értelemben lepusztult negyedeket.

  • A harmadik zóna elsősorban a „kékgallérosok”, vagyis az átmeneti zónából sikeresen kiszakadt ipari munkások és családjaik otthonait tömöríti. A területe egyben ipari zóna is, így munkába járás számukra olcsón megvalósítható.

  • A negyedik zóna a magasabb minőségű lakóövezetet jelenti, ahol a jól karbantartott, divatos apartmanházak és a magánházak jelentik a beépítés fő típusát. Ez a középosztály otthona, gyakran megjelennek benne decentrumok, vagyis olyan kisebb alközpontok, magterületek, ahol a helyi népesség vásárlási igényeit kiszolgáló kereskedelmi vállalkozások tömörülnek.

  • Az ötödik zóna az ingázók övezete, akik 30-60 percet utazva érik el a CBD-ben lévő munkahelyeiket. Agglomerációs települések, szuburbiák, szinte kizárólag családi házas beépítéssel.

  • Végül az utolsó két zóna közül a hatodik a települést körülvevő mezőgazdasági területeket, a hetedik pedig tágabb értelemben vett települési környezetet, az ún. hinterland-ot (szó szerint: hátország) foglalja magában.

    Figure 3.25. Burgess koncentrikus városmodellje (egyszerűsítve, szerk.: Pirisi G.)

    Burgess koncentrikus városmodellje (egyszerűsítve, szerk.: Pirisi G.)

A Burgess-féle modell, annak ellenére, hogy lényegében egyetlen város alapján alkották meg, és számos későbbi kritikával illették, meglehetősen elterjedtté vált a városföldrajzban. Az alapvető felismerését, hogy a különböző státuszú társadalmi csoportok elhelyezkedése szabályszerűségeket követ, később sem kérdőjelezték meg. A magyar településföldrajzba Mendöl Tibor a fejezet elején többször hivatkozott Általános településföldrajzán keresztül jelenik meg némileg átalakított formában, és onnan aztán részévé válik még a középiskolai földrajzoktatásnak is. Ebben a modellben belső munkahelyi övről (vagyis city-ről, megfelel a CBD-nek), belső lakóhelyi övről (tulajdonképpen az átmeneti övezet a Burgess-modellben), külső munkahelyi övről (ipari zóna, némi alacsony státuszú lakófunkcióval) és külső lakóhelyi övről beszélünk (hazai viszonyok között elsősorban lakótelepek, illetve más kiterjedt lakóövezetek). Ezeket az övezeteket gyakorlatilag a várostervezési szakma is átvette (amely amúgy is az urbanisztikai gondolkodást meghatározó funkcionális elkülönítés elve alapján működött, vagyis egymástól térben elválasztva helyezte el egy település lakó, központi, munkahelyi és rekreációs funkcióit, nagy kiterjedésű homogén övezeteket hozva létre. De ennek ellenére Magyarországon a piaci tényezők, elsősorban az ingatlanpiac hiánya miatt 1990 előtt a zónák között jelentős funkcionális keveredés volt tapasztalható. Budapest és részben a hazai vidéki nagyvárosok is éppen ezért igen izgalmas kísérleti terepei voltak a városok belső szerkezetével kapcsolatos kutatásoknak az 1990-es években, amikor a piac erői elkezdték formálni a korábban kialakult városszerkezetet. Ladányi János, Szelényi Iván, Elisabeth Lichtenberger, Kovács Zoltán és újabban Egedy Tamás kutatási alapján jól ismerjük ennek a folyamatnak a részleteit is. Tulajdonképpen az mondaható el, hogy kedvező táptalajra lelve szinte mindazon történések megismétlődtek, amelyek az 1920-as évek Chicagóját is jellemezték: slumosodás, gettóképződés, vagyoni alapú szegregáció, lepusztuló és felértékelődő városrészek, city-képződés, az elővárosok robbanásszerű fejlődése.

Visszakanyarodva a chicagói iskola humánökológiai modelljeihez, Burgess elméletével szemben igen hamar megjelent egy rivális elképzelés a városok szerkezetének alakulásáról. Homer Hoyt 142 amerikai város szerkezetét elemezve és a lakások átlagos értékét térképezve arra a következtetésre jutott, hogy a városok szerkezetét a szektorokra alapuló modell sokkal inkább leírja, mint a koncentrikus körök rendszere. Az ún. szektormodell alapja, hogy a városok fejlődése során a központokban tulajdonképpen a különböző funkcióknak egyfajta keveréke jön létre, majd a bővülés során az egyes funkciók egy-egy szektor mentén kezdenek egyre több és több teret foglalni. Ezeknek tengelyét gyakran fő közlekedési pályák képezik. Ennek fő motivációját nem a Burgess által leírt keresleti tényezők jelentik (vagyis hogy az egyes társadalmi csoportok hol keresnek maguknak lakóhelyet) hanem a kínálatiak, vagyis hol épülnek fel a számukra megfelelő ingatlanok.

Figure 3.26. Hoyt szektormodelljének leegyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

Hoyt szektormodelljének leegyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

A harmadik klasszikus modell Chauncy Harris és Edward Ullman nevéhez fűződik (1945). A többmagvú város modellje azon alapszik, hogy a legtöbb valódi nagyváros nem egyetlen CBD körül fejlődött ki koncentrikusan, hanem több, korábban önálló mag körül kialakult részek összeolvadása révén jön létre. Ezeknek a magvaknak az elhelyezkedése és növekedése különböző tényezők által meghatározott, mint például az a tény, hogy bizonyos tevékenységek csak meghatározott körülmények között települnek (például az ipari üzemnek vasúti összeköttetésre van szüksége), hogy a hasonló tevékenységek gyakran földrajzilag is egy helyre tömörülnek a kooperációból és a közelségből fakadó előnyök kihasználására, továbbá, hogy más tevékenységek éppen ellenkezőleg, kizárják egymás egy környéken belüli jelenlétét.

Figure 3.27. A többmagvú város modelljének egyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

A többmagvú város modelljének egyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

További városmodellek

A neoklasszikus közgadaságtan követői által megalkotott ún. trade-off modell a városok belülről kifelé történő koncentrikus bővülésén alapul, amelynek hajtóereje a befektetők hozzáférése a belváros közeli területekhez, illetve ennek költségvonzatai. Lényege, hogy az egyes tevékenységek jövedelmezősége összefüggésben van azzal a távolsággal, amely a területet a város központjától elválasztja, azzal jellemzően fordítottan arányos. Vagyis minél távolabb van például egy irodaház a városközponttól, annál alacsonyabb díjat lehet felszámítani a bérlőknek, tehát a befektetés jövedelmezősége annál kisebb. A zónákat az alakítja ki, hogy a kapcsolat nem egyformán szoros a különböző tevékenységeknél, vagyis minden területnek meglesz az a jellegzetes tevékenységi formája, amelyből aránylag a legnagyobb profit érhető el.

Figure 3.28. A trade-off modell magyarázza az amerikai stílusú belvárosok (CBD-k) igen intenzív területhasználatát, magas, sokszor 100 emeletet is meghaladó beépítését. Újabban a várostervezők és a befektetők is előszeretettel alakítanak ki igen magas presztízsű - és árú - lakásokat is ezekben az épületekben. Szliuettjük, az úgynevezett "skyline" az újvilági városok meghatározó egyéni azonosítója (Brisbane, Queensland, Ausztrália, Trócsányi A. felvétele)

A trade-off modell magyarázza az amerikai stílusú belvárosok (CBD-k) igen intenzív területhasználatát, magas, sokszor 100 emeletet is meghaladó beépítését. Újabban a várostervezők és a befektetők is előszeretettel alakítanak ki igen magas presztízsű - és árú - lakásokat is ezekben az épületekben. Szliuettjük, az úgynevezett "skyline" az újvilági városok meghatározó egyéni azonosítója (Brisbane, Queensland, Ausztrália, Trócsányi A. felvétele)

Európai hátteréből kiindulva Philip Mann 1965-ben egy tipikus brit középváros modelljét alkotta meg Burgess koncentrikus alapjaira építve, olyan tényezőkkel is kalkulálva, mint az uralkodó nyugati szelek, amelyek a lakó- és ipari negyedek elhelyezkedését befolyásolják. Kearsley modelljében szintén Burgess-ből indul ki, illetve igyekszik kiterjeszteni Mann eredményeit általánosabb feltételek közé, tulajdonképpen annak Észak-Amerikára érvényes kiterjesztését alkotva meg.

Figure 3.29. Mann modelljének egyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

Mann modelljének egyszerűsített sémája (szerk.: Pirisi G.)

James E. Vance 1964-es „urban realms” (városi övezetek, vagy akár városi „tartományok”) modelljében a San Francisco-i agglomeráció (amely földrajzi fekvése miatt, tudniillik, itt egy tengeröblöt határoló, erősen tagolt földterületről van szó) alapján fogalmaz meg általános észrevételeket, már egy autóra alapozott társadalom keretei között. Tulajdonképpen a többmagvú modell továbbfejlesztésével arra a következtetésre jut, hogy a kiterjedt városi agglomerációkban olyan félig-önálló új, viszonylag jól körülírható urbánus zónák emelkednek ki, amelyek mindegyike már saját belvárossal rendelkezik, így a hétköznapokban szinte független a központi CBD-től. Ezeket nem az eredeti modell, hanem annak továbbfejlesztése kapcsán gyakran nevezik edge-city-nek (peremvárosnak) is, érzékeltetve, hogy a tradicionális, monokultúrás lakófunkció egy bonyolultabb, tagoltabb struktúrának adta át a helyét az agglomeráció számos pontján.

Figure 3.30. Vance "urban realms" modellje (Heineberg 2007 nyomán szerk.: Pirisi G.)

Vance "urban realms" modellje (Heineberg 2007 nyomán szerk.: Pirisi G.)

White 1987-ben alkotta meg modelljét, már előretekintve, a 21. század városáról. Ebben egyfajta kísérlet történik a korábbi modellek szintézisének megteremtésére, a szerkezet tartalmaz szektorális, koncentrikus és többmagvú elemeket egyaránt. Az általa elkülönített zónák a következők:

  • A magterület (CBD), amely továbbra is a város központjaként funkcionál, pénzügyi, irányítási, kulturális és számos más szerepkört tömörítve

  • A belvárost körülveszi a stagnálás zónája: a CBD vertikálisan és nem horizontálisan terjeszkedik, a befektetők elkerülik ezt a területet, amely így a slumosodás fő térsége is. ezt célozzák a különböző revitalizációs programok, de van példa arra is, hogy szinte teljes egészében elbontják a hagyományos beépítést.

  • A szegénység „zsebei”: olyan kisebb kiterjedésű erőteljesen szegregált (vagyis a környezetétől eltérő, homogén, alacsony státuszú népességnek otthont adó) területek, amelyek a társadalom peremén élő csoportok lakóhelyei, mint például hajléktalanok, diszfunkcionális családok, szenvedélybetegek, némely kisebbségi csoportok. Ezek a slumok többnyire a stagnálás zónájában, illetve néhány régebbi szuburbiában is megtalálhatók.

  • Elit enklávék: mivel a felső osztályok lényegében szabadon választhatnak lakóhelyet, képesek függetleníteni magukat a városok problémáinak jelentős részéről. Ellenkező előjellel, de szintén szegregált területek, többnyire a városperemeken, de néhány különleges státuszú belvárosi térségben is.

  • A "szétszórt középosztály" foglalja el a legtöbb helyet a modern nagyvárosban, elsősorban a központi város pereme, és az ún. fringe, vagyis a város-vidék határterület között. Jellemző erre a zónára a társadalmi sokszínűség. A belső, idősebb, konszolidáltabb szomszédságokban az eredeti családok már gyakran elköltöztek, helyüket a még mindig általában elkülönülten letelepülő afro-amerikai középosztály foglalja el. A peremek felé találjuk a klasszikus amerikai elővárosi népességet, családi házas beépítéssel, ahol bőségesen mérték a rendelkezésre álló teret. De itt sem egységes teljesen a kép, megjelenhetnek etnikai közösségek, és a családi házas térségeket időnként felváltják az egyedülállók által benépesített apartmanházak.

  • Ipari zónák és egyéb nem lakófunkciójú területek: az ipari parkok, kutatóközpontok, egyetemi campusok, üzleti- és irodanegyedek egyre nagyobb helyet foglalnak el, és közvetett módon is egyre jelentősebb hatást gyakorolnak a város szerkezetére. A mögöttük álló szervezetek jelentős befolyással, lobbierővel rendelkeznek, és képesek hatást gyakorolni a szabályozási folyamatra, beleértve a település szerkezetére vonatkozó tervezést is. Ezekre a tevékenységekre is jellemző, hogy egyre inkább zöld mezős területeket foglalnak el, „parkok”-at, amelyek gyakran negyedekbe tömörülnek, és a jobb megközelíthetőség miatt a városok peremein, autópályák, gyorsforgalmi utak csatlakozásánál találnak helyet maguknak. A tematikus parkok szintén a posztmodern városfejlődés jellegzetes elemei: aquapark, kalandpark, ipari park vagy akár infopark.

A posztmodern nagyvárosok néhány jellegzetes térformáló jelensége

A városok belső viszonyaira mindig két különböző erő lesz hatással: a piaci viszonyokban a társadalom spontán, autonóm folyamatai, a lakosság és a vállalkozások helykeresése tükröződik: mindkettő keresi az ideális (lakó/telep)helyet. Ezzel együtt, de talán helyesebb, ha azt mondjuk sokszor ezzel szemben hatnak a közösségi tervezés és fejlesztés energiái: olyan célok megvalósítása érdekében vetik be őket, amelyek a közösség értékválasztása szempontjából jelentősek, de a piaci szereplők céljaival nem egyeznek meg, így erre forrásokat sem biztosítanak. A közösségi tervezés legfontosabb általános célja napjainkban talán úgy fogalmazható meg, hogy egyszerre kell versenyképes, élhető és fenntartható települést teremteni (lásd még a sikeres városról írtakat) – ezek a célok egyébként inkább kiegészítik, mint kizárják egymást.

Ennek érdekében az egyik legfontosabb részcél az ésszerű terület-felhasználás. Ennek persze van egy piaci aspektusa is, de ott ahol a vállalkozók éppen nem látnak fantáziát egy terület hasznosításában, vagy a hasznosításról vallott elképzeléseik alapvetően eltérnek attól, amit a polgárok közössége – kevésbé fellengzősen ez a város vezetését jelenti – elképzel, akkor ott közösségi erőforrások mozgósítására van szükség annak érdekében, hogy az egyes helyek megtalálják a lehető legjobb funkciót. Napjaink átalakuló városi tereinek többségét a belső kerületekben kell keresnünk. A közvetlen belvárosok esetében általában kevés a tervezők, vagy akár az ingatlanbefektetők mozgástere, hiszen itt nagy értékű ingatlanok vannak: az újvilági (amerikai, kanadai és ausztrál) valamint újabban japán és kínai települések esetében ez általában magasépületeket, felhőkarcolókat jelent. Európában a városok belső magja többnyire történelmi, műemlékekkel telezsúfolt, védett terület. Éppen ezért azokban a városokban, ahol a kellő kereslet megvolt, a belvárosokon kívül épült ki jelentősebb irodanegyed: Frankfurtban az egykori városfal helyén húzódó körutak mentén, Párizsban egy önálló városnegyedbe tömörülnek (La Défense).

Figure 3.31. A felhőkarcolók övezete Frankfurt történelmi belvárosának peremén (Frankfurt am Main, Németország, Pirisi G. felvétele)

A felhőkarcolók övezete Frankfurt történelmi belvárosának peremén (Frankfurt am Main, Németország, Pirisi G. felvétele)

Sokkal több feladatot adnak a White-féle stagnáló, de helyesebben voltaképpen Burgess-féle átalakuló zónák (ideértve a koncentrikus modell harmadik, ipari zónáját is). Ez az a terület, amely az utóbbi évtizedekben a leginkább differenciált fejlődési pályákat járta be, városról városra különbözve. Itt mind a piac, mind a közösség talál terepet a beavatkozásra, rehabilitációs programok indítására. A cél tulajdonképpen közös: az alulhasznosított területek újbóli bevonása a város vérkeringésébe. Az alulhasznosított, vagy hasznosítatlan területeket barnamezőknek nevezzük. Ezek eredeti funkciójukat mára nagyrészt elvesztették, és sok esetben számos problémával terheltek: környezetszennyezés, bonyolult tulajdonviszonyok, társadalmi feszültségek kapcsolódnak hozzájuk. Szűkebb értelemben csak az egykori ipari, közlekedési vagy katonai objektumokat nevezik barnamezőnek, de egy másik – bár nem általánosan elterjedt – megközelítés ide sorolja a környezetéhez képes alulhasznosított lakóterületeket, de eredetileg szociális célokat szolgáló ingatlanok (kórházak, iskolák, akár templomok is) kerülhetnek ebbe a kategóriába. Ilyeneket pedig szép számmal találunk az átmeneti zónában és a vele határos ipari övezetben.

Figure 3.32. Egy nem szokványos funkcióváltás: templomból lakóépület Groningenben (Hollandia, Pirisi G. felvétele)

Egy nem szokványos funkcióváltás: templomból lakóépület Groningenben (Hollandia, Pirisi G. felvétele)

Ezek a terek megteremtik a lehetőséget olyan átfogó programok indítására, mint a londoni Docklands-projekt, a berlini fal helyén a két városrész „varratának” megteremtése egy új városközponttal (Potsdamer Platz), vagy akár, ha már Berlinben vagyunk, a nemrégiben bezárt Tempelhof-repülőtér újrahasznosítására vonatkozó elképzelések. Budapesten példaként hozható fel a milleneumi városközpont: a Nemzeti Színház, a mellette épült Művészetek Palotája, és ettől északra húzódó újonnan beépült iroda- és lakóépületek egy olyan területen, ami korábban raktáraknak, rakpartnak, vágóhídnak és iparvágányoknak adott helyt. A lakóterületek rehabilitációja jellemzi a budapesti Korvin-szigony projektet vagy az egykori zsidónegyed átalakulását – utóbbi egyben az örökségvédelmi és üzleti szempontok ütközésének is szemléletes példája.

Figure 3.33. Az a szerencsés, ha minden korban születnek markáns, jellegadó épületek egy városban. A Potsdamer Platz iroda- és bevásárlóközpontja sajátos belső teret létrehozó kialakításával az újjászülető Berlin egyik fontos igazodási pontja. (Pirisi G. felvétele)

Az a szerencsés, ha minden korban születnek markáns, jellegadó épületek egy városban. A Potsdamer Platz iroda- és bevásárlóközpontja sajátos belső teret létrehozó kialakításával az újjászülető Berlin egyik fontos igazodási pontja. (Pirisi G. felvétele)

A jelentősebb barnamezős programok általában a funkciók diverzifikálására, sokszínűbbé tételére törekednek. Ezzel nem csak a környezeti és gazdasági értelemben vett fenntarthatóság felé tesznek lépéseket, hanem azt is igyekeznek elkerülni, hogy a ma rehabilitált területek holnap újra barnamezővé váljanak. A rehabilitált városközpontokban általában olyan lakóingatlanok jönnek létre, amelyek már áraik révén is a tehetősebb rétegeket vonzzák. A belvárosi lakásokat elfoglaló új csoportok ráadásul inkább a fiatalok közül kerülnek ki: számukra elfogadható kompromisszum a kicsi, de drága lakás, hogy ha olyan helyen fekszik, ahonnan elérhető a nagyváros minden izgalma és szolgáltatása. A folyamatot dzsentrifikációnak (gentrification) nevezzük, a beköltözők a yuppie-k, akik nagyon gyakran dinkie-k is egyben…. Feloldva a rövidítéseket: olyan fiatal középosztálybeli, vagy ennél magasabb hátterű családból származó, jellemzően fehérgalléros munkavállalók (young urban professional), akik a „double income no kid” (vagyis dupla jövedelem gyerek nélkül, két keresős családmodell, ráadásul jellemzően két jó fizetésre) elvét vallják.

Figure 3.34. Dzsentrifikáció egy hazai vidéki nagyvárosban: a Búza-tér új beépítése Pécs történelmi belvárosának peremén (Pirisi G. felvétele)

Dzsentrifikáció egy hazai vidéki nagyvárosban: a Búza-tér új beépítése Pécs történelmi belvárosának peremén (Pirisi G. felvétele)

Szintén a belvárosok felé mozgó, de jóval kevésbé magas árfekvésű helyeket keresnek a városi kreatívok. Az előbbieknél fiatalabb, alacsonyabb jövedelmekkel rendelkező csoport, akik (egyelőre) még nem a jól fizetett céges állások hátterével rendelkeznek. Tágabb értelemben ide számíthatjuk az egyetemistákat, az önálló vállalkozásukkal próbálkozó fiatalokat, illetve mindazokat, akik számára a városok nyüzsgő élete jelentett e inspirációk és a kapcsolatok fontosabbak a státuszszimbólumokban megnyilvánuló anyagi értékeknél. Tulajdonképpen a város-rehabilitáció „pionír-társulásainak” is tekinthetjük őket (a biológiából kölcsönzött kifejezéssel), hiszen még jóval azelőtt megjelennek, hogy megszületnének a fent említett magas presztízsű új lakóingatlanok. Így gyakran régi lepusztult bérházakban, akár egykori ipari ingatlanokban kialakított egylégterű lakásokban, loftokban (hogy aztán a modern és elit belsőépítészek közreműködésével tervezett loftok csillagászati összegekért cserélnek gazdát a felsőbb osztályok tajgai között) találkozhatunk velük – Budapesten ez a mára már idegenforgalmi nevezetességgé vált romkocsmák világa.

Figure 3.35. A városi kreatívok egyik fő ismertetőjegye a "másként lakás". Nyugat-Európa csatornákkal sokszor teletűzdelt nagyvárosai bőségesen kínálnak lehetőséget a lakóhajóknak (Amszterdam, Hollandia, Pirisi G. felvétele)

A városi kreatívok egyik fő ismertetőjegye a "másként lakás". Nyugat-Európa csatornákkal sokszor teletűzdelt nagyvárosai bőségesen kínálnak lehetőséget a lakóhajóknak (Amszterdam, Hollandia, Pirisi G. felvétele)

Ezek a folyamatok persze nem tüntették el az átmeneti zóna hagyományos jellegzetességeit, a slumokat és a gettókat, ugyanakkor a belvárosi közeli helyeken gyakran csökkenti a kiterjedésüket. A településrészek életciklusa azonban a maga könyörtelen logikájával működik, és Európában a slumosodás súlypontja átkerül a hagyományos belváros peremi helyekről a korábbi modell munkás-lakásainak térségére. Ez nem csak Magyarországon, hanem Európa számos más országában is a háború utáni nagypaneles, tömbházas beépítésű, napjaink igényeinek elég nehezen megfeleltethető lakótelepek. A probléma részben generációs jellegű: a hetvenes években tömegesen elkészülő lakásokba beköltöző fiatal családok mára már nyugdíjas korúak, sok esetben elköltöztek. Helyükre pedig alacsonyabb státuszú népesség költözött be. Ezek a sivár, városközponttól távoli monofunkciós lakónegyedek nem vonzóak a fiataloknak, így a belváros esetében vázolt megújulási utakra kevés az esély. Ehelyett ezek ma igen gyakran gettósodnak: Magyarországon még inkább csak szociális különbségek vannak (bár ebben is megjelenik már az etnikai elem, akár a budapesti Havannna-lakótelepre, akár miskolci Avas-lakótelepre gondolunk), de a bevándorló háttér igen erőteljesen jelenik meg az etnikailag egyre heterogénabbá váló Európában. Németországban török és délszláv, Franciaországban elsősorban arab és afrikai eredetű közösségek alakultak itt ki. Utóbbi esetében aránylag gyakran kerülnek címlapra ezek a külvárosok, évről évre szinte rendszeressé váló összecsapások történnek itt a rendőrség és a munkanélküliség valamint a kirekesztettség érzése miatt tiltakozó lakosok között. A megoldás nagyon nehézkesnek tűnik, mivel építészeti szempontból a lakótelepek átalakítása nehézkes, így vonzó lakóingatlanok teremteni itt szinte lehetetlen. A német út e tekintetben talán a leghatékonyabb, de egyedi adottságok miatt nem követhető. Mivel az egykori NDK-t alkotó szövetségi államokból körülbelül egy millió német vándorolt nyugatra az egyesítés után, és mivel ezek a városok a továbbra is magas munkanélküliség miatt nem igazán vonzóak a bevándorlók számára, jelentős mennyiségű panellakás maradt üresen. Ez lehetővé tette panelházak, egész lakónegyedek elbontását, amely városképi, rehabilitációs és egyéb céljain túl a túlkínálat megszűntetésével segít normálisabb viszonyokat teremteni az ingatlanpiacon is.

Európán kívül a slumosodás egészen más dimenziókat ölt. Ha a nyugati nagyváros bizonyos részeire azt is mondjuk, hogy erkölcsileg és építészetileg leavult, mint mondjunk az afrikai, ázsiai és latin-amerikai metropoliszok határában terjeszkedő, elképesztő méretű nyomornegyedekre? Ezekben az országokban a népességrobbanás és a vidéki életlehetőségek hiánya anélkül hajtja emberek millióit a városokba, hogy ott legalább reményük lenne a tisztességes megélhetésre. Hajlékaik a legelemibb létfeltételeket is nélkülözik, negyedeikben sajátos törvények uralkodnak, ahová a rendvédelem sokszor be sem teszi a lábát - legfeljebb, mint azt Rio de Janeiro-ban láttuk néhány hónapja - páncélosokkal és légitámogatással megerősítve... Amikor a fejlődő világ urbanizációjáról beszélünk, akkor érdemes mögötte világszerte százmilliók nyomorát is látnunk.

Figure 3.36. Nyomornegyed Dél-Afrikában: balra a színesbőrűek által lakott, de aránylag rendezett lakónegyed, majd az út túloldalán a kép közepén a valódi bádogváros. Az autópálya a kép jobb oldalán nem csak határként működik, hanem igazodási pont is: a slum lakói ennek mentén gyalogolnak a belső kerültek felé valami megélhetés után nézni. (Trócsányi A. felvétele)

Nyomornegyed Dél-Afrikában: balra a színesbőrűek által lakott, de aránylag rendezett lakónegyed, majd az út túloldalán a kép közepén a valódi bádogváros. Az autópálya a kép jobb oldalán nem csak határként működik, hanem igazodási pont is: a slum lakói ennek mentén gyalogolnak a belső kerültek felé valami megélhetés után nézni. (Trócsányi A. felvétele)

Figure 3.37. A nyomornegyedek lakosságának aránya a teljes urbánus népességen belül, 2008 (Forrás: UN Habitat alapján szerk.: Pirisi G.)

A nyomornegyedek lakosságának aránya a teljes urbánus népességen belül, 2008 (Forrás: UN Habitat alapján szerk.: Pirisi G.)

Elsősorban az elővárosok a terepei egy másik tipikus, a posztmodern városfejlődést jellemző folyamatnak, a „luxus-gettók” kialakulásának. Az elnevezés kissé pejoratív és pontatlan, hiszen nem gettóról van szó, az elkülönülés alapja pusztán a vagyoni státusz. A magas társadalmi osztályok úgy kívánják távol tartani maguktól a városi élet problémáit, hogy lakóhelyükül zárt közösségeket (gated communities) választanak. Változatos módon sorompó, kerítés vagy akár falak szolgálják az elkülönülést, és noha nálunk is megtalálhatók az ilyen alapon szervezet lakóparkok (például Piliscsabán a Magdolna-völgy) igazi hazájuk mégis csak Latin-Amerika, ahol a nagyon erőteljes társadalmi polarizáltság és az igen-igen rossz közbiztonság hívta őket életre.

Figure 3.38. Nem zárt közösség, de árai miatt a tehetősek fizikailag is elkülönülő, új építésű enklávéja, amely Trier határában egy korábbi francia katonai bázis rehablitációjával. Figyeljük meg a mesterséges tavat az előtérben, a vízre néző fekvés (waterfront) jelentősen emeli az ingatlan értékét, az árak nagyjából 2500 és 3000 € / m2 között alakulnak... (Trier, Németország, Pirisi G. felvétele)

Nem zárt közösség, de árai miatt a tehetősek fizikailag is elkülönülő, új építésű enklávéja, amely Trier határában egy korábbi francia katonai bázis rehablitációjával. Figyeljük meg a mesterséges tavat az előtérben, a vízre néző fekvés (waterfront) jelentősen emeli az ingatlan értékét, az árak nagyjából 2500 és 3000 € / m2 között alakulnak... (Trier, Németország, Pirisi G. felvétele)